Cserna-Szabó András
Henriksen és a kölyökgibbonok
Lars az esős, szürke vasárnapnak koradélutánján istentelen hasfájásra ébredt uelandsgatei másfélszobás bérleményében, a franciaágy közepén: magzatpózban, félmeztelenül, farmerban és sáros bakancsban. Haja zsíros és kócos volt, szeme véreres, vékony és elmosódott bajuszka húzódott cserepes felső ajka fölött, az arcát pedig mintha csokoládéval maszatolták volna össze.
Nem csupán hasfájás volt ez, hanem egészen pontosan „felsőtesti fájdalom", hiszen a kín az ágyékától az agyáig egyetlen döfésként szúrt, s szinte szétfeszítette a testét. Úgy érezte, mintha a hátán a bőre szét akarna repedni. Úgy érezte, mintha egy nála két számmal kisebb embernek a porhüvelyét viselné. Úgy érezte, mintha percről percre egy falattal könnyebb lenne a szíve. Sokkal szörnyűbb fájdalom volt ez annál, minthogy tökéletesen megmagyarázta volna az az üres Jack Daniel's-es üveg, amit jobb kezével úgy szorított melléhez, mint egy kisfiú a játékmackóját.
Inger a vizes ablakon bámult ki, csak egy kinőtt, fekete póló volt rajta, hátán a fehér felirattal: MAIDEN ENGLAND. Kerek popsija Lars felé világított - az idén már túl volt egy háromhetes görögországi kiruccanáson. Izmos kezével a radiátor csövébe kapaszkodott, festett vörös haja a vállára omlott, a vádliján pedig egy tetovált főnixmadár kapott új életre poraiból.
Lars nézte egy ideig a lányt, és elmosolyodott.
„Ha nem ismerném Ingert, és nem tudnám, hogy egy fémzenét árusító lemezboltban dolgozik (a Jern Hjertet Vampyrben a Valkyregatén) akkor talán pankrátornőnek vagy iszapbirkozónak tippelném. Én kicsi vagyok, és betegesen vézna, mint Gandhi macskája. Túl nagy nekem ez a nő - gondolta -, túl erős, túl kerek, túl sok. Ráadásul nem is szeretem. Mindazonáltal kellemetlen lenne elveszítenem. Hogy is mondta Morrison? Tántorgott le a színpadról, asszem, Londonban történt, átkarolta a vállam, be volt baszva, izzadt, a haja lucskosan az arcába lógott, és azt mondta: Jimi, aki túlságosan szeret, mindent elveszít. Aztán órákig nem mondott semmit, csak nyakalta a whiskyt, és hajnalban egyszer csak megint átkarolt egy pultnál, és hozzátette, aki nevetve szeret, boldog lesz."
- Talán a beöntéskúra segítene leadnom néhány kilót - szólt halkan Inger, de nem fordult meg, mintha nem is Larsnak, hanem az oslói zivatarnak mondaná. - Jessicának segített. Szerinte nem kellemes, de mindenképpen megéri. Különben is, Jessica szerint egy évben egyszer feltétlenül szükséges kimosatni belülről is a végbélnyílásunkat. Végül is ott jön ki a kaki belőlünk, ezt kár lenne tagadni. Jobb nem is belegondolni, mi lehet ott belül. Arra a részre gondolok, ahová már nem tudunk kézzel benyúlni, hogy kimossuk. És Jessica csak tudja, nővér, és hat éve foglalkozik alternatív gyógyítással.
Lars felült, a szájában kotorászott. Gyanús, fehér, puha galacsinokat talált fogai között, nyelve alatt, meg a szájpadlására tapadva.
Megpróbált visszaemlékezni a tegnapi estére, de semmi különleges nem jutott eszébe. Csak a szokásos: mint tizenegy éve minden szombat este, így az előző nap is tízre érkezett a Purple Haze Clubba, a Grünerløkka egy félzártkörű szórakozóhelyére, hogy bemutassa előadását - Lars Jimi Hendrix-imitátorként működött.
A portástól, a fél szemére vak Einartól is azt kérdezte, amit tizenegy éve minden szombat este: - Öreg halász, férfi-e az, aki nem akarja jobbá tenni a világot?
És a barázdás vén viking is ugyanazt válaszolta, amit mindig: - Nem tudom, fiatalúr, de az biztos, hogy a halak megérzik, ha félünk. Nekem egyszer egy lazac azt mondta: Einar, Einar, ha meg akarod ölni a feleséged, ne rajtunk állj bosszút. Aki fél, az nem él. És hazamentem, egy teli akkevites palackkal hókon csaptam Annét. Tizenkét évet ültem, de ma is úgy érzem, megérte. Jobb lett a világ.
Azután Lars (mint mindig) az öltőzőben felvette színpadi ruháját (széles karimájú, fekete kalap átkötve egy rózsaszín kendővel, sötétbarna bőrmellény, alatta tarka, bő ujjú, virágos nejloning, vascsatos öv és bőr répanadrág), kisminkelte magát, megivott egy-két pohár whiskyt, és elszívott egy jointot. Tizenegy után került sorra a színpadon - egy Dag Bukowski művésznevű stand-up komikus után, aki lila füstben malac vicceket mesélt jobboldali norvég politikusokról, s közben hol a zsebéből varázsolt elő egy galambot, hol a cilinderéből egy nyulat, hol meg tojások buktak elő a szájából.
Lars háromnegyed órás performansza alatt jópár híres Hendrix-számot adott elő play backről, hófehér Fender Stratocasterén tépte, rágta a húrokat, végül a show tetőpontjaként felgyújtotta, majd a színpadon szétverte a gitárját. (Legalábbis remélte, hogy így történt, mert igazából a húrrágás közben megszakadt a film, onnantól semmire sem emlékezett, köszönhetően a némileg eltúlzott öltözői alkoholfogyasztásnak.)
A műsor előtt Lars mindannyiszor parókát húzott fejére, arcára vastag réteg mokkaszínű alapozót kent, szemceruzával bajuszt rajzolt szája fölé, végül magas sarkú westerncsizmába bújt - norvég apa és dán anya gyermeke lévén, haja közel sem volt olyan göndör és sötét, mint Jimié, sokkal inkább búzaszőke és egyenes szálú; és bőre sem volt fekete, mint az étcsokoládé, jóval inkább rózsaszínű, mint egy malacé; ráadásul egy fejjel volt alacsonyabb, mint példaképe, a nagy James Marshall Hendrix.
Ha a paróka, a smink és a csizma mind rendben volt, indulhatott a színpadra az aznap este elégetésre és szétveretésre ítélt kartongitárjával. Fender Stratocastereit Lars saját maga készítette, hungarocellből gitáralakot vágott ki, beborította fehér kartonnal, majd rárajzolta a húrokat, a húrlábat, a hangszedőket, a tremolókart, a három tekerős potmétert és a többi alkatrészeket. Bőven ráért hétközben papírgitárokat barkácsolni és festegetni, a szombati esti „hendrixelésen" kívül egyéb elfoglaltsága az életben nem volt.
- Ne vigyorogj olyan önelégülten, nemet mondok a kérdésedre - suttogta Inger még mindig az esőt bámulva.
Lars nem emlékezett, mit kérdezett Ingertől tegnap éjjel, s csak remélte, hogy nem kérte meg megint a lány kezét. „Más részegen ordítva énekel, kirakatokat tör be, rendőrökkel verekszik, padlóra okádik, autókra mászik föl vagy járdára hugyozik, de én nem, én barom, csak megkérem ennek a díjbirkózónak a kezét - gondolta Lars. - Nem értem, miért. Csak úgy. Talán nem jut jobb az eszembe. Vagy egyszerűen csak a vereség ízét kívánom, a vereség édes ízét. Részegen tökéletesen tudom, amit józanul csak sejtek, hogy aki alól kicsúszik a lét, a szerelem, az út, az a vigasztalan úr lesz hirtelen a föld leggazdagabbja. Hogy csak az igazi, átérezhető és birtokolható, amit végleg elvesztettünk. A Vesztesek klubja. Ez a világ legmódosabb társasága. Az öreg Einar lazacának igaza volt, csak az szabad, aki nem fél többé. Aki farkasszemet mer nézni a rettenettel. De a tűzzel játszok, baszki. Egyszer, meglásd, Lars, baj lesz ebből. Egyszer, mikor be vagy állva, Inger igent fog mondani, megmarkolja a karodat, és elcibál az anyakönyvvezető elé. És akkor mindennek vége. Felébredsz, és hiába vigyorogsz, nem lesz egérút."
- Nem leszek a feleséged - mondta Inger borongósan.
„Ajvé - gondolta Lars -, témánál vagyunk."
- Azt hiszem, én az első házasságomat kihagyom, és rögtön a másodikkal kezdem - jelentette ki Inger. - Ha már eddig kihúztam, most már nem sietek, megvárom a közeledő nagy váláshullámot, és akkor majd kedvemre mazsolázhatok az első kudarcból összekarmolva, megtaposva, kiábrándultan kikerült pasikból. Harmincegy vagyok, az első fecskék már meg is érkeztek. Sveinung és Knut, a két legjobb pasi az évfolyamomból már el is költözött a feleségétől. És az osztálytalálkozón nagyon úgy tűnt, hogy még jónéhány szimpatikus és kedves faszinak rosszul áll a szénája otthon. Egy-két év, és olyan választék lesz a generációmban elvált fickókból, hogy nem győzök válogatni.
Lars öklendezett néhányat, de nem sok eredménnyel, a fájdalomtól nem sikerült megszabadulnia, mindössze néhány fehér galacsin gurult elő a szájából, és a paplanra estek.
Becsukta a szemét, és egy amerikai katonát látott maga felé futni, aki azt kiabálta: Buster, Buster... Aztán egy kövér, bajszos indán nő ölében ült, aki csak annyit mondott: Nora Rose nem hagyja annyiban, kicsikém, de nem ám... Egy mulatt öregember hajolt hozzá, és a fülébe súgta: ne vedd be a fehérek dumáját, fiam, én egyszer láttam, ahogy a fehérember felkoncolta a feketét Richmondban, az volt a fehérember igazi lelke, ne higgy nekik, akármit mondanak, a halál egyszer ránk nevet, fiam, s mi nem tehetünk többet, minthogy visszanevetünk rá... Aztán a vak Kathyért jöttek fekete öltönyös emberek, és elvitték... Leon, a kis Leon egy nevelőotthon kerítése mögött... Végül egy nőt látott, Lucille-t, akit egy dokkmunkás rugdosott a földön egy sikátorban, a bár mögött, és látta a nő gondolatait. A nő azt gondolta, szegény Johnnym, szappanos vizet lőttem fel purgálófecskendővel a méhembe, de te nem lettél angyalka... Még az utca neve is eszébe jutott, sőt a pontos dátum is. 1958. február 1., Yesler Street... És még egy arc, akiről fogalma se volt, ki lehet, csak a nevét tudta: Ayako.
Az Ulandsgate csendes volt, és csaknem teljesen kihalt. Az utca túloldalán a Farkasok lépcsőjénél úgy csöpögött az esővíz az ordasok orrából, mintha náthások lennének. Inger az ablakból egy pizzafutárt követett szemével, ahogy az bicilijével csúszkált a nedves járdán.
- Ez már a mi pizzánk lesz, remélem, hogy nem hűlt ki az úton.
Megszólalt a csengő, Inger bugyit húzott, ajtót nyitott, átvette a pizzát, fizetett.
- Kurva viking népség vagyunk - dühöngött visszaérve a szobába -, hiába gazdultunk meg olajból, bunkó halászok maradtunk, soha nem fogunk megtanulni pizzát sütni. Nézd meg ezt a szart. Vastag, rágós tészta, tele valami szaros kolbásszal. Ilyet egy velencei kihányna. Hiába verjük a nyálunkat külföldön, hogy Ibsen így, meg Ibsen úgy, az ő apja is részeges halász volt, és Ibsen is az maradt, legfeljebb megtanult írni és nem volt annyira halszaga. De úgy ivott és káromkodott, mint egy igazi skieni halászcsávó.
„Szerintem nincs a norvégokkal semmi baj - gondolta Lars -, én szeretek norvég lenni, a többi norvégot is kedvelem. Leszámítva talán néhányat, például az anyámat, aki nem hajlandó kiadni a részemet az apai örökségemből, ezt az Ingert, aki nem hozzám való, meg talán Henriket, a Purple Haze zsugori tulaját, aki szarért-húgyért dolgoztatja a művészeket. A norvég pizza is ízlik, semmi bajom ezzel az országgal. Sőt szeretném most egy másik norvégnak elmondani, hogy mennyire szeretnék hányni, talán ha elmondanám valakinek, megszabadulnék a kínzó fájdalomtól."
De sajnos Lars nem tudott beszélni, ezért inkább visszadőlt az ágyra, és becsukta a szemét.
Inger lerakta a dobozt a laminált parkettára, leült mellé, kivett egy szeletet, és enni kezdte a pizzát.
- Itt vagy például te, Lars - nézett az életjelek nélkül heverő fiúra. - Alapvetően helyes csávó lennél, bár lehetnél egy kicsit barnább és érdekesebb. Elmúltál harmincöt, de még mindig azt csinálod, amit tíz évvel ezelőtt. Semmi haladás, semmi előrelépés. Körbe-körbe sétálsz. Minden szombat este bebaszol és betépsz, vagy betépsz és utána baszol be, majd előadod a számodat, húrokat rágsz, aztán felgyújtod és összetöröd a gitárodat. Sőt voltál már annyira bebombázva is, hogy előbb törted össze a gityódat, és csak utána jutott eszedbe, hogy már rég fel kellett volna gyújtanod. Szánalmas volt, nekem elhiheted, én láttam, és én emlékszem. De azt hiszem, kezdesz kiöregedni. Gondolj csak bele, a te korodban Jimi már rég halott volt.
Lars kinyitotta a szemét, és rosszallóan tekintett fel Ingerre, aki beszéd közben félelmetes sebességgel gyűrte magába a pizzaszeleteket. A fiú a halálán volt, annyira fájt a hasa (vagyis inkább az egész felsőteste), hogy legszívesebben lecsapta volna a viszkisüveg nyakát, és elvágta volna a saját torkát, csak hogy megszabaduljon a kíntól. De ezt sajnos nem tehette, mozdulni sem tudott.
Becsukta a szemét. Little Richardot látta, amint a kezét nyújtja felé, de valamiért nem néz a szemébe... Az apjával ülnek a sötét moziteremben, és a Johnny Guitart nézik... Egy fehér Supro Ozark a karácsonyfa alatt... Egy zsinagóga alagsorában gitározik, aztán a kertben öklendezik... A fehér Silvertone Danelectrot pirosra festi, szörnyű festékszag a szobában... Szirénázó rendőrautó üldözi, megáll, kiszállítják, kezét hátrabilincselik... Zuhanás a magasból ejtőernyővel, süvít a szél...
Inger megette a pizza felét, és a dobozt kivitte a konyhába.
Lars azon gondolkozott, talán ha minden erejét összeszedné, akkor esetleg fel tudna ülni, és le tudná csapni a viszkisüveg nyakát. Ahhoz még biztosan nincs elég energiája, hogy magát eltegye láb alól, de meglehet, hogy a lány nyakát el tudná vágni. Aztán visszafeküdne, pihenne egy kicsit, és utána, ha jobban van, magával is végezne.
Nem szerette a lányt, de kellemetlen lett volna, ha elveszíti, ezt tudta. Inger hét éve lógott rajta, azt állította, hogy szerelmes belé, olykor eltűnt pár hónapra, de azután mindig előkerült, és megkeserítette az életét. Soha nem feküdtek le, sőt, Inger még csókolózni se akart soha - igaz ugyan, hogy amikor Larsnak néhányszor „végleg" elege lett, és ki akarta dobni a lakásából Ingert, akkor az hajlandó volt őt leszopni. De ebben sem volt sok köszönet, a lány szántszándékkal harapott, és a kezével olyan erősen ráncigálta Lars farkát, hogy szinte leszakította a fitymáját. A fiú farka úgy került ki ezekből a nagyon is ritka szexuális érintkezésekből, mint egy megtépett, fájó, sebes, égő, vörös kakas.
Inger visszajött, leült az ágy szélére, és azt mondta: - Szóval sok baromi égő estét produkáltál már a Purple Haze-ben, de a tegnapi mindegyiknél különb volt. Elsüllyedtem szégyenemben. Ez a fellépésed cikibb volt még annál az esténél is, mikor néhány részeg töröknek bemagyaráztam, hogy Jimi nem halt meg, csak hetvenben átköltözött Oslóba, s azóta itt játszik kis klubokban. Elvittem őket a műsorodra, te meg a parókádat a közönség közé dobtad, a törökök meg hazáig kergettek minket. Sőt még annál a szombat esténél is szánalmasabb volt, mikor a zippóddal a fingodat gyújtottad meg a gitár helyett a színpadon. Hogy azt már ne is emlegessem fel, mikor az ejtőernyős Jimit akartad eljátszani, és az emeleti korlátról lezuhantál a színpadra, és ott kilapultál, mint egy rénszarvas, akin átment a kamion. De ez a tegnap este minden baromságodon túltett. Szólt a Woodoo Child, és te elküldted a faszba az egész közönséget, majd leültél a színpad szélére, onnan lóbáztad a lábod, és közben komótosan megetted a gitárod. Feltépted a kartonborítást és kizabáltad belőle a tömítést.
Ezen a híren már Lars is meglepődött, bár nem volt benne biztos, hogy a lány igazat mond. Talán csak szívatja, kihasználja, hogy ő semmire se emlékszik. Volt már erre példa. De akkor honnan ez a rettenetes fájdalom a hasában és az egész felsőtestében? És azok a furcsa galacsinok is mintha a kartonra meg a hungarocellre emlékeztették volna. „Mindenesetre gyanús - gondolta, újra becsukta a szemét, hogy abból a lány ne tudjon semmit se kiolvasni. - Ha igaz, amit mond, nagy szarban vagyok. Ha igaz, amit mond, nincs melóm, és a művészetemnek is vége."
- Henrik telefonált úgy másfél órája - folytatta Inger. - Azt mondta, látni se akar többé a klubjában. Állítólag talált egy magyar srácot. Barna, mint a nescafé. Fekete, göndör haja van. És úgy tud gitározni, mint Django Reinhard. Ő majd nem hungarocell játékgitáron, playbackkel fogja nyomni a rákendrollt, mint te, hanem élőben, igazi gitárral. Nem baj, Lars, te szoktad mondani, hogy nem kell mindig nyerni.
„Persze - gondolta Lars -, a Henrik pont olyan nagyvonalú csávó, hogy minden szombat estére van neki egy elégetnivaló Fender Stratocastere, te szájbavert, szarosfülű kurva! Most lebuktál, az anyád úristenit!"
- Szóval Henrik látni se akar többé, én pedig elmegyek egy három hónapos fogyitáborba, ahol többször is beöntést fogok kapni - mondta Inger. - Ez volt az utolsó pizzám, kitisztíttatom magam belülről, és új életet kezdek. Talán felhívom azt a tagot, akivel a Karl Johanon a Hard Rock Caféban találkoztam múlt héten. Megadta a telefonszámát, azt mondta, még egy hétig Oslóban van. Évekig volt a Motörheadnél road, a Lemmy a tenyeréből evett, és ha minden igaz, a Slayer fogja most igazolni a Christ Illusion amerikai turnéjára, mert a dobosuk, a Dave Lombardo világi nagy cimborája a srácnak. Haladni kell a korral, Lars, nem lehet leragadni negyvenéves cuccoknál, nem lehet a huszonegyedik században még mindig a Foxy Lady körül pörögni. Fejlődni kell. És te képtelen vagy a fejlődésre. Egy helyben toporogsz, bazmeg. És mindig ugyanolyan a hangulatod is, ebben sincs semmi változás: te soha nem vagy szomorú, se borongós, se gondterhelt, mert te állandóan fel vagy dobódva, akkor is, ha ittál vagy szívtál, de akkor is, ha nem. A reggeli ébredéstől kezdve egész álló nap vigyorogsz, mintha lenne rá valami okod. Mintha ráégett volna az arcodra ez az idétlen vigyor. Ha ordítok veled, vigyorogsz. Ha egy fejbelőtt gyereket mutatnak a tévében, vigyorogsz. Ha meghal az apád, vigyorogsz. Egyszer láttalak egy leheletnyit elszomorodva, mikor az Se og Hørben azt olvastad, hogy Samantha Fox leszbikus. Rohadjál meg, most is vigyorogsz. Mikor fogsz már felnőni, Lars? Mindegy, a lényeg, hogy engem többé nem látsz. Eljátszottad az utolsó esélyed. Meg fogsz dögleni. Még mielőtt az örökségedből egy koronát is látnál. Egyedül - mondta Inger, és dühében fojtogatni kezdte a fiút.
Lars látta magát, ahogy betántorog a Samarkand Hotelbe, látta a házon a feliratot is: Lansdowne Crescent 22. Monika üvölt, és ő kilenc Vesperax altatót önt a markába. Egy sálat tekernek a nyaka köré. Fuldoklik. Látta aztán, ahogy ejtőernyővel süvít felfelé, a felhők felé. Látta Einart, az öreg portást, aki egy habos felhőről lóbázza a lábát, pecázik, s csak annyit mond: ha a bánat csillogó sztaniolpapírját kibontod, Lars, ott lesz belül a boldogság, a szaloncukor. Végül le kell ülnünk az ördöggel versenyt inni, ha kell, három napig, és el fogjuk veszteni a meccset. De a reményt, hogy mégis az asztal alá vedeljük a Patást, nem veheti el tőlünk senki. S mikor megnyílik a föld, s kénköves füst között visszamegyünk oda, ahonnan jöttünk, akkor majd fájdalmasan szépen és pontosan látszik, ebben a reményben mennyi édes csend, bizsergető szomorúság és mesés élet volt. Egyedül vagyunk, Lars, tökegyedül, mint a szemem. Ha kimondod, nem félsz többé.
Mikor Lars kinyitotta a szemét, a kórházi ágy mellett Jessica ült hófehér köpenyben.
- Végre - mondta Jessica, felsóhajtott és megfogta Lars kezét. - Három napja itt gubbasztok melletted. Azt mondták az orvosok, lehet, hogy nem is fogsz felébredni.
- Kölyökgibbonok lakmározták a szívemet, de most már minden oké. Elkergettem őket. Egyedül vagyok. Majdnem az egész szívemet megették. De azért maradt egy kicsi. Szerinted lehet élni pár falatnyi szívvel?
- Inger elment. Azt mondta, teljesen megérti, ha feljelentést akarsz tenni elenne. Erre az esetre megadta a címét. Tudod, ő most...
- Beöntésgulagon van. Mondta. Kiszedik a szart Foxy Lady seggéből. Egy évben egyszer feltétlenül szükséges kimosatni belülről is a végbélnyílásunkat. Végül is ott jön ki a kaki belőlünk, ezt kár lenne tagadni. Jobb nem is belegondolni, mi lehet ott belül. Arra a részre gondolok, ahová már nem tudunk kézzel benyúlni, hogy kimossuk.
- Jobb nem is belegondolni - helyeselt Jessica. - Ja. Még valami. Tegnapelőtt itt járt egy Henrik nevű fura fazon. Azt mondta, csak annyit adjak át neked: „Elment a barom magyar, várom vissza Jimit!" Borzasztó alak volt. Remélem, soha többé nem akarsz hozzá visszamenni.
- Eszem ágában sincs. Végre megszabadultam Jimitől és Ingertől is. Maradt egy kis szívem, és szeretnék végre...
Lars megpróbált felülni, de Jessica nem engedte.
- Jessica, csak azt akarom mondani...
- Nem szabad beszélned. Neked most csakis nyugalomra van szükséged. Pihensz egy kicsit, aztán elkezdjük együtt a Jentschura-kúrát. Jó lesz? - kérdezte a mustársárga, kékszemű lány, és megsimogatta a fiú arcát.
- Micsoda?
- Visszaállítjuk a sav-bázis egyensúlyodat. A test három alapvető szabályozása, a víz-, ásványi anyag-háztartás és a sav-bázis egyensúly bonyolult egységet alkot. Ez egy dinamikus és élő folyamatot jelent, ami a vér által, a kötőszövet és a vese között zajlik. Emellett fontos még a gyomor savszolgáltató szerepe. A kötőszövet csak úgy maradhat működőképes, ha fölváltva telítődik savval és bázissal, s ezek ritmikusan ki is ürülnek belőle. A test ezen háztartása szabályozza a légzést, a keringést, az emésztést, a kiválasztást, a védekezést, a hormontermelést és még sok más funkciót. A savaknak és a bázisoknak egyensúlyban kell lenniük, mert a savakra is szüksége van a szervezetnek az égési folyamatokhoz és az energiatermeléshez. Ha ez az egyensúly eltolódik akármelyik irányba is, az nagy terhet jelent a szervezet számára.
- Jessica, nagyon kérlek...
- Tudom, mit akarsz mondani. Te most egy súlyos krízisen mész át. Csúnyán elárultak és elhagytak. De én nem hagylak el. Én veled fogok maradni, mert te értékes ember vagy. Megérdemelsz engem.
- Jessica, én csak egyedül akarok...
- Ne félj, nem leszel egyedül. Rám mindig számíthatsz. Soha többé nem hagyjuk el egymást. Inger nem volt hozzád való. Régóta tudom, rám vár az a meló, hogy mindent rendbe tegyek, amit Inger elrontott. De fel vagyok készülve a feladatra.
- Jessica, érts meg végre, hogy egyedül akarok maradni, és meg akarok szabadulni a félelemtől, ahogy Einar...
Jessica finom ujjait Lars szájára tette.
- Teljesen normális ez a negatív reakció. Majd helyreállítjuk a sav-bázis egyensúlyodat, megszabadulunk a felesleges salakanyagoktól, és akkor teljesen másként fogjuk látni a világot. Én melletted fogok állni mindenben. Szeretlek, Lars.
Lars Henriksen úgy érezte, képtelen jobbá tenni a világot. A kölyökgibbonok megint a szívéből falatoztak. A félelem újra nyaka köré tekeredett, mint egy jéghideg sál. Jobbnak látta meghalni.
Megjelent a Bárka 2009/3. számában
