Fecske Csaba
A domb
borókával benőtt vörhenyes domb ahol
valaha kecskenyáj legelt s szél kóstolgatta
az öreg pásztor kalapját
mohos mészkő-fogakkal rágja az
emészthetetlen időt a gyalogutakat
benőtte a helyét keresgető fű
serény lábak új ösvényeket tapostak
lábak mindig másfelé utat törő
de végül ugyanoda jutó lábak
kitartó szándékok hordozói
az odaadó táj magához enged
aztán mint aki álmából riad eltaszít
lángoló lombból tépi ki magát a madár
hogy a völgybe dobja vissza hangját
mielőtt összecsapódik mögötte a levegő
egy paraszt tarkójára lökve sapkáját
ül fásultan a nyikorgó szekér bakján
ostorával óvatosan ösztökéli barmait
szikár ősök megingathatatlan ivadéka ő
napszítta arcát mely nem volt otthona
soha mosolynak elődeiéhez hasonlóvá
véglegessé formálja a lassú erózió
Mielőtt
azt mondtad én már nem
művelem nincs erőm hát parlagon
hagyom magam az lesz az legyen
velem ami van unos-untalan
akár az eső nevel vagy elrohaszt
az idő nem adom át (sem el) magam
senkinek csak magamnak pedig
a fontos dolgok a gyönyörűségek
rajtam kívül vannak sterilizált agyam
és szívem nem kérdés (nem fontos)
ami lehetett volna lett (volt) talán
nem úgy látszik most mint annak idején
én se az vagyok akit te láttál s te sem
akit én de még egyszer fölragyogunk
mint tavaszi napsütésben a jégcsap
mielőtt lecsöppen
Nehogy
nem lakja senki
jegesedő szívedet
arcod őszies
a vízben már nem
is a tiédet látni
elmúlt mosolyod
a kert fácskái
ledobták árnyékukat
szégyenlős sötét
elhagytam magam
valahol vak reggelek
esendősége
a bátortalan
körtefa neszezése
immár örökké
múlt idő nehogy
odatévedj ahol az
avart égetik
Megjelent a 2010/3-as Bárkában.
Kiss László kritikája Fecske Csaba Visszalopott idő című verseskötetéről.
