Markó Béla
Ujjongó kertem
Azt mondják, mintha húzná valaki,
talán az Isten, úgy nőnek az égre,
körték, meggyek, cseresznyék ágai
kapaszkodnak egy láthatatlan kézbe,
amely kacagva, szaladva viszi
a gyámoltalanokat, helyben s mégis
előre az időben, s azt hiszi
mind, hogy sietni kell, azt hiszem én is,
ujjongva méricskélem sorra őket,
hogy izmosodnak, egyre fennebb nőnek,
tavaly az árnyék még csak térdig ért
nekem, s idén, igaz, hogy csak leülve,
de végig eltakar már nyári hűse,
mert nő az is, szorítja ki a fényt.
Világít minden
Világít minden a reggeli kertben,
s mi is, akár egy fényben fürdő szilva,
mind forróbban, mind tökéletesebben
illeszkedünk egymásba, fel-felsírva
s nevetve, mint a gyermek, ahogy egyre
érinthetőbb lesz a tücskök zenéje,
s mind kerekebbre és mind teljesebbre
érlel minket a kései nyár fénye,
az ablakon át hull a fehér ágyra,
és összeolvaszt egyetlen alakba
a tűz, csak gomolygunk egymásba zárva:
mint édes hús a kemény szilvamagra,
borulj reám, rejts el, ne hagyj magamra,
míg kibukom a végső napvilágra.
Hallgatom feszülten
Cirpelés, zsongás, zúgás, horzsolás,
mint egy ormótlan régi készülékben,
s míg szikraként száll ki egy-egy darázs
belőle, hallgatom feszülten, s mégsem
értem egy mondatát sem, recsegés,
ropogás, ritmustalan zene, fújás,
hasadás, szakadás és repedés,
szürcsögés, csurranás, vágás és szúrás,
előbb csak simul, susog, aztán szisszen,
zizzen, ütődik, és lehull már minden,
elszáradt pillangókat s méheket
zörgetnek odabent egy rádióban,
táncolnak még, majd egy dió ledobban,
s már csak pengetnek hideg fémeket.
Utazás Annával
Cseresznyék sugárzó csapágygolyóin
gördül a kert kusza szerkezete,
s mi kézenfogva utazunk vele
tovább s tovább, álmélkodunk lakóin,
verebén, tücskén és füttyös rigóján,
ahogy zajosan végigélvezik
a nyár egyre újabb vidékeit,
s ujjonganak minden víg fordulóján,
mint kanyarban a vonaton, miközben
a cseresznyékről már szilvákra döccen,
és lassúbb lesz, sötétebb, meg-megáll,
bejárjuk ketten, nézzük, s egyre többet
javítjuk, mert nagy sündisznók görögnek
benne, és meg-megszökik egy madár.
Együtt keringünk
Csak hull a nap a bevetetlen ágyra,
s felszárad lassan a testünk nyoma,
mert elmentünk sehonnan sehova,
és szétszabdalja egy pillangó szárnya
a gyűrött lepedőt, fehér pihékre
bomlik szét minden, belefúj a szél,
vállad s vállam helye most összeér,
megborzongunk megint, kezed helyére
pók ül, s hálót sző már kezem helyett,
ágyunk leroskad, megfagy, kettéreped,
de mi együtt keringünk, elkeverve,
párnánk, takarónk ragyog s kavarog,
mit számít már, hogy nem vagy s nem vagyok,
táncol a hó: helyed s helyem szerelme.
Megjelent a Bárka 2009/. számában