Prózák

 

9._D__me_Barbara.jpg

 

Döme Barbara

 

Angyal a pincéből

 

Már megint a töpörtyűt falja a sarkig tárt hűtőben. A szárnytollai meg összeragadtak a tegnapi nutellás palacsintától. Úgy eszik, mint egy disznó, a héten is legalább két kilót hízott. Attól tartok, lassan beszakad alatta a szekrény teteje. Az a kedvenc helye, mindig ott ücsörög, és elégedetten lóbálja a lábát.

Lekváros piskótatekercset sütök, az a kedvencem. Szénhidrátcsökkentett lisztből, cukor nélkül. Mert az élvezetnek is van határa, gondoljanak a szerelmeskedésre meg az óvszerre. A piskótatekercs sem működik másképpen: legyen finom, de ne ártson. Nagyon figyelek az alakomra, s minden másra is, ami a megjelenésemmel kapcsolatos. Mondják is sokan a munkahelyemen: Csöpi, te mindig úgy nézel ki, mint aki a címlapról lépett le! Persze sokszor érzem a gúnyolódást a szavak mögött, de engem ez nem érdekel. Ha nem zabálnának reggeltől estig, és nem a szennyesből húznák elő a reggeli ruhájukat, ők is nézhetnének ki jól. Na, jó, ez persze túlzás, ehhez kell a kiváló genetika is, meg jó ízlés. Én mindkettővel rendelkezem. Csak attól félek, hogy ez a két hete rám szabadított elfuserált őrangyal elrontja a renomémat.

Keverem a tésztát, ez meg itt folyton lábatlankodik. Hiába mondom, álljon félre, csak itt sertepertél a tál körül. Egyik ujját belenyomja a folyékony masszába, majd nagy élvezettel lenyalja. Nem elég édes, szúrja oda, s már indul is a szekrényhez, hogy cukrot keressen. Na, azt kereshet, én nem tartok itthon ilyen szemetet. Nézem, ahogy döcögős járásával elbotorkál a spájzba, s mivel nem talál cukrot, valami mással tér vissza. Rábukkant a tegnap kinyitott nutellára. Nyafog, hogy tegyem bele a piskótába. Azt biztosan nem, mondom neki, tudod te, mennyi kalória van ebben a vacakban? Amíg sül a sütemény, tornázni fogunk, adom ki a parancsot. Rád fér egy kis edzés, rettenetesen kövér vagy. Tudsz te egyáltalán repülni? A kérdés hallatán lebiggyeszti a száját, karba teszi a kezét, és hátat fordít. Gondoltam, hogy nem, kacagok.

Leterítek két jógamatracot a földre, s bemegyek a hálószobába, hogy az őrangyalomat leszedjem a szekrény tetejéről. Biztos vagyok benne, hogy duzzog. Nem tévedtem, ott ül, de nem könyv van a kezében, mint tegnap meg azelőtt, hanem egy jókora rántott hús. Azt meg honnan szedted?, csattanok fel. A szomszédból, suttogja bizalmasan. Átmentem, épp ebédeltek, én meg elcsentem egy szelet hús a hűtőből. Ne aggódj, maradt még, kacag. Az angyalok nem ismerik a Tízparancsolatot?, kérdem tőle. Lopni bűn, te mégis megtetted, a torkosságról már nem is beszélek. Legyint, tovább majszol.

Lerángatom a szekrény tetejéről, zsírtól csillog az egész arca meg a keze. Alig tudom kiszedni a kezéből a húst, szorítja, mintha az élete múlna rajta. Berángatom a fürdőszobába, megmosdatom, mint egy kétévest szokás. A szárnyadat torna után mossuk meg, jelzem neki, miközben leülünk a matracokra. Mutatom a gyakorlatokat. Nagyon bénán csinál mindent, ebből biztosan nem lesz fogyás. Mást kell kitalálnom, ha emberek közé akarom vinni. Egyelőre azt sem tudom, mások látják-e őt, vagy csak én, akinek a védelmére kirendelték. Múltkor feltettem neki a kérdést, de azt válaszolta, amíg nem kap egy szelet dobos tortát, nem hajlandó kielégíteni a kíváncsiságomat. Rohadt zsaroló, csattantam fel, majd kiderítem nélküled. Órákig keresgéltem az interneten, de semmi használhatóra nem bukkantam, senki nem tette egyértelművé, ki és mikor láthatja az őrangyalokat. Egyelőre azzal sem vagyok tisztában, én miért érzékelem őt. Talán tettem valamit, és ez a büntetésem. Nem lehet jutalom, szinte biztos. Ha az lenne, egy szép szőke, karcsú, vakítóan csillogó őrangyalt szabadított volna rám az ég, nem pedig egy ilyen túlsúlyos, leselejtezett példányt. Miután befejeztük az edzést, következik a szárnymosás, ahogyan ígértem. Sír, visít, mint egy csecsemő, amikor besamponozom a ragacsos tollait. Van azon minden, nemcsak a nutella, még egy szál kolbász is előkerül, ki tudja, mióta dugdosta a hóna alatt. Azzal fenyegetőzik, ha elkobozom tőle a dugikaját, és kisminkelem, nagyon megbánom. Nem érdekel a locsogása, a kolbászt a kukába hajítom, őt meg bedugom a kádba.

Legalább egy órámba telt, mire embert faragtam belőle. Vagyis egy vállalható őrangyalt. Így kivasalt hajjal, diszkrét sminkkel, illatosan akár duci modellnek is elmenne. Egészen helyes az arca, ha nem grimaszol. De folyamatosan ezt teszi, mert haragszik. Mielőtt ismét lúzert csinálna magából, lövök egy közös szelfit, legalább legyen egy előtte-utána montázsom a közösségi oldalra. Csíz, mondom, és elkattintom a telefont. A képen azonban csak egyedül mosolygok, ő nincs rajta. Miért bújtál el, mérgelődöm, és ismét beállítom a fotóhoz. Ezen sem látszik. Hiába készítek még vagy tízet, egyiken sincs ott. Feladom. Arra gondolok, ez valami angyali dolog lehet, egyelőre nem firtatom, főleg azért nem, mert látom, hogy baromira dühös rám.

Ma este vacsora nélkül fekszem le, épp elég volt az az egy szelet sütemény, amit délután megettem. A többit az angyal falta fel, hagytam, nem szóltam rá. De azóta nem látom se a szekrény tetején, sem máshol. Ez furcsa, ugyanis két hete minden nap itt ül az ágyam mellett, amíg elalszom. Néha énekel is, nagyon rossz hangja van. Fülelek, hátha meghallom. De dúdolás helyett egészen másfajta hangok szűrődnek ki a fürdőszobából. Kimegyek. Az angyal a vécé előtt térdepel, épp könnyít magán. Megsajnálom, hátrafogom a haját, és megvárom, amíg befejezi a hányást. Amíg a fogát mossa a tartalék fogkefémmel, elmesélem neki, hogy pár hónappal ezelőtt én is folyamatosan hánytam, pedig nem zabáltam rántott húst, töpörtyűvel és piskótatekerccsel, mint ahogyan azt ő ma este tette. Ne oktass ki, nincs rá szükségem, mondja, és a kukába dobja a fogkefét. Milyen ostoba vagy, az orrod hegyéig sem látsz, teszi hozzá. Ma este máshol alszom, veti oda, miközben kisétál az ajtón. Most mit kell megsértődni!, kiabálom utána.

Két hete először aludtam át az éjszakát, csak a beállított telefonjelzésre ébredek fel. Az előző éjszakáim borzalmasan teltek, állandóan felriasztott valami, amikor meg végre elaludtam, rémálmaim voltak. Például olyanok, hogy szülök meg szoptatok. Az angyal gúnyosan röhögött rajtam, amikor ezeket elmeséltem neki.

Kinyitom a szemem, félhomály van a helyiségben. Körülnézek, ez nem a szobám. Istenem, vajon hová kerültem? Felkászálódom az ágyról, látom, hogy a pincémben vagyok. Megismerem a leselejtezett bútorokról, amiket tavaly idepakoltunk. Nem rémlik, hogy lejöttem volna az éjszaka. Az utolsó emlékem az, hogy az angyal kimegy az ajtón, én pedig lefekszem. Neszezést hallok, a hang irányába fordítom a fejemet. Itt az angyalom, már megint csupa piszok, hiába fürdettem meg. Na, menjünk fel, ne szórakozzunk itt lent a hideg, sötét pincében!, utasítom. De ő nem mozdul, egy kiszuperált biciklin ül, rebegteti a szárnyait, kacag. Próbálj meg kimenni!, mondja. Megrémülök, szeretném kinyitni a pince ajtaját, de nem tudom. Te zártál be?, kérdezem. Én, mosolyog. Ugye tudod, miért? Mert őrült vagy és gonosz, vágom a fejéhez. Szerintem nem vagy igazi őrangyal, valamelyik ellenségem küldött rám, hogy megszívasson! A kövér angyal egyre hangosabban nevet, zeng bele a pince. Milyen ostoba vagy, mondja, még mindig nem értesz semmit! Akkor itt hagylak még egy kicsit, hogy legyen időd elmélkedni. Ezúttal nem az ajtón távozik, szétporlik a teste, aranycsillámok szállnak a levegőben. Az egész olyan csodálatos, mint egy álom, ami hamarosan rémálommá változik, ha nem jutok ki innen. Szerszámokat keresek, azzal próbálom kifeszíteni az ajtót, de nem megy, gyenge vagyok. Leülök a lépcsőre, a koszos kezemmel maszatolom arcomon a könnyeket. Arra gondolok, csakis azért zárhatott be az angyal, mert tegnap este megfürdettem és kisminkeltem. A sírás és a félelem megint elnyom, elalszom. Ajtónyikorgásra eszmélek, látom, fény szűrődik be kívülről, a kis fénycsík egyre hízik a falon. Az angyal áll a bejáratnál tálcával a kezében. Ebédet hoztam, mosolyog, mintha mi sem történt volna. Felkapom a mellettem lévő feszítővasat, és megütöm vele az angyalt. A földre rogy. Kirohanok a pincéből. A kulcs a zárban van, ráfordítom. Mintha bármit is számítana egy angyalnak, ha szökni akar, gondolom, miközben magamra zárom a ház ajtaját.

Egy kádnyi forró vizet engedek, habfürdőben áztatom magam. Gondolataimat nem bírom összeterelni. Mi a fene történik velem? Miért látok őrangyalt, és miért zárt be a pincébe? Nagyanyám jut eszembe, hogy megőrült, és kivetette magát az ablakon. Nem akarok meghalni, még nem! Amíg megfürdöm, megszületik a fejemben a terv. Visszamegyek a pincébe, megpróbálok életet lehelni az angyalba. Nem hinném, hogy egy ekkora ütés végzett volna vele, egyébként is, az angyalok halhatatlanok. Aztán felhozom a pincéből, és sütök neki egy egész tepsi süteményt, hogy kiengeszteljem. Ha haragszik rám, veszélyes lehet. Mindent jóváteszek, fogadkozom, semmit nem kényszerítek mostantól rá, ha kövér, hát kövér, csak ne haljon meg. Gondoskodnom kell róla.

Ahogy a pincébe indulok, kopogtatnak a bejárati ajtón. Kinyitom, anyám áll ott, azt mondja, a szomszédok hívták, hogy baj lehet, mert órák óta sír a gyerek. Milyen gyerek?, kérdezek vissza döbbenten. Anyám betuszkol a lakásba, s mint egy nyomot kereső vadállat, feltépi az ajtókat. Hol van, mondd már meg végre!, könyörög. Higgadj le, csitítom, nem értem, miről hadoválsz. Hová tetted a lányod? Rángatja a karomat, mondjam meg, mielőtt kihívja a rendőrséget. Nekem nincs gyerekem, tiltakozom ismét, csak egy angyal van a házban, de az is a pincében. Bezárt, de én leütöttem, darálom neki. Anyám félrelök, rohan le a pincébe, én utána futok, és azt hajtogatom, jobb, ha nem megy be, mert az angyal nem átlagos, hanem kövér és veszélyes. Mire leérek a lépcsőn, anyám már felfelé jön, síró csecsemővel a karjában. Mit tettél?!, néz rám, magára hagytad a kéthetes gyereked, nem eteted, nem gondozod, milyen anya vagy te? Megmondta az orvos, hogy nem szabadna szülnöd, végképp megbolondultál tőle, a férjedet is elüldözted az őrültségeddel. Igaza lett a doktornak, alkalmatlan vagy mindenre! Ha magadat kinyírod, nem érdekel, de az unokámat nem hagyom!

Állok, semmit nem értek. Anyám legyint, a kicsit most elviszi, mondja, én meg vonuljak diliházba. De kié ez a gyerek?, kérdem tőle, s az angyal, ott van még a pincében? 

 

Megjelent a Bárka 2020/6-os számában.


Főoldal

2021. január 06.
Vári Fábián László tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcáiKarácsonyi Zsolt tárcái
Erdész Ádám: Kassától KošicéigErdész Ádám: Édesek és mostohák
Farsang Német-GyulánNagy-Laczkó Balázs: Öl, butít és…
Nagy Milán László: 2121 – Nagy Lea: Huszonegy voltamHalmosi Sándor verseiKovács Újszászy Péter: 21.
Kötter Tamás: Fair játék Légrádi Gergely novelláiDöme Barbara: Angyal a pincébőlOláh András: Mulasztásaink
Maruszki Balázs: Vasember fiaiTéblábolók, avagy eszetlenül váltjuk a rendszertCsík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkája
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA