Prózák

 

 J__zsa_P__ter_m__ret.jpg

 

Józsa Péter

 

Nicolo kapitány jól fizető útja

 

                                                                                                                       (Zarzis, Tunézia)

 

Rob és Judith kissé esetlenül lépkedett a hordók, kötelek, konténerek, tartályok között. Kényesen ügyelve kerülgették a mindenféle kikötői tárgyat, limlomot, szemetet.

            – Vajon megtaláljuk? – kérdezte Judith aggódva, miközben épp két összeölelkező részeg tengerészt került ki széles ívben.

            – Azt mondták az ügynökségen, hogy törzshelyén, a Café Piratóban ül naphosszat. És nem lesz nehéz felismernünk…

Zarzis kikötőjében a szokásosnál is nagyobb volt a nyüzsgés. De csak a parton. Az utóbbi hetekben egyre több idegen, európai öltözetű alak bukkant fel a dokkok között, s elterjedt, hogy hamarosan számos megrendelés érkezik. A hajótulajdonosok, a kapitányok és a tengerészek is, akik már hónapok óta vesztegeltek a tunéziai partoknál, felfokozott várakozással itták a sörüket a szakadt kikötői kocsmákban. Őket kiszolgálták, kevés köztük a muszlim. Talán nincs is.

Nicolo Tonas kapitány kissé túlsúlyos alakja előtt erős arab kávé gőzölgött a Café Pirato kopott asztalán. Markáns, széles pofacsontú, szakállas arcából olcsó szivar lógott ki a kávé mellé. Az eregetett füstön át észrevette a két, felé igyekvő fiatal embert, egy férfit és egy nőt. Nem helyiek, állapította meg magában. Európaiak. Ők lennének azok? Ők lennének azok a pénzzel kitömött megrendelők? Ha minden simán megy, most igazán jól kereshetnek majd, ő is és emberei is. Eddig még soha ilyen jól nem fizették meg. Már azon ábrándozott, hogy lassan 55 éves lesz, épp ideje, hogy legyen egy saját hajója, s ha elvégzik a munkát, jövőre bele is vág. Ezeken törte a fejét, amikor megérezte a nő kellemes parfümjét. Könnyű, halványlila, hosszú nyári ruha volt rajta, arca fedetlen, csak a haja felfogva fehér pánttal, a férfin szürke sportnadrág és szintén halványlila rövid ujjú galléros póló. Mindkettőjük vállán táska, a férfinél valószínűleg laptop volt, társánál pedig egy világosbarna bőrtarisznya.

– Ön az East Kossava parancsnoka? – kérdezte a férfi, amikor már egészen közel értek.

– Nicolo Tonas kapitány – emelte lazán tisztelgésre a kezét az apjától örökölt, egészen sötétkék görög halászsapkájához.

– Robert Soront vagyok, a hölgy pedig Judith van Oeland. Az ügynökségnél mondták, hogy…

– Tudok róla. A hajó tulajdonosa már értesített. Üljenek le, kérem.

– Akkor nagyjából tisztában van a szerződéssel – mondta Rob, miközben mindketten leültek az asztalhoz. Mi a Kék Óceán környezetvédő alapítványt képviseljük. Tanulmányozzuk a kardhalhalászat…

– Kérnek inni valamit? – kérdezte a kapitány.

– Á, igen… köszönöm, én egy Piña Coladát.

– Én meg jeges narancs juice-t… – mondta Judith. – Szóval mi az utóbbi években mértéken felül elterjedt drasztikus és kíméletlen kardhalhalászat ellen gyűjtjük a bizonyítékokat, hogy nemzetközi fórumokon léphessünk fel…

– Ez a maguk ügye – vágott közbe a kapitány, és kiitta maradék kávéját. – Én a hajóért és a személyzetért felelek. Mi az úticél, az útvonal?

– Ez változó, kapitány. Málta, Szicília, a dél-olasz partok, esetleg Líbia, Ciprus – vette vissza a szót Rob. – A hajó tulajdonosával kötött szerződésünk szerint egy évig, 2016 februárjáig béreltük ki a Kossavát. Minden reggel a kormányállásban lesz a napi útvonal. Rendben lesz így?

Nicolo kapitány maga elé nézett: – Hát, nem is tudom, kissé szokatlan eljárás, de ha a tulaj belement… Szép kis összeget tehettek le, de ez nem az én dolgom.

– A szponzoraink jóvoltából – vetette közbe Judith.

– Hát persze. És magukon kívül lesz még utasunk a fedélzeten?

– Á, nem. Én fotózok majd, Judith meg naplót vezet.

– Mikor akarnak indulni?

– Minél hamarabb.

– Rendben. Három nap kell a hajó és a legénység felkészítéséhez, a készletek feltöltéséhez. Kedd reggel nyolckor elköthetünk. De csak egy vendégkabinunk van. Megfelel?

            – Szuper lesz, oké – mosolygott Rob Judithra, majd nyújtotta a kezét a kapitánynak, aki felállt, és inkább csak tisztelgett.

            – Mennem kell, összeszedem a legénységet. Akkor viszontlátásra kedden. Első útvonalunk?

            – Akkor kedden – mondta egyszerre Rob és Judith.

 

* * *

                                    (Földközi tenger, mintegy 45 tengeri mérföldre a líbiai partoktól)

 

Már két hete hajóztak, látszólag különösebb cél nélkül, de még egy árva kardhalhalásszal se találkoztak. Aztán elromlott az időjárás. Rob és Judith tengeribetegek lettek az erős hullámzástól. Nem volt vihar, a szél se volt erősebb 4-5 Bf-nél, de a valahonnan délről érkező döglött hullámok rendesen dobálták a hajót. Bent kuksoltak a kabinjukban, pedig a kapitány azt tanácsolta, hogy jöjjenek ki a fedélzetre, a levegőre, akkor könnyebben viselik. És nézzenek egy fix pontra a horizonton, attól elmúlik rosszullétük. Ők mégis inkább a biztonságosnak vélt kabint választották.

            Az East Kossava szűk parancsnoki hídján éppen csak három ember, ha elfért. Helyi idő szerint délután négy óra volt. Nicolo Tonas kapitány mellett csak a kormányos, az öreg Demetrios tartózkodott a hídon, amikor megszólalt a hajórádió: „Mayday, mayday, mayday!”

            – Mi az ördög? – kapta fel fejét a kapitány. – Hallod, öreg? Segélyhívás. És a koordináták szerint itt vannak a közelünkben. A közölt kód szerint süllyednek – állítólag.

            – Menjünk, kapitány?

            – Hát persze. A tengerjog előírja. Akkor irány: 210 fok.

            – De vannak itt más hajók is – mutatott a radarra Demetrios.

            – Na és, akkor is kötelességünk. És mi vagyunk hozzájuk a legközelebb. Nemzetközi vizeken vagyunk.

            – Parancs.

Negyedórán belül megtalálták a segélyhívást leadó hajót. Hajót? Egy nagyobb gumicsónakot, amely már puha volt, s amelyen mentőmellénybe bújtatott afrikaiak szorongtak vagy hatvanan, jajveszékeltek, sírtak halálfélelmükben.

– Hol a kapitány? – kiáltott le szócsövön keresztül Nicolo Tonas.

– Itt hagyott bennünket – ordított vissza egy nyurga néger. – Leadta a segélyhívást, aztán érte jött egy gyors motoros.

– Kötélhágcsókat leereszteni – adta ki a parancsot Tonas kapitány, és mielőtt a sorsára hagyta volna a gumicsónakot a tengeren, megdöbbenéssel vegyes értetlenséggel nyugtázta, hogy azon semmilyen hajós, navigációs vagy kommunikációs műszer nem volt. Elképesztő, de se kompasz, se rádió, se radar, még egy csepp üzemanyag se a tartályban. És este mindezt, az eseményekkel együtt, szépen bevezette a hajónaplóba.

Az erősen hullámzó tenger ellenére a „kardhalhalász kutató” East Kossava elég hamar csurig megtelt hajótöröttekkel. Még nők és gyerekek is voltak közöttük, bár a többség amolyan egyforma-féle volt: úgy 20 és 35 év közötti fekete férfi. A nagy felfordulásra Rob és Judith is előbújt a kabinból. És mintha kicserélték volna őket. Nyoma sem látszott rajtuk a tengeri betegségnek, mosolygósak, segítőkészek voltak, vizes palackokat osztottak szét, Judith még ápolónőnek, Rob meg felcsernek is bevált. Késő este volt, mire minden hajótöröttet megvizsgáltak, kikérdeztek, elláttak. Aztán fáradtan visszamentek a kabinjukba. Rob azonnal a műholdas telefonjáért nyúlt. Tárcsázott.

– Igen… igen… – válaszolgatott a mikrofonba. – Hatvannégyen… Hova…? Rendben. És holnap…? Jó. Várom a továbbiakat… Nem, ne hívjon. Majd én jelentkezem!

Éppen csak befejezte a telefonbeszélgetést, amikor kopogtak a kabinajtón. Judith „tessékje” után Nicolo kapitány lépett be.

– Csak azért zavarom magukat, mert szeretném megköszönni odaadó segítségü… – és ekkor a kabin ágyán heverő műholdas telefonra esett a pillantása. A kapitány nagyot nyelt, s csak annyit tudott kinyögni: – Maguknak van ilyen… ilyen készülékük…?

– Céges. Az alapítványé… – válaszolt flegmán Rob.

– Értem – mondta csendesen a kapitány. – Akkor jó éjszakát!

– Kapitány! És mi lesz a hajótöröttekkel?

– Mi lenne? Az előírás szerint az első biztonságos kikötőben kihajóznak.

– És az hol lesz?

– Lampedusa szigetén.

– Az jó – mondta Judith. – Akkor jó éjszakát, kapitány!

– Jó éjszakát!

* * *

                                                                                                           (Az East Kossava étkezője)

 

A szolgálatban lévő tengerészeken kívül mindenki az ebédlőasztal körül ült. Nicolo kapitány beszélt nyugodt, de érezhetően fojtott feszültségű hangon.

            – Úgy vélem, hogy az utóbbi hónapok eseményei több fontos kérdést is a felszínre hoztak, amelyek mindannyiunkra tartoznak. Ezért kértem, hogy üljünk össze, beszéljük meg, és hozzunk közösen döntéseket. Ez szokatlannak tűnhet ugyan egy hajón, ahol általában egyszemélyi a felelősség, vagyis a kapitányé, most azonban kivételes esettel állunk szemben.

            – Milyen kivételes esetre gondol, kapitány? – kérdezte Rob. – Szerintem minden megy a maga rendelt útján, ha érkezik egy segélyhívás, mi megyünk, s ha tudunk, segítünk. Ezt írja elő a nemzetközi tengerjog és a SAR-egyezmény is. És legjobb tudomásom szerint ezt Görögország is aláírta, nemde?

            – Akkor miért követelte, hogy szereljük le a radarreflektort, és kapcsoljuk ki a GPS-t meg az EPIRB-bóját? Tán csak nem azért, hogy senki se tudja, merre járunk? Az East Kossava valóban görög lobogó alatt hajózik, de mi nem menekült tömegek mentésére és szállítására szerződtünk, ha jól emlékszem.

            – Bizony nem – bólogatott Demetrios, s a legénység többi tagja is helyeslően morgott.

            – Ezt talán beszélje meg a hajó tulajdonosával, kapitány. Egyébként ennyi pénzért…!? – szólt bele Judith.

            – Nem minden a pénz, hölgyem – szólt csendesen Nicolo Tonas. – Egyébként már beszéltem a tulajdonossal.

            – És…? – tette szét a kezét Rob.

            – Rám bízta a döntést. Ezért hívtam össze ezt a gyűlést.

            – És…?

            – Menjünk kardhalhalászokat keresni, vagy halásszuk ki tovább a menekülőket? Ez itt a kérdés? – kérdezte az öreg Demetrios.

            – Többször találkoztunk az olasz hadiflotta hajóival, bízzuk rájuk a segélyhívásokat – szólt közbe Ferdinand, a gépész. – Egyébként el is romolhat a rádiónk.

            – Ezek félmegoldások – vágott közbe a kapitány.

– Tiltakozom! – pattant fel Rob. – Mi egy nemzetközi civil szervezet képviselői vagyunk, s felszólítom Önöket, hogy tartsák be a nemzetközi előírásokat, és ne keressenek kibúvókat. Még a végén rosszul is járhatnak!

            – Miután Mister Soront nem is burkoltan megfenyegette az East Kossava legénységét – emelte fel hangját a kapitány –, úgy érzem, nem akar részt venni a megoldás közös

keresésében. Akkor hát megköszönöm jelenlétüket, viszontlátásra.

            – Ez nem fair, kapitány! – horkant fel Judith.

            – Lehet, hölgyem. De ebből a csapdahelyzetből mindenképp meg kell találnunk a kiutat. Nézze, már több mint kétezer embert tettünk ki fél év alatt az olasz kikötőkbe. Mondjam azt, hogy elég volt? És számunkra ez nem csak elvi kérdés. Az is, de nem elsősorban.

            – Szerződésszegés! – fakadt ki Rob, aztán nagy dérrel-dúrral elhagyták az étkezőt. Kabinjukba érve rögtön lázas telefonálásba kezdett műholdas készülékén.

            Nicolo kapitány és a legénység még az étkezőben maradt. Halkan, sustorogva tárgyalták tovább a helyzetüket, végül valamiféle megegyezésre juthattak, mert mosolyogva koccintottak is egy pohár ouzóval, aztán aláírták a hajónapló bejegyzését. Nicolo kapitány elégedettnek tűnt.

 

* * *

                                                                                                                                   (másnap)

 

Szokás szerint a kormányállásban volt reggel az új úticél, Rob most is a líbiai felségvizekhez közeli koordinátákat adta meg, majd a végcélt, Crotone dél olasz várost. Délután ismét fogtak egy segélyhívást, fel is vettek egy kisebb csoport menekültet. Minden ment az utóbbi hónapokban megszokottak szerint. Látszólag Rob és Judith is megbékélt. Aztán leszállt az este. Nicolo kapitány még mielőtt aludni tért volna, a szolgálatos kormányos, Demetrios elé tolt egy cetlit, amin az állt: Új irány, 42 fok. Az öreg némán tisztelgett, összetépte a papírt, és mosolyogva tekert a kormányon.

 

* * *

 

                                                                                                           (egy nappal később, reggel)

 

Kikötői zajra, kürtre, zsibongásra ébredtek az utasok. Rob álmosan kidugta fejét a kabinból: – Megérkeztünk?

            – Meg bizony! – hangzott a válasz az egyik tengerésztől.

            Még le se engedték a horgonyt, amikor apró motoros bárka húzódott az East Kossava oldalához. Rajta három vakítóan tiszta kék-fehér egyenruhás, akik miután felléptek a fedélzetre, és kölcsönös tisztelgés után váltották néhány szót a kapitánnyal, egyenesen Judith és Rob kabinja felé mentek. Kopogás nélkül nyitottak be.

            – Lázadással és embercsempészet vádjával le vannak tartóztatva! – mondták, miközben két katona a meglepődött Robra és Judithra tette a bilincset, Nicolo kapitány átnyújtotta a harmadiknak a hajónaplót.

            – De hát hol vagyunk? – kérdezte mérgesen Rob.

            – Karpathos szigetén – mondta az egyik katona. – Görögországban.

 

* * *

 

Nicolo Tonas kapitány elgondolkodva állt az East Kossava korlátjára támaszkodva. Mélyet szippantott a szivarjából, és elmerengve nézte szülőföldje szeretett tájait, s azon tűnődött, hogy ezek szerint mégsem lesz saját hajója. Vesztettem? – kérdezte magától gondolatban, majd visszafordult a hajó felé. – Nem. Azt tettem, amit kellett. Megérte.

 

Megjelent a Bárka 2018/6-os számában.


Főoldal

2018. december 28.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png