Vincze Ferenc
Árnyak tovább…
Ez a nagyapám derűs és kopaszodik. Kicsit fent, kicsit középen, de állítólag, ezt ő maga szokta mondogatni, ez jót tesz a vonzerejének. Nagyapám lassan nyolcvan éves, de a mai napig bolondja a szoknyának. Ha megyünk az utcán, s elmegy mellettünk egy húszas éveiben járó lány, utána fordul és csettint a nyelvével. Olyan hangot ad, mint amikor az ínyenc szarvasgombás őzpörköltet kóstolgat. Ráadásul ő még csak nem is kóstolgatja, csupán nézi, nézegeti. Csodálkozó tekintetemet látva már többször is megjegyezte:
- Fiam, mit csodálkozol? Az esztétikai élvezet mindennél fontosabb. Jó, nem mindennél, de ennyi idősen az ember érje be ennyivel. S ha már így van, akkor legalább élvezzük ki a pillanat minden lehetőségét.
Nem, egy kicsit sem csodálkozom. Legalább tudom, honnan örököltem a szoknyaimádatot. Ez egy biztos pont az életemben, ez nem változik. És a pillanat lehetőségeiben ott rejtőzik az esztétikai élvezet minden varázsa. Persze ezt is nagyapámtól tanultam. Hogy varázs és élvezet abban a bizonyos pillanatban. Bezzeg arról már nem szólt a fáma, hogy melyik is az a pillanat. Hogy mikor jön, és mikor megy. Mert tudom, nagyapám nem a seggbámulás különleges élvezetéről beszél. Annak nem tulajdonít ekkora jelentőséget. Van egy másik, egy ritka, mégis létező töredéke az időnek, amikor minden kimerevedik, s végtelenné tágul. Minden addigit magába ölelő töredék, ami duzzadt szeméremajakként feltárul és magába fogadja a tapasztalatok vérbő farkát. Na, erről a pillanatról beszél nagyapám, amikor a világról és a nőkről értekezik. Csak éppen erről nem beszél, mindig másról, a tapasztalatokról.
- Tudod, fiam, egy nő látványa…
Ez a nagyapám újságíró volt, végzettsége szerint erdész, s emellett, ezt mindig elmondta beszélgetéseink alkalmával, sohasem lépett be a pártba. Ezért nem léphetett előre, nem lett belőle író. Erdész pedig azért nem lehetett, mert államosították dédnagyapám erdőit. Ez viszont egy másik, jóval hosszabb és bonyolultabb történet, melyet már többször is elbeszélt nagyapám, de még nem igazán látom át a mese cselekményét. Mert valljuk be, ennek egy nagy része mese. Mese az apáról meg a fiáról, az erdő közepén álló házról, a juhokról meg a medvékről. Még így tőszavakban is mesének tűnik, hát még elbeszélve, kitérve a részletekre és bonyodalmakra. Ez a nagyapám szeretett mesélni. És azt nem tőszavakban, vagy szűk, egyszerű mondatokban tette, hanem mindig bővített konstrukciókban, és csak bővített, összevont, és a gondolatmenet sohasem ért véget. Valahogy az egésznek se eleje, se vége nem volt.
- Vannak történetek, amiket nem lehet elmesélni – mondta néha sejtelmesen, kicsit felhúzva a szemöldökét, majd tovább folytatta a megkezdett történetet. A tapasztalatok löttyedt farka.
Ilyenkor eszébe jutott valami, amit aztán nem engedett a felszínre törni. Valami, amiről mélyen hallgatott. S a hallgatás mögött ott lapult a duzzadt szeméremajkak és a vérbő farok találkozásának pillanata. A végtelenné tágulás megismételhetetlen lehetősége. Erről viszont nagyapám nem mesélt. Ez az a történet, amit sohasem fog elmondani. Mert biztos, hogy van egy ilyen pillanat nagyapám életében, csak éppen homály fedi. Amúgy nagyapám nem titkolta az életét. Többször is kijelentette, nincs semmi szégyellnivalója. Ő vállal mindent és mindenkit. Minden cselekedetét és gondolatát. Ezért nem lett író, csak egy egyszerű újságíró a helyi lapnál. Nem ment neki a megalkuvás. Nem volt hajlandó aláírni semmit, mindig csak magáért felelt. S ez nem tetszett a felsőbb köröknek. Persze az alsóbbaknak sem. De korábban is ilyen volt. A háborúban sem lett belőle tizedes vagy bármi más. Egyszerű közkatonaként szolgálta végig a frontot. A frontot és a fogságot. Ugyanis az egyik orosz offenzíva közben elfogták. Állítólag már mindenki menekült, mikor ő még mindig ott gubbasztott a lövészárokban. Egyedül. Hát nem csoda, hogy fogságba került. Nem, nem hiszek a hősökben, különösen abban nem, hogy nagyapám hős lett volna. Szerintem nem akart ő kitartani az utolsó töltényig, annál több esze volt, inkább elaludt. Szinte biztos vagyok benne, hogy átaludta a támadást. S miközben a többiek már javában menekültek, mint ahogy ezt bármelyik normális ember tette volna, nagyapám összegubózva horkolt a katonaköpenyében. Állítólag a fogságból is csak azért szökött meg, mert levelet kapott hajdani első feleségétől. Hogy az nem fog várni rá, míg letelik az a bizonyos tíz év, vagy több. Hogy ő most fiatal, s nagyapám vagy most veszi feleségül, vagy soha. Erre nagyapám, úgy tartja a szájhagyomány, megszökött. Ekkor lőtték seggbe. Mondják egyesek. Mások szerint ekkor huppant bele egy szögesdrótba. Mindenesetre egyszer láttam a tomporán néhány forradást. Ha őszinte akarok lenni, nem tudtam eldönteni, hogy golyó ütötte sebekről van szó, vagy csupán egy szögesdrót lenyomatáról. Másfelől pedig nem sokáig bámultam, mert nem igazán hozott lázba a látvány, azaz nagyapám segge. Állt a szoba közepén, majdnem a tükör előtt, meztelenül, s az ajtóból jól láttam rojtosra szántott seggét. S a tükörben ott volt ő, a másik nagyapám. Kopasz feje, szőrös mellkasa, megereszkedett hasa, löttyedt farka. Amit annyira akart Kerekes Ilona.
Egy júniusi napon éppen a piacra igyekeztünk, s közben nagyapám egy többször hallott, folyamatosan változó történetet mesélt a helyi lap szerkesztőségéről. Az egyik sarok után elment mellettünk két lány. Fiatalok, olyan alig harmincasok, szoknyában, mély dekoltázzsal, az egyik szőke volt, a másik pedig barna. Nevettek, viháncoltak és németül beszéltek. Ha pontos akarok lenni, akkor szászul. Szinte semmit sem értettem, csak a hangsúlyokat és a különös hangzókat. Nagyapám ekkor megtorpant, és mélyet szívott a friss reggeli levegőből. Én is megálltam, gondoltam, a lányok után néz, megnézi ringó csípőjüket, formás feneküket, vagy ilyesmi. Varázs és tapasztalat. Nagyapám viszont csak állt, kicsit megroskadva, az eddigi mosolynak és vidámságnak nyoma sem volt az arcán.
- Tudod, fiam, vannak történetek, amiket nem kellene elmeséljek neked. – mondta egy kicsit szaggatottan.
Így: óvatosan, megengedően.
S mégis, lassan belekezdett egy szikár történetbe, egy olyan mesébe, amit eddig még nem hallottam. Mindig féltem a sosem hallott történetektől. Nem voltam rájuk felkészülve, nem lehettem. És ezeknek általában soha nem volt végük. Mert nem lehetett. Meg nem is igazán érdekeltek ezek a történetek, amik mire véget értek volna, mindig újrakezdődtek, kicsit másképp, máshol, ahogy ez már csak lenni szokott. Mint a szögesdrótnyomok nagyapám rojtos seggén.
- 1949 nyarán szöktem meg a fogságból, mert Ilona, aki az első feleségem lett, egy képeslapon nyúlfarknyi fenyegetést küldött, amiben nem bátorított, nem buzdított kitartásra, viszont őszinte volt. Kedvesem, hiányzol. Most vagyok fiatal, most kellesz, és nem később. Várlak. Csók, Ilona. Ennyi volt a képeslap hátulján, semmi több. Rövid, tömör megfogalmazás. Ilyen volt Ilona, rövid és tömör, semmi érzelgősség, semmi romantika. Olyan nő volt, aki tudta, mit akar, és akkor, 1949 nyarán engem akart, s én meg rohantam hozzá, keresztül egész Szibérián, hogy feleségül vegyem. Ilona kikupálódott parasztlány volt, kicsit nagydarab, talán más azt mondaná robusztus, esetleg teltkarcsú, de annál formásabb, s nagy, kemény mellei erősen feküdtek a férfitenyérben, és feszes hátsójára öröm volt ráütni. Az isten is feleségnek, asszonynak teremtette. Szülei a dombvidéken éltek, egymás mellett ágaskodó dombok között, s ahányszor kimentem hozzájuk látogatóba, annyiszor kellett megtegyem azt a tíz kilométernyi távolságot, merthogy busz még nem volt, s ha akadt szekér, akkor szerencsém volt, ha nem, akkor dombra fel, dombról le, tíz kilométeren keresztül.
Hát úgy tűnik, nagyapám nem volt teljesen normális. Hazaszökött, át Szibérián, aztán meg neki a domboknak. Fel és le. Nem volt neki elég Szibéria, a hazaút, a hegyre föl, majd hegyről le, kellett neki a domboldal is. Ez nem vall épelméjű emberre. Apám nekem mindig azt tanította, hogy mielőtt hazakísérek egy lányt, kérdezzem meg, hol lakik. Ha messze, akkor menjen egyedül. Eleinte azt gondoltam, apám csupán a saját tapasztalataiból merített, mikor ezt az örök tudást rám hagyományozta, de már látom, hogy ez nemzedékről nemzedékre vándorló tapasztalat. Apám és magam történeteit ismerve az a mondás is igaz, hogy mindenki a saját fejével megy a falnak. Mert az átadott tudás nem hullott termékeny talajra. Mielőtt szárba szökkent volna, a magvakat felcsipegették a varjak. Aztán mindenki hegyre föl, dombról le. Csak úgy lötyög az a farok a tükörben.
- Szülei egyszerű parasztok voltak, szántottak, vetettek, kaszáltak, együtt mentek a földekre, aztán onnan haza. S együtt mentek a kollektívába is, vitték a szerszámokat, a három hold földet és a két tehenet, mert a tanácselnök azt mondta, jó lesz az maguknak, Kerekes bácsi. És Kerekes bácsi nem kételkedett az első ember szavában, beterelte a teheneket és a feleségét a kollektívába, és jó lett. Ilona hamar elkerült a városba, leánygimnáziumba, aztán könyvelő lett, kávéházba és színházba járt, és egy előadás szünetében találkoztunk még a háború előtt. Első látásra… No, fiam, csak hogy tudd, ez nem igaz, nem volt első látásra szerelem. Elsőre a hatalmas mellei tetszettek meg. Földig érő, testre feszülő ruhában volt, még ma is látom, ahogy előjött az egyik páholyból, a ruha fölött kis mellényt viselt, melyet szinte szétfeszítettek óriási keblei. Rögtön tudtam, hogy a látvány itt nem lesz elég. De Kerekes Ilona nem adta könnyen magát. A vár alatt lakott, egy akkoriban épült bérház második emeletén, albérletben, és én minden nap megvártam a munkahelye előtt, s elkísértem a bérház kapujáig. De mindig csak a kapuig, tovább nem mehettem. Jó fél évig ment ez így, szinte minden nap. A munkahelye előtt megjelentek az óriási keblek, majd egészen a házig himbálóztak, velem az oldalukon, s még megvártam, míg eltűnnek a lépcsőház fordulójában. Teljesen megbabonázott. Akartam azokat a melleket, már nem volt visszaút, és Kerekes Ilona tudta ezt. Úgy tett, mintha nem látná sóvárgó tekintetemet, de úgy himbálta hatalmas kebleit, hogy nem volt kétségem: nem akar ereszteni.
Nagyapám és az imbolygó keblek. Álltunk az utcán, s nagyapám ontotta magából a himbálózó mellek végelláthatatlan dicséretét. S gyanús, már az elején gyanús volt, hogy a keblek vagy a történet végelláthatatlan. Észrevétlenül folytunk bele a mesébe, s összekavarodtak a dolgok. És még mindig nem értettem, mindezt miért meséli. Vagy miért nem mesélte eddig. Hosszú, nagyon hosszú nyúlt a piacra tartó út. Mert nem haladtunk. Se a járdán, se a mesében. Inkább álldogáltunk és indáztunk szerteszét. És persze ismételten az utazgatás, a hegyre fel és dombról le elcseszett problematikája. Mert ez már nem gond, nem problémácska, hanem valóságos problematika. Rendszer, amit ki kell bontani, hogy elénk álljon, hogy aztán megoldjuk. De addig is fel és le. Dombra domb jön, hegyre hegy. Lassan elterebélyesedik, filozófiává válik, amit meg kell ismerni, fel kell tárni, belemélyedünk, kavargunk benne, hogy jó legyen. Igazság szerint már unom. Unom a hegy és a domb vissza-visszatérő, sebezhetetlen filozófiáját. Unom ezeket a lötyögő történeteket, amik össze-vissza himbálóznak térben és időben. Nincs középpontjuk, merevedésük, látványosan szétfolynak, hogy eltakarják a szoba közepén álló tükröt.
- Miután hazaértem valahogy Szibériából – folytatta nagyapám ugyanazon a szent helyen, ahol először megállt –, nem telt bele két hónap, s már ott álltunk az oltárnál. A lelkész csak mondta, mondta a beszédet, hogy egy életen át és keresztül, a gyülekezet meg nézett minket, mi meg néztük egymást, néztem Kerekes Ilona dagadó kebleit, s aznap este végre elvesztem mellei puha forróságában.
Még Kerekes Ilona dagadó keblei esetleg lekötötték a figyelmemet, kettejük szexuális élete már kevésbé érdekelt. Nagyapámra néztem, s mindezt szinte el sem tudtam képzelni. Nem akartam belemélyedni Kerekes Ilona telt kebleibe, nem akartam elveszni bennük, mint nagyapám. Akinek az emlékezéstől, az esztétikai és fizikai tapasztalat közös felidézésétől könny szökött a szemébe. Mert ilyen volt ez a nagyapám. Képes volt hazajönni Szibériából, át és keresztül hegyeken, völgyeken, dombokon meg mindenen, hogy aztán se szó, se beszéd feleségül vegye ezt a megtermett parasztlányt. Egyszerűen nem hittem el, hogy ilyen nagyapám. Ahelyett, hogy várt volna, vagy kipróbálta volna a város hölgyeit, hajadonjait, bekötött fejű asszonyait, az útszéli kurvákat, szóval bárkit, aki szembejött.
Nem.
Őneki éppen ez a Kerekes Ilona kellett a dombok közül. Éppen az a nő, hatalmas mellekkel. Varázslat és tapasztalat, mindig ő beszélt erről, közben meg hajszolta, magát és a pillanatot. Becsület szavamra, kezdett egyre világosabbá válni, hogy nagyapám nem tökéletes. Lehet imádni a szoknyákat, s főként a pinát, de ez több a soknál. És a mese csak indázott, ágazott, folyt tovább megállíthatatlanul, ömlött a nyakamba, alig bírtam szemrebbenés nélkül. És elvette, és összeköltöztek, és azok a csodálatos éjszakák, és azok a csodálatos hajnalok, és a közös fürdések, és csak mondta, meg mondta, és még mindig ott álltunk az utcán, se előre, se hátra, és még mindig nem tudtam, hogy voltaképp hol is az a történet, amit el kellett, azaz, amit éppen nem kellett elmesélni, mert minden csak szétfolyt és eltakart.
- Eltelt fél év, és állást kaptam a helyi lapnál. Akkor indult a helyi lap, felvettek tudósítónak, és persze, minthogy a fogságban megtanultam oroszul, fordíthattam a szovjet pártlap iránymutató cikkeit. Ez volt a feladat. Vagy kiküldtek vidékre, hogy tudósítsak a parasztság lelkes kollektivizálódásáról, vagy ültem a szerkesztőségben és fordítottam az irányt, mert az irányt mindig megmondták. A szovjetek tudták az irányt, és ezt megosztották velünk, elmondták, leírták, megszabták, meghatározták. Tudod, fiam, ezt kellett csinálni. Nem volt más lehetőségem, mert sohasem léptem be a pártba. Mind mondták, hogy csak jobb lenne, meg hogy akkor akár a szerkesztőségbe sem kellene bejárnom, de nem tudtak meggyőzni. Viszont dolgozni… azt kellett! Ilona színházat akart, termálfürdőt, tengerpartot, mindent. És minden meg kellett legyen, nem volt kifogás. Egyetlen lány volt a családban, és mindig mindent megkapott. Az apja havonta küldte a féldisznót, a lisztet, a cukrot, mindent, amit meg lehetett termelni falun. És ugye, Kerekes bácsi hamar-hamar belépett a kollektívába, és hamar-hamar minden jól ment neki. Mert aztán vezető lett, felügyelte a belépéseket, a munkát. Én meg? Én meg ki voltam? Egy szar újságíró, aki elvette egyetlen szem lányát. Aki még annyit sem tud megadni a lányának, mint egy falusi parasztlegény. Le se szarták, így ahogy mondom, fiam, hogy nekem más volt a véleményem. Nem lehetett más véleményem. Ezért hát aztán nem is beszélgettünk. Ültem, megettem a csülökkel főzött lucskoskáposztát, a ropogósra sütött csirkét, a tésztát, amit elém tettek, majd megittam a bort, és utána vissza a dombok között a városba. Érted, akkor is csülökkel főzték a lucskost, amikor másnak még kenyere sem volt!
És ki a francot érdekel, hogy csülökkel vagy anélkül ették a lucskost? Ki nem szarja le, hogyan és mit ettek?! Egyszerűen nem hittem el, hogy ezt végig kell hallgatnom. Hogy fél évszázaddal ezelőtt, hogyan ették a lucskost. Mert csak ez volt fontos, s közben meg lassan eltelt a fél délelőtt, és a piac egyre távolabbra került. Meg aztán megint ez a dombos hisztéria. A mesélőnek kissé vizenyőssé válik a tekintete, s mint feneketlen tó mélyéből homályosan felbukkanó, hosszú alaktalan árnyak kívánkoznak a felszínre a történetek.
Gyűlölöm ezeket a történeteket, amiket mindig el kell mondani. Még akkor is el kell mondani, ha közben megállapítja a kedves mesélő, hogy nem fiam, ezeket nem kellene elmondani. Akkor meg minek? Minek ez az egész felhajtás? Hogy a másiknak még kenyere sem volt. Na és? Túlélte vagy nem? Nem az én problémám. Nem. Az én problémám már teljesen másról szól. Mert nekem is vannak problémáim, de nem kötöm az orrukra. Minek? Megoldani úgysem tudják, esetleg elmesélnek egy újabb történetet. Egy következőt. Tanulságul. Meg fiam, gondolkozz, szokta mondani nagyapám. Éppen te mondod? Legszívesebben a képébe ordítottam volna: éppen te mondod, tati? Éppen te? Aki hazajöttél Szibériából és feleségül vettél valakit, akinek hatalmas mellei voltak? Éppen te mondod? Elvettél egy nőt a kibaszott mellei miatt? Csak azért, hogy tudd esténként megfogdosni? És ezért meg szívtál hosszú éveken keresztül? Éppen te mondod nekem, hogy gondolkozzak? Hát megáll az eszem!
Megáll, mert lassan azon kapom magam, hogy ugyanezeket a történeteket mesélem. Mert belém ivódtak, fekete, kitörölhetetlen tintaként szivárogtak bőröm pórusaiba, s megfertőztek alaktalanságukkal, garabonciás bolygásukkal. Mert gyáva kis pöcs voltam, egy senki, aki sohasem mert ellentmondani, aki sohasem mert botot törni, s nekimenni a nagyvilágnak. Mert csak nagyapám béna árnyai kavarognak körülöttem, melyek újra és újra ott csörtetnek a cserjés domboldalon.
- Fél éve dolgozhattam a szerkesztőségben, mikor új munkatárs érkezett, mert fentről kiadták az utasítást, hogy frissíteni kell az állományt, s azt is közölték, hogy minden nemzetiség képviselve kell legyen az irodában. Ekkor érkezett – jól emlékszem, egy csütörtöki napon – hozzánk Katharina Wurf. Frajlán Wurf szász volt, egy kis szász faluból származott, német filológiát végzett, aztán hozzánk került gyakornokként, és ő lett a mindenes. Éppen ellentéte volt Ilonának, karcsú volt, barna hajú, és a szeme… Nem tudom, milyen volt a szeme, de az első pillanattól kezdve bámultam… volt benne valami, ami nem hagyott nyugodni. Bemutatkozott, ik bin Katharina, mondta, s ettől kezdve nem igen beszéltünk. Tette a dolgát egész nap, szinte fel sem nézett. Voltak, akik már az első hónapban bepróbálkoztak nála, de ilyenkor villant egyet a szeme, megkeményedett az arca, szoborrá vált az egész nő, és már nem is kellett mondjon semmit. Frajlán Wurf nem ismert kegyelmet. Amilyen törékenynek tűnt, annyira kemény volt. Életemben még nem találkoztam ilyen nővel, pedig láttam egy párat. Emberfelettinek tűnt az az egész ember, mintha nem közülünk való lett volna. Más volt. Akkor még nem tudtam, miért, de éreztem, hogy frajlán Wurf nem egyszerű eset.
Helyben voltunk. Nagyapámnak ismét kiment fejéből a vér. Mert meglátta ezt a frajlán Wurfot. Megint egy nő a semmiből, csak úgy, aztán nagyapám elveszti az eszét. De úgy, mintha nem is lett volna neki soha azelőtt. Nem volt elég Kerekes Ilona, nem, neki minden kellett. Minden, amit meglátott. Újabb esztétikai tapasztalat, hogy aztán a fizikairól ne is beszéljünk. Serséláfám, szokta mondani apám, s azt hiszem, ebben kivételesen igaza volt. Nagyapám történeteiben mindig meglapul valahol a nő, ott rejtőzik, tekergőzik minden mese legmélyén. S ha úgy tűnik, nincs ott, mégis megjelenik, mégis feltűnik, előjön, felbukkan, vagy csak egyszerűen minden történés mozgatója. Frajlán Wurf. De most komolyan tati, ki a franc ez a Wurf? Most minek őt is idekeverni, mikor már kezdtem azt hinni, végre befejezed ezt a szart. Megint újabb szál, újabb kanyarodás, újabb epizód. Mint egy rohadt regény, aminek sohasem akar vége lenni. Mindig újabb és újabb szereplők a kis történeteikkel, érzéseikkel, vágyaikkal. Tisztára, mint egy rohadt regény. Még jó, hogy csak hallgatnom kell, és nem olvasni. Habár… A francokat! Úgy letenném, mint a huzat! Széttépném, hagynám a francba nagyapám és frajlán Wurf legújabb történetét. Megtehetném. Így meg hallgathattam tovább. Tati, lötyög a farka ennek az egész kibaszott történetnek.
- Tudod, fiam, én sohasem féltem a nőktől. Soha. Nem volt miért. Egészen addig, míg be nem lépett a szerkesztőség ajtaján Katharina. Mind jobban megismertem, és mind jobban kezdtem félni. Amint megláttam, elöntött valami hideggel teli forróság, amit sohasem tudtam megmagyarázni. Eleinte még beszélgettünk, nem sokat, de beszélgettünk a riportokról, a fordításról, egyebekről. De ezek a beszélgetések kezdtek egyre nehezebbé válni, nehezebbé és feszültebbé. Mert hiába tartottam tőle öt lépés távolságot, egyre csak közelebb kerültem hozzá. Volt valami abban a nőben, valami megmagyarázhatatlan, valami félelmetes. Éreztem, hogy nem szabad a közelébe kerülnöm, és mégis, egyre nőtt bennem a feszültség, amit már Ilona is kezdett megérezni. Egy idő után elkezdtem kerülni. Ha megjelent a szerkesztőségben, én kimentem, ha megláttam az utcán, átmentem a másik oldalra, ha rám nézett, lesütöttem a szemem. Menekültem előle, és akkor már jó ideje nem tudtam a szemébe nézni. Azt láttam benne, amit sohasem akartam és mertem. Talán karácsony előtt történhetett, hogy az asztalomon három kihegyezett puhaceruzát találtam. Egymás mellett feküdtek, éppen egy centi távolságra egymástól, mellettük egy cetli, frajlán Wurf apró, gömbölyű írásával: dí gesikten műszen gesríben verden. Néztem a ceruzákat, a cetlit, és eszembe jutott Szibéria, a láger, a hazaút, Kerekes Ilona, minden. Ott kavargott bennem mindaz, amiről sohasem beszéltem. Amit Katharina gömbölyded írása szerint meg kellett írni. És akkor fogtam a három ceruzát, a cetlit, és odamentem a szemeteshez. Álltam fölötte, tartottam a ceruzákat és a cetlit, közben meg felvillantak a szögesdrótok, a patkányok, Kerekes Ilona mellei, ott kavargott az egész életem, és mindet belevágtam a szemétbe. Két-három hét múltán, mikor egyik reggel még senki sem volt a szerkesztőségben, Katharina odajött az asztalomhoz, leült a székre, ahová a vendégeket szoktam ültetni, egyenes derékkal ült velem szemben, szinte tökéletesen szoborrá merevedett, és lassan, tagoltan megszólalt: dú muszt dájn lébn endern. Ezek voltak az utolsó szavai hozzám. Tudod, fiam, nem véletlenül mondtam, hogy vannak történetek, amiket nem kellene elmesélni. Menjünk, fiam, lassan már tíz óra lesz. Menjünk a piacra.
Ezt már végképp nem tudtam elhinni. Ott álltunk közel másfél órát, mert el kellett mondani ezt a történetet. Ott álltunk, én meg hallgattam. A történetet, ami nincs is. Ami nem is létezik és soha nem is létezett. Pedig tudtam előre, hogy nincs se eleje, se vége. Csak a szavak, mondatok, de ennyi. Semmi más. Hangok és árnyak, amik belevesztek az utcába. Vajon tényleg létezett ez a frajlán Wurf? Ilyen történetek nincsenek, nem lehetnek. Talán az a kibaszott Szibéria is csak a képzelet szüleménye, s közben még csak ki sem mozdult a lövészárokból? Mit lövészárokból, szerintem ki sem mozdult az irodából! Aztán költi a meséket, amiket nem írhatott meg akkor. Hát most sem kell megírni őket. Ha nem írta meg akkor, most hagyjuk a francba az egészet. Már nincs értelme! Már senkit sem érdekel! Rohadtul senkit! Sem a kollektíva, sem Kerekes Ilona imbolygó melle, sem frajlán Wurf karcsú termete. Szétesett az egész, nincs már, mi összeálljon. Talán volt ott egy kibaszott pillanat, egy töredék, ami akkor és ott felülírhatta volna az egész elcseszett életet. Talán. Változtasd meg élted, mondta akkor Katharina Wurf, s nagyapám meg a löttyedt farkával véglegesen elcseszte.
Megjelent a Bárka 2009/4. számában
