Prózák

 

K__tter_Tam__s_m__ret.jpg 

 

Kötter Tamás

 

Az 51-es körzet

 

 

Csütörtök este volt. Már órák óta az íróasztalnál ült, és a házi feladata felett merengett. Próbálta kitalálni, hogy a nyomócsőből, nyomócsonkból, szívócsőből, szívócsonkból, nyomócsonkból és járókerékből álló szerkezet miként is működik. Rá-rápillantott a búvárszivattyú keresztmetszetéről készült rajzra, de képtelen volt koncentrálni. A gondolatait a másnapi klubdélután és Vivien kötötték le. Úgy érezte, hogy majd szétrobban az agya az erőlködéstől.

            Évtizedekkel később a pszichológusának így mesélt erről az időszakról.

         Tizenhat éves múltam, és ahogy körülöttem mindenki, én is szerelmes voltam – reménytelenül szerelmes. Vivien hosszú, enyhén hullámos lenszőke hajával, finoman kiálló arccsontjával, rajta az apró szeplőkkel, sportos, de mégsem zavaróan vastag izmaival és legfőképpen nagy és telt melleivel tökéletesen megfelelt a nyolcvanas évek tini szépségideáljának, ahogy azt a Bravo Magazin sugallta a lassan leomló Vasfüggöny mindkét oldalán. Úgy éreztem, hogy nincs olyan dolog, amit ne tennék meg érte. Legnagyobb bánatomra ezt a titkos felajánlásomat sohasem tudtam tettekre váltani, egyetlenegyszer sem kért tőlem semmi különöset. De emiatt nem haragudtam rá. Már a látványa és a közelsége is boldoggá tett.

            Persze ennél többről álmodoztam.

          Szemtelen arca van ennek a lánynak, jegyezte meg anyám, amikor az osztályfényképen felfedezte Vivient. Az ilyenek szoktak teherbe esni a tanáruktól.

A valóság fájdalmasabb volt. Vivien, ahogy minden szép és ezért körülrajongott kortársa, nem pocakos, koravén tanárokkal, hanem felsősökkel és idősebb pasikkal járt. Elsősorban sportolókkal, akik félelmetes izmaikkal és az átlagtól mindenben elütő termetükkel rossz karikatúrává változtatták az összes többi férfit. Lopva, félelemmel vegyes tisztelettel néztem rájuk minden alkalommal, amikor találkoztam velük.

Ugyanakkor nem állíthatom, hogy Vivien gonosz lett volna hozzám. Nem küldött el, ha beszélgetni próbáltam vele, és akkor sem, ha a minden harmadik pénteken megrendezett klubdélutánon felkértem táncolni. Lassúzott is velem, bár mindig ügyelt rá, hogy a könyöke a mellemre csússzon, így a karja megakadályozza, hogy tánc közben szorosan átöleljem, és az arcomat vállára omló hajába temessem – pedig semmire sem vágytam jobban, mint belefúrni a fejem a szőke hajzuhatagba, és puha csókokat nyomni a nyakára. A rajongásom volt az egyetlen dolog, amit fel tudtam ajánlani neki. Nevetségesen kevés volt ez, szinte a semmivel egyenlő, ezt már kamaszfejjel is jól láttam.

Nálunk minden fiatal a Főiskola néven emlegetett helyre járt szórakozni. A diszkó onnan kapta a nevét, hogy a város egyetlen felsőoktatási intézményében, egy tanítóképző főiskola halljában működött szombat esténként. Az a hír járta, hogy a tanítóképzős lányok valamennyien jó nagy kurvák, ezért is volt olyan népszerű a hely. Velem mindenesetre nem akartak dugni, sem akkor, sem később.

Természetesen a Főiskolán szóba sem jöhetett, hogy lassúzzunk Viviennel, vagy akár csak táncoljon velem. De ezt akkor még nem tudtam, amikor tizenhat évesen először lemerészkedtem a diszkóba. Nagy reményeket fűztem az estéhez. Ahogy akkoriban mindenki körülöttem, az életet egy videoklipnek képzeltem, amely a tengerparton, legalábbis egy olyan menőnek tartott helyen pörög, mint a Főiskola, és persze soha nem ér véget. Rövid bolyongás után megtaláltam Vivient. Barátnőivel a táncoló tömeg szélén állt, beszélgettek és kacarásztak. Kisminkelve jóval idősebbnek, kész felnőtt nőnek tűntek.

Azt hittem, minden ugyanúgy történik majd, mint a gimnáziumi klubdélutánon. Elhatároztam, hogy ezúttal valóban csókolózni fogok vele. Odaléptem a kis csoporthoz, és köszöntem nekik.

„Hát te”, mondta vagy kérdezte Vivien, majd a válaszomat meg sem várva azonnal visszafordult a többi lányhoz, és rólam tudomást sem véve tovább kacarásztak. Nem tudom, mennyi ideig állhattam ott, és azt sem, hogy közben mi történt körülöttem, amikor – engem arrébb sodorva – egy csapat idősebb férfi lépett oda a lányokhoz. A húszas éveik közepén járhattak, a kor divatjának megfelelően farmert, teniszpólót és edzőcipőt viseltek, és hanyag mozdulatokkal egyfolytában a Duran Duran-frizurájukat igazgatták. Az egyiket már ismertem. Gyakran feltűnt a gimnázium előtt. Csabának hívták, birkózott, és egy csomó érmet is nyert már. Apró, mélyen ülő szeme és vastag bulldogállkapcsa volt. Csíkos Lacoste teniszpólóját majd szétfeszítették az izmai.

Egyszer elkísérte Vivient az egyik osztálytársam házibulijára. Sorra bemutatkoztunk neki, de úgy vettem észre, nem igazán keltettük fel az érdeklődését. Megvető tekintettel mért végig mindannyiunkat. Rövidesen közölte, hogy szar ez a zene, és ellentmondást nem tűrő hangon utasította a házigazdát, hogy vegye ki a Talk Talkot, és tegyen be helyette Duran Durant. Csaba jelenléte bénítóan hatott ránk, szinte mozdulni sem mertünk az engedélye nélkül. A nappaliban, ölében Viviennel, egy fotelben terpeszkedett, és ütemesen mozgott a zenére. Vivien is vele mozgott. Csaba előbb a birkózásról magyarázott, aztán az érmeivel dicsekedett. Természetesen mind arany volt. Végül kegyesen megosztotta velünk jövőbeli terveit: a következő világversenyen dobbant az NSZK-ba. Hogy ott mit csinál majd, azt nem tudtuk meg, mert az egyik osztálytársam elhányta magát, Csaba pedig közölte, hogy részéről elég volt ebből a hülyeségből, aztán intett Viviennek, hogy indulás.

Csaba – aki sajnos nem disszidált az NSZK-ba – a barátaival azonnal körbevette a lányokat. Tehetetlenül álltam a körön kívül. Néha valamelyikük könyöke a testemnek ütközött, miközben hevesen gesztikuláltak, vagy nevettek valami hülyeségen. Már majdnem otthagytam őket, amikor felcsendült az Alphaville-től a Forever Young akkoriban szinte himnusszá vált dallama, én pedig megfeledkezve a körülményekről ezt nyöszörögtem: „Vivien, táncolsz velem?” „Ez meg ki?”, kérdezte Csaba Vivientől, miközben rám mutatott. Már éppen elképzeltem, ahogy előbb valami furfangos és egyben fájdalmas birkózófogással satuba fogja a nyakamat, aztán véres húscafatként újra és újra a Főiskola kemény kőpadlójához csap, amikor Vivien megszólalt. „Csak egy osztálytársam.” Nem jelenthettem túl nagy fenyegetést Csaba számára, mert végül egy morgással elintézte a dolgot.

Sokat gondolkodtam azon az estén. Ki voltam zárva Vivien világából, és találnom kellett valamit, ami megnyitja előttem: menővé kellett válnom.

Attól kezdve minden porcikám az utat kereste; tudtam, hogy létezik, csak meg kell találnom. Telt-múlt az idő, de semmire sem jutottam. Egy ideig kacérkodtam a gondolattal, hogy én is elkezdek birkózni, aztán inkább a karatéra gondoltam – akkoriban mindenki alámondásos Chuck Norris- és Bruce Lee-filmeket nézett videón. A keleti küzdősportok menőnek számítottak. Ravasz módon vegyítették a puszta testi erőszakot és a misztikus keleti filozófiát: miközben a küzdő felek péppé verték egymást, a szünetekben olyan dolgokról elmélkedtek, mint az út, amelyen a harcosnak végig kell mennie, és hasonlók. Végül egyetlen úton sem indultam el, és harcos sem lett belőlem. A gimnáziumból hátralévő két év bizonyára kevés lett volna, hogy olyan sikeres és eredményes sportoló váljék belőlem, mint amilyen Csaba volt, aki ezután is sorra nyerte az érmeket. És ott volt még a rengeteg edzés, arról nem is beszélve, hogy karatézás közben az ember fogát is kirúghatják, vagy eltörhetik az orrát.

Valami másra lesz szükség, állapítottam meg magamban.

Félévkor új technikatanárt kaptunk. Az osztálytársaimhoz hasonlóan a hűtőgép mint rendszer, a kohó működése vagy a mindenféle áramkörök sosem keltették fel az érdeklődésemet, néhány hét után mégis azon kaptam magam, hogy izgatottan várom az órát. Az új tanárt sem hozta lázba a kötelező tananyag. Néhány percig beszélt róla, aztán az ufókra és a földönkívüliekkel kapcsolatos különféle elméletekre terelte a szót. Már az első alkalommal kiderült, hogy Katus tanár úr valóságos szakértője a témának. Megtudtuk tőle, hogy a gízai piramisokat, a Húsvét-sziget kőszobrait vagy éppen a Stonehenge-t nem emberek, hanem a fejlett technikával rendelkező űrlények készítették, hogy a Bibliában Ezékiel próféta egy űrhajó földre szállását írja le, hogy a Nazca-vonalak idegen, a világűrből érkezett civilizáció űrhajóinak szolgáltak leszállópályául. Tátott szájjal hallgattuk az 51-es körzet titkait, ahol – Katus szerint – az amerikai kormány nemcsak tanulmányozza az elfogott földönkívüliket, hanem titkos tárgyalásokat is folytat a képviselőikkel. Azt tervezte, egy szép napon maga is odautazik, hogy saját szemével győződjön meg az elmélet valóságalapjáról. Zavaros idők jártak. A Kádár-rendszer, immár a vegetáló Kádár János nélkül, éppen az utolsókat rúgta, ennek ellenére természetesen szó sem lehetett róla, hogy egy vidéki gimnáziumi tanár az Egyesült Államokba utazzon, és ott egy katonai bázis közelében szaglásszon ufók és földönkívüliek után.

A lányok mérsékelt érdeklődést tanúsítottak a titokzatos idegenek és a titokzatos letűnt világok iránt. Ahogy Vivien, úgy a többiek energiáit is a divat, a legújabb slágerek, a szórakozás és legfőképpen a pasizás kötötte le.

            Történelemtanárunk rosszallóan csóválta a fejét, amikor valamelyikünk megemlítette neki a piramisok és a Stonehenge rejtélyét. „Próbáljanak meg a tananyagra koncentrálni”, intett bennünket, amikor rákérdeztünk a fáraóként és más istenkirályként tisztelt, idegen bolygóról érkezett űrhajósokra. A földrajztanár, egy alacsony, kopasz, mindig szomorú ember ennyivel intézte el a dolgot, amikor a Nazca-vonalakról kérdezgettük: „hülyeség”. „Ezt azonnal verjék ki a fejükből, az emberiség története az osztályharcok története”, üvöltötte vörös fejjel a filozófiatanár, és hogy semmi köze mindenféle idegenekhez, mert ha lennének idegenek, azt a szovjet tudósok már régen bebizonyították volna. „Kérem, nagyon kérem, ezt nehogy elmondjátok felvételin”, fogta könyörgőre biológiatanárunk, amikor a jövő orvosai és biológusai arról faggatták, mekkora a valószínűsége, hogy a Nibiru bolygóról érkező ősatyák megtermékenyítették az ősember nőstényeit, és így, csakis így fejlődhetett ki az értelmes ember a földön.

            Hamarosan mindenki jókat kuncogott az osztályban, amikor Katus tanár úr belekezdett a földönkívüliekkel kapcsolatos legfrissebb kutatások eredményeinek taglalásába. Valaki elnevezte Ufó Karcsinak, és ez a gúnynév hamarosan az egész iskolában elterjedt. Én viszont, bár gyermekkori álmomat, hogy űrhajós leszek, már rég feladtam, nagy érdeklődéssel hallgattam a titokzatos idegenekről szóló előadásait, s ahogy teltek a hetek-hónapok, egyre inkább a hatása alá kerültem. Szerettem az irodalmat, az irodalomban pedig minden lehetséges, a képzelet szabadon szárnyalhat, sem tudományos, sem a még szigorúbb marxista-leninista tézisek nem szabhatnak határt neki. Ha az író úgy akarja, akár újra is írhatja az emberiség történetét, az ősanyák megtermékenyítésétől az első piramisok felépítésén át az űrhajós istenekig.

Legnagyobb bánatomra nem felelhettünk technikaórán a múlt titkaiból, ezért, hogy újabb jó pontokat gyűjtsek Katusnál, bőszen belevetettem magam a technika titkaiba is. Sajnos a hűtőgép részei, a nyomtatott áramkörök és az ergonómia továbbra sem bizonyultak olyan érdekesnek, mint a távoli csillagokról egykor hozzánk látogató idegenek. Mivel jószerivel semmi érzékem nem volt a műszaki dolgokhoz, minduntalan apámhoz fordultam segítségért, ha nem értettem valamit. Az öregem megrökönyödve fogadta váratlanul fellángoló érdeklődésemet a technika iránt. Kétkezi munkás volt, villanyszerelő, bármit meg tudott szerelni vagy javítani a ház körül, most mégis gyanakodva nézett rám. Egyáltalán nem örült, hogy a melósok dolgaiba ütöm az orrom. „Nem azért adtalak gimnáziumba, hogy melóst csináljanak belőled”, dörmögte, amikor segítségét kértem tőle. Nézzem meg őt, bármit szét tud szerelni vagy összerakni, vagy akár mindkettőt, ebben a sorrendben, aztán mégis mire ment vele.

Hamarosan bejáratos lettem a fizika-technikaszertárba, amely a épületegyüttes tetejére egykor csillagvizsgálónak épült kicsiny toronyban kapott helyet. Katus tanár úr különféle ábrák, személtető eszközök, kísérletek kellékei közt itt töltötte az órák közötti szüneteket, és gyakran az éjszakákat is. Az 51-es körzetben, ahogy az iskolában a kis tornyot gúnyosan elnevezték, olyan dolgokat is megosztott velem, amelyekről még az órán sem beszélt. A csillagvizsgáló erkélyén csillagásztávcsövet állított fel. Éjszakánként az eget kémlelte. Várt valamire.

Január havában történt, szombat este. Otthon azt hazudtam, hogy a Főiskolába megyek, de eszem ágában sem volt. Nem akartam újra összefutni Csabával és a barátaival. Katus tanár úr a távcsöve mögött állt, és mint mindig, a messzeség titkait kutatta. Mint apró gyémántok ezrei, amelyeket egy fekete bársonyon szórtak szét, úgy ragyogtak a tiszta égbolton a távoli csillagok.

„Ugye tudod, hogy nem vagyunk egyedül”, szólalt meg hosszú csend után, a szemét le sem véve a végtelenről.

Bólintottam.

„El fognak jönni”, mondta biztató hangon, inkább magának, mint nekem.

A következő klubdélutánon újra felcsendült a Forever Young semmivel össze nem téveszthető szintetizátorszólója, én pedig félelmet nem ismerő lovagként odaléptem Vivienhez. Igaz, nem is volt mitől tartanom. Csaba és a többi hozzá hasonló alak az iskolába nem jöhetett be. Tíz óra körül kezdtek gyülekezni a gimnázium előtt, amikor a mi kis szerény bulink a végéhez közeledett, de addig a miénk volt a pálya.

A spotlámpák fényét egy diszkógömb szórta szét a plafonon. Ezernyi kiismerhetetlen csillag ragyogott felettünk.

            Valaki vodkát csempészett be a bulira. A kólába keverték, Vivien nyilván abból ihatott, mert szokásától eltérően nem tartott el magától; teljes testsúlyával rám dőlt, és hagyta, hogy az arcomat a hajába temessem. A szám alatt végig összefonódva táncoltunk, és amikor a szintetizátorszóló véget ért, megragadtam a karját, és magammal vonszoltam az egyik üres terembe. Egyáltalán nem ellenkezett.

            A mellemre hajtotta a fejét, én pedig a haját simogattam. Sokáig álltunk így, összeölelkezve az üres teremben. A szívem vadul vert, a szám kiszáradt. De hiába fészkelődtem, Vivien nem emelte fel a fejét, hogy végre megcsókolhassam.

„Mutatni szeretnék neked valamit”, súgtam a fülébe végső kétségbeesésemben.

            Erre tekintetét az enyémbe fúrta, de a feje egy centit sem mozdult felém, és a szemét sem hunyta le.

A zakóm belső zsebéből előhúztam néhány fényképet, és a kezébe nyomtam őket.

Mintha a látványtól egy kissé kijózanodott volna, hátrébb lépett. A keze lecsúszott a vállamról.

„Ufó”, mondtam. „Elkaptam egyet.” És ráböktem az egyik lakótelep épületeinek monolit tömbjei felett lebegő fényes foltra.

Vivien meglepetten bámult, előbb a fényképekre, aztán rám.

„Hülyeség”, mondta végül.

 

Szombat volt, dél felé járt az idő. Az ágyán feküdt, a plafont bámulta. A gondolatai az előző este körül jártak.

Az apja nyitott be, hogy ebédhez hívja.

            „Mi ez”, vette kézbe az asztalon felejtett ufós fotókat.

Elmondta neki.

„Te csináltad őket?”

Ismerte az apja álláspontját az ufókról. „Nincsenek földönkívüliek, mert ha lennének, már rég elfoglalták volna a Földet”, zárta le ellentmondást nem tűrő hangon a földönkívüliekről folytatott első, egyben utolsó beszélgetésüket. Az anyja hozzáállása sokkal pragmatikusabb volt: „ha vannak is, engem hagyjanak békén”.

„Az egyik tanárunk.”

„A Katus?”

Bólintott.

„Na ezért tart itt ez az ország, az ilyen hülyék miatt”, dobta az asztalra az apja a képeket. „Te csak tanulj normális dolgokat, hogy vidd valamire, és hagyd ezeket a hülyeségeket, amiknek semmi hasznát sem veszed az életben”, mondta, azzal kiment a szobából.

Feltápászkodott az ágyból, s mielőtt követte volna az apját, darabokra tépte és az íróasztala melletti szemestbe dobta a fotókat.

 

Megjelent a Bárka 2018/4-es számában.


Főoldal

2018. augusztus 10.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png