Csehy Zoltán
A gyűrű
Francescót folyvást kínozta, gyötörte a képzet:
Asszonya csalja! Az ám! „Beste, ribanc, riherongy,
candra, cefet luvnyák luvnyája, riszálni serény far,
cégéres farkak tág fogadója, megállj!"
Már a fejét tapogatja, kiváncsi, kinőtt-e a szarva,
s érzi, ha nincs is szarv, mintha akadna dudor...
„Biztos más ágyának örül, más fürdik ölében,
bájairól nyaldos mézet a fürge ajak,
lágy hasa márványmérlege tájt más méri pocakját,
vagy fiatal furulyán játssza Amor dalait."
Mintha szivét vaskéz zárná markába: szorongott,
mintha belét húznák alfele tájt: kiabált.
Már nem evett, nem ivott, úgy szikkasztotta a démon:
még vécére se járt, hitvese hátha lelép.
Virrasztott, s láncon képzelve nejét sóhajtva nyöszörgött:
„visszasirom százszor én az erényöveket!"
Ellankadt mégis, hisz örökkön a lőcs se feszülhet,
s egy nőstényördög állt meg az ágya előtt:
„Szánlak, Francesco, hiszen ekkora kínt a pokolban
ötszáz ördögből egy sem okozna neked,
mint ami most kínoz, de ha rám hallgatsz, menekülhetsz!
Ellenszert nyújtok, s megszabadítalak így.
Húzd fel e szent gyűrűt, de az ujjadról sose vedd le,
míg ezt megtartod, meg sose csalhat a nő!"
Francesco örvendve fogadta meg, úgy lesz, ahogy szólt:
gyűrűjére vigyáz, s nem veszi majd soha le.
Ébred a féltékeny, s ámulva csodálja a gyűrűt,
hitvese lába közé fúrta be ujja hegyét!"
Nincs is jobb gyűrű ennél, nincs gyógyszer erősebb,
így sose csal meg a nő, s múlik az aggodalom.
Reneszánsz széphistória
Azért is pápa lesz!
Velencében hajdanán
járt egyszer egy sarlatán,
néhány festményt mutatott,
melyen nem épp kukacot
láthatott a nagyérdemű,
tombolt is a pajzán derű.
Nagyobb dolgot, mondhatom,
igaz, meg is toldhatom,
de nem merő képzelet:
nagyobb, mint azt képzeled.
Szóval, ez a sarlatán,
Velencében, hajdanán
felállott a pulpitusra
és ilyen szavakba fogva
dicsérgette ezt a tagot,
azt a fényes olyan nagyot,
melytől pirul minden dáma,
és hogy inkább ne is lássa,
hagyja, rejtsék busa tokba,
nem lankadva, szottyadozva.
Velencében hajdanán
szónokolt egy sarlatán,
szóval, így szólt, így beszélt,
szárnyalt szava szerteszét:
„az én farkam olyan jószág,
párját nem látta az ország,
hogyha hegyét dugom tokba,
és fogadják vágyakozva,
kereskedőt nemzek véle,
aranyból lesz majd a vére,
de ha félig becsúsztatom,
s daganatát elmúlatom,
hadvezér lesz majd a gyermek,
csatát nyerni lóra termett,
tábornokok közt az első,
ellenséget elrettentő.
Ám ha tövig csusszan célba,
Rómát látja ivadéka,
harang zúg és zeng a zsoltár,
tömjénben izzad az oltár,
tömeg hódol, s tiarája
fénylik, merthogy ő a pápa.
Urak, hölgyek, furcsa dolog,
hogy mire képes e dorong,
pár peták a kupec ára,
pár arany a katonácska,
ám a pápa, kissé drága,
de hát megéri az ára."
Velencében hajdanán
így beszélt a sarlatán,
Vén Pietro, eltöprenge:
„ó, ha fiam pápa lenne,
arany lenne a bilije,
szólna folyton a Kyrie.."
Ám csak pilledt, szomorkodott,
szürke gondja gondot hozott:
„Pénzemből nem futja másra,
legfeljebb a katonára."
S este már a pamlagán
döböcskölt a sarlatán,
tábornokot kértek tőle,
félig toccsadt be a lőcse,
s a férj galád cselt vetett rá,
titkon bebújt az ágy alá,
s mikor folyt már, folyt a móka,
Velencében hajdanán
kamatyolt egy sarlatán,
előugrott azon nyomba,
és a sarlatán farát
fogta mint a bibliát,
s jót taszajtott rajta: „úgy a'!,
csússzon tövig be a rúdja,"
s hogy jó volt az ügyködés,
jelezte egy halk nyögés,
majd Pietro, mosolyogva,
megvolt erre minden oka,
fennhéjázva így kiáltott
megzengetve a világot:
„mondtam, asszony, előre,
hogy pápa lesz belőle!"
Velencében, hajdanán,
kacagott a sarlatán.
Megjelent a Bárka 2009/5. számában, ahol a szerző további verseit is olvashatják
