Versek
Drago Jančar
Amit átéltünk és amiről álmodtunk
A nyolcvanas évek vége felé Szlovéniában, akárcsak a cseheknél, lengyeleknél, magyaroknál, horvátoknál vagy a litvánoknál, az írók sokat beszéltek Közép-Európáról. Akkor hirtelen úgy rémlett, hogy létünk igazságát többé nem az ideológiák és a nemzetállamok zárt, klausztrofóbikus terei jelentik, hanem valami tágabb, mélyebb és ősibb térség. Nem tudtuk, mikor, de egyszer csak egy » komikus klubban« találtuk magunkat, az egyik szlovén író nevezett így bennünket, azért minősítve komikusnak, mert ez a klub olyasmiért nosztalgiázott, amin túlhaladt az élet, ami ottmaradt a század elején, aminek identitása megfoghatatlan volt és bizonytalan, amit kerestünk mindenütt, a barokktól a fin de siècle-ig, Musil, Roth, Kafka, Hašek, Krleža írásaitól, Cankartól Kunderáig, Konrádig, Esterházyig és Magrisig, komikus volt azért is, mivel a Közép-Európáról szóló igazság mindig annyira lebegő, különös irodalmi utópia volt, amely egyszerre pillantott előre és hátra. Bár utópia volt, éreztük, hogy értelmetlen ideológiai skizmákon lépünk túl, nemzetállami határokon és állami törvénykezésen, és hogy ebben a komikus klubban mi szabadon beszélünk olyan emberek mellett, akiknek a szeme vérben forog az ideológiai és nemzeti gyűlölködéstől. A különbözés, a nézetek pluralizmusa, a széttagoltság, a kis nemzetek, a többnyelvűség, ez az egész kulturális Bábel, amely véres drámákat élt át az előző fél évszázadban, országok széthullását, határok megváltozását, ideológiák felemelkedését, felséges víziókat és félelmetes csalódásokat, mindebből nőtt ki az utópia, amely nélkül, ahogy akkoriban olvastam Konrád Györgynél, az embert ostobává és undorítóvá válik. Közép-Európa nélkül, írta, nagyobb állomásaink végállomásokká, határállomásokká, s a városaink frontvárosokká válnak. És főként ilyenné válnak a nemzeti és az ideológiai határokat átlépő irodalom nélkül.
Az irodalmat már rég nem a nemzeti identitás eszközének tekintettük, még kevésbé a huszadik századi ideológiák szolgálóleányának. Már a nyomában voltunk annak, ami ma európai irodalomként határozza meg önmagát, illetve, ami ma kérdésként vetődik fel: mi európai az európai irodalomban?
Úgy érzem, szkeptikusabbnak kellett volna lennünk e téren, legalább annyira, mint azokban az időkben, amikor a közép-európai irodalom jellegzetességeit próbáltuk meghatározni. Amikor az Egyesült Európa még sehol sem volt a láthatáron, jól tudtuk, hogy a nemzeti ideológiák az irodalmat gyakran állították piedesztálra, és szuperlatívuszokban szóltak róla. Ha valaha beszélhetünk majd egységes európai irodalomról, sohasem szabad beleesnünk az üres, mindent elborító locsogás csapdájába. Még kevésbé az »európaival« helyettesíteni a nemzeti önelégültséget. A mindent átható orosz eszme jut eszembe a tizenkilencedik századból, amiről Dosztojevszkij írt 1861-ben, az orosz irodalomról szóló cikksorozatában.
Európa és irodalomesztétikája mibenlétéről nem szívesen olvasnék hasonlókat. Akkor mit kellene tartalmaznia? Netán a német irodalom »gondolatiságát«, a francia »artizmusát«, az angol »humorát« és az orosz irodalom »mélabúját«? Ehhez a katyvaszhoz hiányozna még néhány alkotóelem, mondjuk, a »svejkizmus« a cseh, a »keserűség« a magyar vagy az »elvágyódás« a szlovén irodalomból. De hagyjuk az iróniát és a kliséket, az »európai irodalmi szubsztancia« keresgélése helyett talán azt kellene megnézni, tulajdonképpen mi történik az európai irodalmi miliőben. Ma leginkább közös a merev esztétikai kritériumok széthullása, meg az, ahogy a kiadókat elönti a kommersz irodalom, amit újabb klisével, tudniillik az »amerikanizálódással« illetünk, bizonyos irodalmi könnyedséget, olvashatóságot és eladhatóságot értve ez alatt. Ez ugyanis a Mély és a Nagy Irodalom elit jellegét, súlyosságát és unalmát volna hivatott ellensúlyozni. Evidens, hogy nemcsak a kiadók, hanem a szerzők és a kritikusok között is az eladhatóság jelent egyre magától értetődőbben egyet a minőséggel, amilyen mértékben a kultúrát általában felváltják a kulturális iparral. A zavar nem csekély és nem kisebb az európai irodalmi kontinens keleti tartományaiban sem, miközben ez a kontinens egyszerre éri meg az irodalom és a társadalom közötti azon feszültség teljes széthullását, amely az írókat paradox módon az olvasói érdeklődés középpontjában tartotta, valamint a mindent elöntő középszert, amit sok fordítás által a kiadói érdek tudott gyorsan érvényre juttatni.
Európában az irodalom nem hipotetikus dolog. Mindenütt egyéni emberi tapasztalatból fakad. És az európai huszadik század tapasztalata elég tébolyító. Őrült reformátorok, kétségbeesett anarchisták, lelkes szocialisták, buzgó nacionalisták a század elején; illegalitás, összeesküvések, zavargások, folytatásként pedig tömegek az utcákon és a tereken; puccsok, forradalmak, háborúk, cellák, kihallgatások, lágerek, orgyilkosságok, kivégzések és tömeggyilkosságok minden folyamat végén. Mindenkit utolérnek a nemzetállamok, a társadalmi változások, a forradalmi változások, a társadalmi megrázkódtatások. És a század végén, ha visszatekintünk, akár egy gyorsan lepergő filmben, minden kissé álomszerűnek tűnik: mintha csak álmodtunk volna egy különös gazságot, tele gyilkosságokkal, romhalmazokkal, koncentrációs táborokkal és gulagokkal. Romok és a megöltek csontjai, rétegekben - ez is Európa. Minden változás újabb réteg csontot jelentett. Ebben a században az ember egész életét leélhette ugyanabban az európai városban vagy eldugott faluban, a Történelem mégis meglátogatta reményeivel és parancsaival. Nem kellett elmennie sehová, mégis legalább négy állam polgára volt ugyanott, látott sok hadsereget, sok új pecsétet a hivatalos okmányain, sok új szónokot hallgatott és újra meg újra hozzászokott az egészhez.
Ez nem absztrakt tapasztalat, a huszadik századi európai irodalom maga a törékeny és sebezhető individualitás, annak az egyénnek a tapasztalata, aki a saját bőrén és a saját lelkén tapasztalta meg a történelem ellentmondásait.
Az irodalmat már rég nem a nemzeti identitás eszközének tekintettük, még kevésbé a huszadik századi ideológiák szolgálóleányának. Már a nyomában voltunk annak, ami ma európai irodalomként határozza meg önmagát, illetve, ami ma kérdésként vetődik fel: mi európai az európai irodalomban?
Úgy érzem, szkeptikusabbnak kellett volna lennünk e téren, legalább annyira, mint azokban az időkben, amikor a közép-európai irodalom jellegzetességeit próbáltuk meghatározni. Amikor az Egyesült Európa még sehol sem volt a láthatáron, jól tudtuk, hogy a nemzeti ideológiák az irodalmat gyakran állították piedesztálra, és szuperlatívuszokban szóltak róla. Ha valaha beszélhetünk majd egységes európai irodalomról, sohasem szabad beleesnünk az üres, mindent elborító locsogás csapdájába. Még kevésbé az »európaival« helyettesíteni a nemzeti önelégültséget. A mindent átható orosz eszme jut eszembe a tizenkilencedik századból, amiről Dosztojevszkij írt 1861-ben, az orosz irodalomról szóló cikksorozatában.
Európa és irodalomesztétikája mibenlétéről nem szívesen olvasnék hasonlókat. Akkor mit kellene tartalmaznia? Netán a német irodalom »gondolatiságát«, a francia »artizmusát«, az angol »humorát« és az orosz irodalom »mélabúját«? Ehhez a katyvaszhoz hiányozna még néhány alkotóelem, mondjuk, a »svejkizmus« a cseh, a »keserűség« a magyar vagy az »elvágyódás« a szlovén irodalomból. De hagyjuk az iróniát és a kliséket, az »európai irodalmi szubsztancia« keresgélése helyett talán azt kellene megnézni, tulajdonképpen mi történik az európai irodalmi miliőben. Ma leginkább közös a merev esztétikai kritériumok széthullása, meg az, ahogy a kiadókat elönti a kommersz irodalom, amit újabb klisével, tudniillik az »amerikanizálódással« illetünk, bizonyos irodalmi könnyedséget, olvashatóságot és eladhatóságot értve ez alatt. Ez ugyanis a Mély és a Nagy Irodalom elit jellegét, súlyosságát és unalmát volna hivatott ellensúlyozni. Evidens, hogy nemcsak a kiadók, hanem a szerzők és a kritikusok között is az eladhatóság jelent egyre magától értetődőbben egyet a minőséggel, amilyen mértékben a kultúrát általában felváltják a kulturális iparral. A zavar nem csekély és nem kisebb az európai irodalmi kontinens keleti tartományaiban sem, miközben ez a kontinens egyszerre éri meg az irodalom és a társadalom közötti azon feszültség teljes széthullását, amely az írókat paradox módon az olvasói érdeklődés középpontjában tartotta, valamint a mindent elöntő középszert, amit sok fordítás által a kiadói érdek tudott gyorsan érvényre juttatni.
Európában az irodalom nem hipotetikus dolog. Mindenütt egyéni emberi tapasztalatból fakad. És az európai huszadik század tapasztalata elég tébolyító. Őrült reformátorok, kétségbeesett anarchisták, lelkes szocialisták, buzgó nacionalisták a század elején; illegalitás, összeesküvések, zavargások, folytatásként pedig tömegek az utcákon és a tereken; puccsok, forradalmak, háborúk, cellák, kihallgatások, lágerek, orgyilkosságok, kivégzések és tömeggyilkosságok minden folyamat végén. Mindenkit utolérnek a nemzetállamok, a társadalmi változások, a forradalmi változások, a társadalmi megrázkódtatások. És a század végén, ha visszatekintünk, akár egy gyorsan lepergő filmben, minden kissé álomszerűnek tűnik: mintha csak álmodtunk volna egy különös gazságot, tele gyilkosságokkal, romhalmazokkal, koncentrációs táborokkal és gulagokkal. Romok és a megöltek csontjai, rétegekben - ez is Európa. Minden változás újabb réteg csontot jelentett. Ebben a században az ember egész életét leélhette ugyanabban az európai városban vagy eldugott faluban, a Történelem mégis meglátogatta reményeivel és parancsaival. Nem kellett elmennie sehová, mégis legalább négy állam polgára volt ugyanott, látott sok hadsereget, sok új pecsétet a hivatalos okmányain, sok új szónokot hallgatott és újra meg újra hozzászokott az egészhez.
Ez nem absztrakt tapasztalat, a huszadik századi európai irodalom maga a törékeny és sebezhető individualitás, annak az egyénnek a tapasztalata, aki a saját bőrén és a saját lelkén tapasztalta meg a történelem ellentmondásait.
Gállos Orsolya fordítása
2010. február 15.
