Turczi István
Hazárdnak rendületlenül
Szép mint egy átok. Térformák őrzik titkát. Kiterjedésének vonalak szabnak irányt. Mozdulatlansága régi sebességét emlékezi. Nem kétséges: geometrikus dobókockát látsz, hogy megkísértsd a szerencsédet. Vagy trenderlit, a hagyomány bolondjainak valót. De lehetne eszme-ketrec is, megszaggatott férfikorod baljós relikviáival. Mindegy. Így jár az, aki épségben átmentett rögeszméinek birtokában kockáztatja maradék identitását. Egyetlensége lehet az utolsó enyhítő körülmény a hazárdírozásra. Háttérben az állandóság triptichonja. Kell ennél erősebb, úgymond, üzenet?Miközben nézed, múlvást közeledik, ami voltál,ami leszel. Ha belül vagy, minden úgy mozdul, mintha állna, s ami meg se moccan, kívülről úgy érzed, mintha régtől járna
Rács és ablak
Te, aki már csak emlékeid barlangfalán szemléled az árnyékokat, néha önkéntes rácsok mögé zárod önmagad. Ilyenkor előjönnek a legyőzött szörnyek, és nem segít semmiféle üdvtan. Egyik sejtelemtől a másikig hernyózol, nem érted, nem akarod megérteni, mivé lettél ebben a nagy alászállásban. Az éjszaka, az álmok kényszerzubbonya, befeketíti máskor világos képzeteidet, és persze nem enged a szorításból. Főhatalmát kiterjeszti kedves, sokat emlegetett csillagaidra is. Ez végképp betesz; a tehetetlen dühtől szűkölő szemed torz formákat metsz a hajnali fény első porából. Képzeleted, vigyázz, elmengelésedett. Már magadul sem tudsz, hamismásoddal kísérletezel.Kitörnél, fuldokolsz, feszíted agyad idegrácsait. S amikor már azt hinnéd,vége,elvesztél,meglátod fenn a fénybe nyíló ablakot
Lélekmetsző Jack
Ha most hirtelen feltámadna a szél, felborítaná bábuinkat, és a sakkjátszmának akkor vége. Ezt nem akarhatod. Ki hatalmazott fel rá, hogy lazán annuláld megtett lépéseinket. Akár egy Lélekmetsző Jack, úgy viselkedsz. Marokkőként szorongatod, és faun-vigyorral szemléled gyöngeségemet. Bevérző fények kopírozzák tekinteted. Messziről felismerhető, zenehordozó lépteidből mégis hiányzik az erő, az érv. Meghúzódsz a geometrikus homályban, ahol nem láthat, aki lát. Csak vázlat vagy egy időmarta, csöndre-csiszolt történethez. Silány kis emlék-pótlék a szem sós parazsában. Kevés ahhoz, hogy újra mozgásra bírjuk a tereket. Látom, elfogyott a kristályok türelme. Ha most hirtelen feltámad a szél, megint történik helyettünk valami.
Megjelent a 2010/3-as Bárkában. A szerző Azutánia című verse ugyanebben a lapszámban olvasható.
