Prózák

 

 Ha__sz_J__nos.jpg

 

Haász János

 

A puskás ember

 

A kisfiú látványosan zavarban volt. Először az orrát piszkálta, fél szemmel lopva odasandítva meg is nézte az eredményt, aztán a fülét kezdte el dörzsölgetni, végül vad fejvakargatásba kezdett. A többiek, akik körötte álltak, óvatosan hátrébb húzódtak, miközben a férfi előrelépett. Hatalmas ember volt, még felnőtt szemmel nézve is, itt aztán meg nem is voltak felnőtt szemek: Bence, mind közül a legnagyobb a maga tizenhét évével, a betört ablaküveg csörömpölése hallatán nyomban elszaladt.

A hatalmas férfi még egyet lépett előre, lépés közben óvatosan nehézkedve sánta, bottal segített bal lábára. Ő volt a puskás ember – így hívta a telepen mindenki, bár hívhatták volna a botos embernek is. Senki nem tudta, legalábbis a gyerekek közül senki, hogy miért puskás embernek hívják ezt az őszes hajú magányos férfit, akinek a házát egy jól sikerült rúgással sikerült Bencének úgy eltalálnia, hogy azzal kitörte az utcára néző páros ablak egyikét. Mindenesetre kellően ijesztő név volt ahhoz, hogy mind, akik a focipályán maradtak, rettegve nézzék őt.

Bence régen a grund egyik legjobbja volt, de az utóbbi időben ritkán járt le focizni. Most viszont, nagyjából fél órával azelőtt, hogy a puskás embernek ki kellett volna lépnie a házából, felbukkant a kopott műfüves pályán. Két fagyizó, szőke lány jött vele a grundra, mindketten sokat vihogtak, és a köldökük kilátszott a haspólójuk alól. Bence láthatóan nekik akart játszani aznap, talán azért is kora délután ment le focizni, amikor nem a vele egykorúak között kellett izzadnia.

A sok kisgyerek, a tíz-tizenkét évesek persze örömmel fogadták maguk közé: mindenki vele akart egy csapatban lenni, szinte leverték a lábáról, úgy tolakodtak körötte. Ő pedig élvezte a hirtelen jött népszerűségét, és ezt nem is nagyon igyekezett palástolni, büszkén tekintgetett a lányok felé. Ők pedig látványosan élvezték a mókát, lassan, színpadiasan nyalták a fagylaltot. A fiúk közben focizni kezdtek. „Milyen csúnya, piros labda”, mondta az egyik lány, és mindketten nevettek. A gyerekek nem ismerték őket, valószínűleg most jártak először a telepen, de a focipályán biztosan. Ha nem is ikrek voltak, a ruháik, a hajuk, még a vihogásuk is tök egyforma volt. Aztán annyi különböztette meg őket, hogy egyikük fagylaltja lecsöppent a fehér nadrágjára. Pusmogtak valamit, utána még jobban nevettek. „Ne legyél már olyan disznó”, mondta az, akinek pecsétes lett a nadrágja. Bence velük nevetett, bár aligha tudta, min nevet, miközben félmeztelenül fel-alá rohangált a pályán, gólokat lőtt, irányította a kicsiket.

Igazi idilli hangulat volt, egészen addig, amíg az a fránya ablak be nem tört. Mert Bence megmutatta, hogyan lehet bal külsővel a felső sarokba csavarni a labdát. Pontosabban csak megmutatta volna, mert a labda csúnyán mellérepült, éppen a puskás ember házának ablakába. Erre nyomban odaszaladt a két lányhoz, „a kicsikre nem haragszik majd az öreg, menjünk”, mondta, és megragadta az egyik lány kezét. A másik ülve maradt, „gyere te is”, biztatta Bence. „Nem”, válaszolta ez a lány, de a fiú meg sem várta, mit válaszol, szaladt, és szaladt vele a szőke lány is a pecsétes nadrágjában.

Mindezt a puskás ember nem tudta. Ő csak a kisgyerekeket látta, és a szőke lányt, akinek nem volt pecsétes a nadrágja, persze a puskás ember számára ez nem számított különleges ismertetőjelnek, egy folt hiánya egy nadrágon nem feltűnő, csak azoknak, akik szembe tudnak vele állítani egy másik, foltos nadrágot. Állt a férfi, a téren minden mozdulatlan volt, leszámítva a nem pecsétes nadrágos lányt, aki felállt a fatörzsről, és óvatosan hátrébb lépett. Ahogy a férfi a kezébe fogta a csúnya, piros labdát, a lánynak valami színdarab jutott az eszébe, ahol egy koponyát fogtak éppen így, de nem ugrott be neki, hogy mi is volt az a színdarab, csak az, hogy a nyári színházban látták tavaly.

Állt a puskás ember tétován, előtte az a kisfiú, aki a legközelebb volt a házhoz akkor, amikor a bal külsőről elindult a labda. Mintha a csörömpölő hang, az utcaajtó nyikorgása, a puskás ember közeledő léptei odaragasztották volna erre a helyre. Állt a látható nagy zavarában, az orrát piszkálta, majd a fülét dörzsölgette, végül vad fejvakargatásba kezdett, a többiek pedig szép lassan elszivárogtak a közeléből.

A férfi még egyet lépett előre. Még ott csörömpölt az üveg a fülében, de nem az ablakából, hanem a gyerekkorából. Épp így tört be az üveg Pflaum bácsi ablakán is valamikor, mikor is, negyven, ötven évvel ezelőtt? Amikor meghallotta a csörömpölést, és azt, hogy elnémul a focipálya, tudta, mi történt. Ordítani akart először, szétzavarni a mocskos kis bandát, ahogy Pflaum bácsi tette, egyenruhában, egy rozsdás puskával a kezében, rozsdással, de ki tudja, talán olyannal, ami egyszer még el tud sülni.

Neki viszont se egyenruhája, se rozsdás puskája. Állt a botjára támaszkodva, nézte a kisfiút, akit egyre inkább magára hagytak a többiek. Ez a kis nyivászta gyerek, ez rúgta volna be? Hát majdnem elsírja itt magát. Biztos a többiek küldték előre őt, a legkisebbet, azzal, hogy ha verést kapnak, a legkisebb kapja, talán ő kevesebbet kap, mint a nagyobbak kapnának. És vállalta, vállalnia kellett, mert tudta, hogy ha nem vállalja, ők verik meg.

Falfehér volt, de nem a haragtól. Salánki Misit látta maga előtt, és azt, hogy őt hogyan fenyegették veréssel, aztán Misit, ahogy állt a puskával hadonászó Pflaum bácsi előtt, és a rövidnadrágja alól lassan csorogni kezdett a pisi. És magát látta, vagyis magát csak hallotta, ahogy odaszalad, amikor Pflaum bácsi felemeli a puskát, „tessék hagyni a Misit, hát mit tetszik csinálni”, és ellöki a fiút, valami csattan, hasra esik, pontosabban az arcára, érzi a szájában a föld savanyú ízét, a gyep keserű ízét, hallja a dörrenést, alatta Misi liheg, a pisis lábszárától nyirkos lesz az ő lába is, de nem, ennyire nem lehet pisis az a Misi, az ő lábából folyik valami, és már az égő fájdalmat is érzi, kitéptek a lábából valamit, jobban fáj, mint amikor a szomszéd kutyája megkapta a bokáját, a többiek szétszaladnak, csak a zokogó, üvöltő Misi marad ott, meg Pflaum bácsi, aki váratlanul öklendezni kezd, majd összecsuklik, és ő, a vérző, égő fájdalommá vált, meglőtt bal lábával.

Lenézett. A kisfiú még mindig ott állt előtte. Remegve, kezét az arca elé emelve, látszott rajta, hogy tapasztalt áldozat, tudja, mire készüljön, amikor egy haragos felnőtt közelít felé. Egyszerre elmúlt minden, Pflaum bácsi, Salánki Misi, a fájdalom, ami negyven, ötven, ki tudja, hány éve sajgott a sutává lett bal lábában. Még egy utolsót előrelépett, majd odadobta a labdát a gyerekek közé. „Ez a tiétek”, mennydörögte, aztán hátat fordított a fiúnak, a gyáván szétszéledő társaságnak, az egész térnek, csak a becsapott ajtó döngése jelezte a haragját – de hogy ez a harag nem nekik szól, nem a betört ablaknak, legalábbis nem ennek a betört ablaknak szól, azt rajta kívül senki nem tudhatta.

A grund kisvártatva újra a gyerekek zsivajától volt hangos. Hamarosan feltűnt a színen Bence is. De a gyerekek már rá sem hederítettek, a foltos nadrágos lány se jött vissza, a másik is eloldalgott. Bence állt egy kicsit a pálya szélén, kiköpött maga elé, valamit morgott maga elé, „csak egy csúnya, piros labda”, ezt a motyorgást hallotta volna bárki, aki a közelében van, de senki nem volt a közelében. Aztán megfordult, és elindult. Se őt, se a puskás embert nem látták többé a focipályán.

 

Megjelent a Bárka 2024/1-es számában. 


Főoldal

2024. március 08.
Kopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Csabay-Tóth Bálint: A sarjSzarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy verset
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Magad lehetszHáy János: TermoszBíró József verseiKürti László versei
Kontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnekEcsédi Orsolya novelláiTóth László: BúcsúzóZsidó Ferenc: Égig érő szénásszekér
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png