Csehy Zoltán
Puccini. Gianni Schicchi
Ágyhoz van kötve,
és látod a kötelét, ahogy erén át beviszi a testbe
a drámát, cseppenként adagolja,
s ha monoton is, csak oly mértékben az,
amekkora komikus kirekesztettséged.
Persze, a végén nevetni fogsz, és ez így természetes.
Jönnek a rokonok, és feldúlják a halálát,
üreges nihilizmusában kotorásznak,
szinte a prosztatáját tapogatják,
vagy intimebb helyet, ha lehet még intimebb hely,
vénasszonyok, alzheimeresek, kedélybetegek,
agglegények, liliomtiprók, törpepöcsű arisztokraták
és bögyös matrónák,
akik még színházba járnak manapság,
akik még felkéredzkednek a színpadra,
hogy megtalálják egy anarchista végrendeletét,
hogy megmutassák ebbéli tehetségüket.
Szerelmesek is lesznek,
az egész trükk alatt a balkonon
etetik a galambokat: így maradnak
morálisan tiszták,
mint Firenze, a darab hőse.
Nem kell turkálniuk
a létezésben: gumikesztyűvel emelik ki
az aranyrögöt, tálcán teszik eléjük,
és nem is sejtik, honnan, olyan ostobák.
Hatalmas ágy lesz a színpad,
a kisszerűség kipárnázott tere.
Sok alku, átverés, álhaldoklás,
a vér vaksága és befejezhetetlensége.
És édes, édes lesz a keserű.
Fura létezések, meleg áramlások hűvös széle.
És a rajtuk úszó, hosszan vonótlan hegedű.
Puccini. Bor és sajt
„Tegnap könnyelmű voltam: pénzért mentem az operába.”
Sajt és fél liter bor:
egy hete ez a húsmentes vacsora,
menthetetlenül olaszos,
mint egy megíratlan Verdi-operában,
vagy sokkal inkább a megíratlan enyémben.
A Bohéméletet gyakorlom,
bár még zsigerileg nem is tudok róla:
még fogalmam sincs
a vérhabról, mely a sajtfehér szájon
tör majd elő, a borról, mely
visszavezet az eredendő, könnyes jóságba,
az intellektuális sajtmorzsalékról,
mely kellemesen eltelíti gyomrot.
Ó, a függönyök, a színpad,
és a velejéig olasz Egyiptom,
a piramis-nők és a nő-piramisok,
a kérlelhetetlen homok mintha
hirtelen ismeretlen lyukakba
folyna el, és a bőrző dallamokon
milyen sokáig egyensúlyoznak a papok!
Nincs több mentőcsónak, csak áradás,
nincs több e, ő, ó, a, csak á, a, á.
Puccini. A hering
„Bohémjeink az egész drámában egyebet sem tesznek, mint jót esznek, és még jobbat isznak, itt úgy lehetne őket bemutatni a közönségnek, amint négyen esznek egy heringet és közben száz étel ízét fedezik fel benne.”(Ilica levele Ricordinak)
Száz étel íze egy heringben?
Töltött pulykától a citromos langusztáig,
eperhabtól a nápolyi pizzákig,
paradicsomlétől
a pármai sonkáig?
Még tán egy enyhe gyomorrontás
is jut abba a kurva
nagy ficánkolásba, kedves Ilica!
Ahogy a döglött hal
húsa halad a gyomor felé
és beépül a testbe,
<!--[if !supportLists]-->– <!--[endif]-->a dallamív mi mást követhetne? –,
úgy válik egyre esélytelenebbé
a tragédia létezése.
Ebből sok jó nem sül ki,
ami mégis kijön,
azt ildomos mellőzni.
Egy hering felzabált teste
hogy hizlal kövérre négy jellemet,
ha a telítődés fogyás, s a fogyás
telítődés, ha a jellem jellemtelenség,
s főként, ha a
hering (már bocsánat) nem is hering?
Puccini. A természetes e.
„Igazad volt! A Szent Péter-templom nagyharangjának repedt, bizonytalan, zavaros hangja a természetes e-nek felel meg!”
Ó, a természetes e!
A sárból emel föl.
Vethető-e vegetatív nyugalom magasabbra?
A gyűrött türkiz csomagolópapíron
túlra? (Vö. Oscar Wilde: A readingi fegyház balladája)
A sötétséggel vattázott erdőn túlra,
mely még Danténál is bontott zászlókban végződik?
(Vö. Vexilla regis prodeunt)
A kosztól fél milliméterrel magasabb
oltár mögé?
A mögöttes irigység mögé?
A Tosca Te Deumában pergő
kakas ellejtett násztáncán
belülre?
Az évszakok kérlelhetetlen természetességgel
viszik, hurcolják magukkal, (Vö. Eliot kegyetlen áprilisával)
de a természetes e újra, újra, újra eljön,
és szóra bírja, beszélteti a mogorva
tornyot.
