Székelyföldi bajok és szerencsétlenségek
1. Bevezetés
Hazajön a feredőről (fürdőről) a székely bácsi, a fia várja az állomáson.
- Na fiam, két hét alatt, amíg odavoltam, volt-e valami baj itthon?
- Nem volt semmi, édesapám.
- Semmi? Semmi de semmi!
- Semmi. Hacsak annyi nem, hogy eltörött az ásó nyele...
- Hát az, hogy törött el, hiszen majdnem új volt?
- Biztos attól, hogy jobbacskán megfeszítettük, amikor ástuk el a kertben a kutyát.
- A kutyát, azt a fiatal, életerős állatot? Hát azzal mi történt?
- Azt biza halálra taposták a lovak.
- Azok a jámbor állatok? Hát azok mitől vadultak meg?
- Biztos attól, amikor felgyúlt a fejük felett az istálló.
- Leégett az istálló?
- Le az földig, édesapám.
- Szentséges atyaúristen, hát az mitől gyúlt meg?
- Gondolom, hogy a szél vihetett át egy szikrát az égő ház tetejéről.
- A ház tetejéről? Hát az es meggyúlt?
- Az es, édesapám.
- S leégett?
- Le az es, földig, édesapám.
- Hát az mitől gyúlt meg, édes fiam?
- Gondolom, hogy a macska lehetett a hibás.
- A macska?
- Amikor felborította nagyanyám ravatala mellett a gyertyát.
- Atyaságos úristen, aki fenn lakozol az egekben, hát nagyanyád es meghótt?
- A' meg, még a múlt héten, édesapám.
- Hát a' mibe hala meg, édes fiam?
- Biztos abba', hogy nem tudta elviselni azt a nagy szégyent...
- Melyik nagy szégyent, édes fiam?
- Hát azt, édesapám, hogy édesanyám megszökött a postással...
- A postással?
- A postással, édesapám.
- Megszökött volna?
- A' meg, édesapám.
- S most hol van édesanyád?
- Hát a postásnál.
- S jól vannak együtt?
- Jól vannak, édesapám.
- Hát akkor még sincs semmi baj, édes fiam.
- De hiszen azt mondtam én es, édesapám.
2. K Á P O S Z T A L É, AVAGY EGY KIHÁGÁS TÖRTÉNETE
(Jegyzőkönyv)
Az esemény részletes leírása
Sötét volt már, baljósan zúgtak kicsiny városunk főterén a bukszusbokrok, a tér északi felében a csodálatos, lila meg fehér virágaikkal pompázó magnóliafák is hideglelősen bólogattak a koronáikkal. A szélcibálta felhőfoszlányok már feladni látszottak kínkeserves harcukat az égen sárgában ragyogó Hold ellen, és az égitest végre győzedelmeskedett. Hideg fény szórta be csillámló ezüstjével a várostól távolabb őrködő fenyvesek, erdőségek settenkedő vadjait, a park zöldes fűszálai között kórusban varangyosbékák kuruttyolták esti imájukat, madárkák dugták fázósan csőrüket szárnyaik alá a fészkeikben, és másutt is, az ereszek alatt, a csűrökben, padlásokon, rejtekhelyeiken. A nevezett főtér is fényárban úszott, nem csak a Hold fénye, de az ostorlámpák is jólesően árasztották magukból a lelket dédelgető melegséget. Autó autó hátán parkolt a téren, elővel, oldalt, háttal, keresztben, mindenféleképpen, tekintve, hogy egy nagyon fontos kulturális esemény színhelye volt a helyi kultúra háza. Csodálatosnál csodálatosabb, szebbnél szebb, márkásnál márkásabb autók zárták el a keskeny utcácskák kijáratait, az volt az ember érzése, hogy ebben a kicsiny városkában, melynek egyik végétől a másikig gyalog átmenni sem több idő, mint húsz-harminc perc, vagyis annyi idő, mondjuk, amennyi idő alatt az előkészületekkel, kérleléssel és bocsánatkéréssel együtt átesik az ember a legelső, sikertelen nővel való együttléten. Nos, az volt a békés, környéken lakó polgárok és tisztességes adófizetők érzése, hogy minden, a jelentős kulturális eseményen jelen levő ember autóval érkezett kisvárosunk évszázados, szecessziós épületekkel körbevett főterére.
Na, ekkor történt a kihágás.
Igaz, este volt már, volt vagy tíz óra is talán, mindegy, nem lényeges, de ki szerettem volna autómmal állni az utcánkból, hogy dolgaimat végezzem, illetve hogy meglátogassam falusi ismerősömet. Ahogy kijöttem a kapun, balra néztem, gondoltam, hogy arra megyek ki, de sajnos lehetetlenség volt, mert ott állott egy autó, amint már említettem, teljesen elzárva a kijáratot. Akkor jobbra néztem, de ott is egy autó állott, úgyszintén teljes egészében elzárva a kijáratot. Meggondoltam magam, mondván, ott se lesz jobb, nem megyek sem balra, sem jobbra, hanem szépen lemegyek a pincébe. (Mint amikor az egyszeri atyafi, egyet gondolván, lecsapja a kezéből az addig nagy kínnal-keservvel forgatott újságot, s le egyenesen a boroshordók közé, a pincébe. Hát oda mért mejen, drága uram, kérdezi a felesége, mert az legalább meglátszik rajtam, válaszolja.) Nos, a gondolatot azonnal tett követte, le is mentem, arra gondoltam hirtelenjében, hogy rajtaütök a vétkes autókon, vagyishogy megbosszulom magamat a helytelenül parkoló, s az utat ez által teljes mértékben elzáró járgányokon egy ártatlan kis viccel. A pincémben a boroskannák, ballonok, zöldségek, hagymakoszorúk és egyebek társaságában volt egy százhúsz literes hordó, még félig jó tavalyi savanyított káposztával meg káposztalével. Nem is volt az büdös, hogy is lett volna. Nos, gyorsan belém hasított a felismerés, hogy mit is tegyek. Volt a hordó mellett egy kábé tizenhat literes, üres Hérás vödör, illetve nem is volt teljesen üres, mert volt benne vagy négy-öt liternyi víz. Erre a vízre rámertem a hordóból a káposztalevet, amíg teljesen meg nem telt, s azzal a tele vödörrel felmentem és némi habozás és egy-két jobbra-balra pillantás után a vödör teljes tartalmát rázúdítottam a házamtól bal kézre levő, tehát az utca végén parkoló autóra.
A békáknak torkára fagyott a kurutty.
Azzal, mint aki jól végezte dolgát, visszavittem a vödröt a pincébe, azt gondoltam ugyanis, hogy a másik autóra már nem öntök, mert az jóval távolabb volt, s minek cipelni annyit, ennyi is éppen elég a figyelmeztetésből. Mit mondjak, ebből a vicces figyelmeztetésből. Legalább annyira vicces figyelmeztetésből, mint amikor az erdőn az egyik favágónak elszalad a fejsze a kezéből, és jól beleáll a másik favágó hátába. Mire az visszafordul: ez vicc, vagy komoly, komám? Me' viccnek egy kicsit durva lett volna. Nos, mint aki jól végezte dolgát tehát, jöttem fel a pincéből, egy kicsit érződött kezemen a káposztalé szaga, bevallom, mert ha nem büdös is, de megvan annak a maga tisztességes szaga. S akkor, ott a pinceajtóban találkoztunk. Akkor tetszettek jönni, civil ruhásan, elöl egy alacsony, testesebb, gyámoltalan képű atyafival, akiről aztán kiderült, hogy valamilyen hadnagy, vagy mi a rendőrségnél, és nem is éppen olyan gyámoltalan, utána még vagy ketten, mobiltelefonjukat, vagy miket szorongatva a kezükben, közben bele-bele szólva, s nagyon-nagyon kedvesen, illedelmesen, de határozottan tetszettek érdeklődni, hogy ki volt, én voltam-e, vagy nem, s erre én mindent bevallottam maguknak, s még ott helyben, előttem tetszettek értesíteni a kihágásról a kultúra házában, az ünnepségen levő városunk vezetőjét, mert hogy - legnagyobb sajnálatomra - az autó éppen az övé volt. Ez még tetézte a dolgok állását, úgyszintén legnagyobb sajnálatomra.
Véleménye szerint a kihágás bekövetkezésének mi volt az oka, azért ki tehető felelőssé?
Az én véleményem szerint ennek a szerencsétlen kihágásnak az igazi oka maga a rosszul parkoló autó volt, s az én pillanatnyi kihagyásom, nem is kihagyásom, hanem felindulásom, a szerencsétlen körülmények és a világ általános nyomorúsága, ez a nagy hatalmas világválság, amiben vagyunk. Mindig az ártatlanok, vagy az ártatlanabbak szívják meg, mindig.
Egyéb közlendők
Eddigi életem folyamán kihágni soha nem hágtam ki. Ezért az egyetlenért pedig teljes egészében vállaltam a felelősséget, és anyagilag álltam az illető jármű külső és belső mosatását. Mivel a kihágás hétvégén történt, a következő hét elején kurvára kínos helyzetben megjelentem a károsultnál, illetőleg a polgármester úrnál, az irodájában, és elnézést kértem a történtekért. Állítólag nem ő, hanem egyik beosztottja használta az autót, amit el is hiszek, mert egy percig sem gondolnám, hogy egy ilyen magas pozícióban levő ember ne tartsa be éppen a szabályokat, és helytelenül parkoljon. Ugyancsak állítólag még a külső és belső mosatás után is jól kivehető volt az autóban a káposztalé szaga.
3. Berekesztés
No figyelj ide, barátom, megmagyarázom én Neked, hogy mi a különbség a baj és a szerencsétlenség között. Például: ha te, vagy a keresztapád, vagy valamelyik rokonod autóval felmegy egy fára, de sértetlenül, élve, hogy egy haja szála sem görbül, megússza, az baj, de nem szerencsétlenség. De ha, mondjuk, a faluból a román rendőrrel történik ugyanez, és ő nem ússza meg élve, hát az a falusiak szerint szerencsétlenség, de nem baj.
4. Ráadás
- Úgy hallottam, hogy Áront nem szerdán, hanem pénteken temetik...
- Miért? Jobban van?
Megjelent a Bárka 2009/5. számában
