Prózák

 

 17.Bir___Zsombor_Aur__l.jpg

 

Biró Zsombor Aurél

 

Lehetne rosszabb

 

Sagrada Família, Park Güell, La Rambla, mind szép és jó, de Keve úgy gondolta, azért mondjuk lehetne egy használható wi-fi hálózat ebben a csodaszép Barcelonában. Tíz órája, hogy utoljára megnézte a messengerét. Arra számított, hogy ebédet valami netes helyen esznek majd, de a szüleiben fel sem merült ilyesmi. Rohantak egész nap, mert ha már rövid a nyaralás, ki kell használni minden percét. Most is úgy csörtettek végig a tengerparton, mintha ingyenkaját osztanának a kikötő másik végében. Keve elfáradt, és a tengert pont olyannak látta, mint a vizet a fürdőkádjában. A szülei mutogatták neki az ostoba épületeiket, nézd, ezt a Gódi tervezte, nem, fiam, rosszul mondod! Nem Gódi, hanem Gáúdí! Keve leszarta. Egyedül Andi érdekelte, az, hogy mit válaszolt az üzenetére. Még reggel küldte neki a hotelból. Tíz órája. Rosszabb már nem is lehetne, fintorgott magában a kavicsokat rugdosva. Ha legalább elszívhatna egy cigit! Vagy hazaengednék a hotelbe! Felőle annyi épületet nézhetnek, amennyit akarnak, csak őt hagynák békén, hogy kiengesztelhesse a csaját. Nem gondolta ugyan, hogy komoly a sértődés, végtére is csak egy apró, részeg csókról volt szó, ráadásul a lányra sem lehetett mondani, hogy ringbe szállhatna a Miss Universe-ért. De azért biztos, ami biztos, megírta Andinak, hogy mennyire sajnálja, mennyire szereti. A kapkodás miatt ejtett vagy huszonöt helyesírási hibát, de a lényeg benne volt. Alig várta, hogy megnézhesse a választ. Csak a szülei unnák már meg a kutyagolást! Most is, mit csinálnak annál az utcai árus arabnál? Pokrócot vesznek? Jézus, ezek le akarnak feküdni a tengerpartra!

         A kopaszodó, napszemüveges férfi, háta mögött testes feleségével és fiával, ott állt Álvaro pokrócai előtt. Mindhárman tocsogtak az izzadságban, a fiún látszott, szívesebben nyomkodná a telefonját egy légkondis gyorsétteremben. Álvaro eléjük ugrott, és arra gondolt, ha ezekre nem tud rásózni egy lepedőt, akár szólhat is Jorgének, hogy vigye a főnök elé, neki befellegzett. Este hat volt, és még hiányzott ötven euró a napi határ eléréséhez. Ahhoz, hogy pénzt is keressen, további százra lett volna szüksége, de egyelőre örült, ha a minimumot megüti. Különben Jorge nem tehet mást, muszáj a főnök elé vinnie. Álvarónak nem hiányzott a jól ismert bordatöréses baleset, és arra sem vágyott, hogy lefokozzák. Jobb volt pokrócot árulni a tengerparton, mint palackos vízzel majomkodni a Catalunya téren. Csinálta már, tudta, annál nincs rosszabb. A parton is előfordult, hogy ingyen dolgozott az ember, vagy hogy kiosztottak neki egy-egy pofont, mert nem érte el a minimumot, de itt mégiscsak fújt a szél, és turistából is több akadt. Álvaro erre gondolt, miközben a kopaszodó férfi elé vetette magát, és az arcába hadarta, hogy: „Blankets good sir for sit down on the beach just twenty euros and good quality!” Húsz euróért a halál sem vesz lepedőt, de azért meg kellett próbálni. A férfi lealkudta tizenötre, és nagyon elégedett volt magával. A felesége kiválasztott egy ronda elefántmintásat, aztán mind a hárman belegázoltak a homokba, aminek Álvaro meglehetősen örült, mivel mögöttük meglátott egy kövér, öltönyös férfit, aki egy húszeuróssal a kezében ismételgette: „Gimme a fuckin blanket.”

         Megvette húsz euróért a plédet a visszataszító arabtól, leterítette a homokos partra, levágódott rá, kihámozta magát az öltönyéből, és csak azután jutott eszébe, hogy kell neki egy whisky. Feltornászta magát ülő helyzetbe, böfögött egyet, majd körbenézett. Előtte a tenger, balra semmi, hátra nem fordult, az túl megerőltető lett volna. Jobbra látott egy kávézót, de az legalább háromszáz méterre volt. Nyöszörgött egy sort tehetetlenségében. Arra gondolt, ennél talán nincs is rosszabb. Visszazuhant a hátára, és kiáltozni kezdett, hogy: „Whisky! Whisky!” A munkahelyén a kiabálás megoldotta a problémákat, de a barcelonai tengerparton csak annyit ért el vele, hogy a strand összes utcai árusa köré sereglett. Mutogatták a marhaságaikat, az egyik naptejet árult, a másik vizet, a harmadik azt az idegesítő ütőhangszert, kasztanyetta, vagy mi az isten, a negyedik meg plédeket, noha láthatta, hogy van egy a segge alatt. Az ötödiknél szerencsére volt üveges sör, vett is rögtön négyet, a többi árusnak meg addig ismételgette, hogy bastardo, amíg el nem kotródtak. A sör pocsék volt, de legalább hideg. Megint a hátára feküdt, és épp elbóbiskolt volna, amikor egy éles hang felriasztotta: „Cheap foot massage!” Elvigyorodott. Pokrócától néhány lépésre egy nagy mellű, barna bőrű lány állt. „Foot massage for mister?” kérdezte angyali mosollyal az arcán.

         A férfi lába zsíros volt, és büdös, de Marta megmasszírozta, mert látta rajta, hogy pénzes, ráadásul ott feküdt mellette két üres sörösüveg, szóval legalább egy tízesre lehetett tőle számítani. Nem volt rossz napja, az alsó határt már elérte, de a fizetésért még kellett harmincöt euró. Egész nap nyomkodta a turisták lábát, de hiába görcsölt a csuklója, nem hagyhatta abba. Szüksége volt a pénzre. Előző nap csak a minimumot sikerült elérnie, s lopnia kellett a közértből, hogy a lánya enni tudjon. Imádkozott, hogy ez a kövér férfi bőkezű legyen. A Jorge, de még az a kopasz Álvaro is mondta neki, hogy a főnöknek megéri dolgozni, mert ha rendesen csinálja, előléptetik, s a létrán feljebb kellemes, jól fizető munkák vannak, például szuvenírozás a Ramblán, meg rózsaárulás a tengerparti éttermeknél. De Marta még a legalján volt. Gombás, sárga körmű lábakat masszírozott. Ennél semmi sem lehet rosszabb, gondolta, miközben hallgatta a férfi elégedett nyögéseit. Mióta otthagyta őket az a mocsok Sergio, köteleket és borotvapengéket látott álmában. Nem akart felkelni reggelente. Csak aztán mindig kézen fogta a kislánya, és a fülébe suttogta, hogy: „Gyere, mama, kelj fel, menni kell iskolába.” Egyedül miatta küzdött tovább. Az öltönyös férfi hirtelen felmordult, és belerúgott a combjába. „Enough” morogta. Harminc eurót nyomott Marta kezébe, és ő majdnem felsikoltott örömében. Már csak öt kell, gondolta. És még sötét sincs teljesen. Eltökélt léptekkel indult a következő napozó, egy sötét bőrű spanyol nő felé.

         Celia már pakolt, amikor odalépett hozzá egy nő, és barcelonai akcentussal megkérdezte, nem akar-e lábmasszázst. Nem akart. Azért járt a tengerpartra, hogy a fiával és az apjával lehessen. Egy hónapja szórta szét a hamvaikat. Azóta minden nap meglátogatta őket. Két részegség között. Vagy éjszaka, amikor nem zargatták a turisták, az utcai árusok. A vállára vette törülközőjét, és elindult valamerre. A homok égette a talpát. Befúródott a lábkörmei alá. Örült neki. Az apró, kellemetlen érzések tompították a fájdalmat. Nézte a Montjuïc-et a távolban, és arra gondolt, talán mégis a hegyoldali temetőben lett volna a helyük. Az ismerősei őrületnek tartották a hamvasztást. De persze nem tőlük vett el az Úristen egy apát és egy fiút. Celia ismert embereket, akik elvesztették az egyiket. Olyanokat is, akik a másikat. De hogy mindkettőt, ugyanazon a napon. Olyat nem. Mondták, hogy ennél rosszabb nincs a világon. Mintha tudnák. Visszafordult a tengerhez. Arra gondolt, az apja biztosan helyeselné. Utálta azt a hegyet. A buckát, ahogy nevezte. Boldog volna, ha tudná, hogy földi maradványait elmosta a dagály. Celia egy másodperc erejéig elmosolyodott, de aztán újra rátört a feneketlen üresség. Körbenézett. Nem messze látott egy kávézót. Biztos drága, gondolta. De azért elindult felé. Pár hét múlva úgyis elfogy a pénze, akkor meg nem mindegy? Leült, szembe egy háromfős családdal, akik valami kelet-európai nyelven beszélgettek, majd intett a pincérnek, hogy hozzon minél többet a legolcsóbb borból.

         Keve pocsékul érezte magát, hiába ült szemben egy fürdőruhás spanyol nővel, és hiába működött kifogástalanul a kávézó wifije. A szülei a városról csevegtek az oldalán, de ő nem törődött velük. Azt kívánta, bárcsak ne kapta volna meg az üzenetet. Hét bekezdésben fejtette ki érzéseit, erre Andi három szóval padlóra küldi. Beszélünk, ha hazajössz. De hát az még három nap! Felnyögött a gondolatra. Felállt a székéből, és odavetette a szüleinek, hogy elmegy sétálni, mindjárt jön. Csak az út széléig ment, a homok előtt megállt, és zsebre dugott kézzel bámulta a tengert. A szél ráncokat fújt a víz felszínére, és ide-oda rángatta a pálmafák leveleit. Három nap, gondolta. Három nap múlva itt hagyja ezt a szaros várost, és akkor minden megoldódik. Andi tuti nem akar szakítani vele. Válaszolt. Akármilyen szűkszavúan, legalább írt valamit. Örülnie kéne, végső soron tényleg smárolt azzal a csajjal. Részegség ide vagy oda, egy csók az mégis egy csók. Igen, bólogatott. Határozottan szerencsésnek mondhatja magát, hogy Andi nem küldte el a picsába. Elfordult a víztől, és visszament a szüleihez. „Na, hogy tetszik a Földközi-tenger?” kérdezték azzal az idegesítő vigyorral az arcukon. Keve vállat vont, és belekortyolt az anyja koktéljába. „Lehetne rosszabb”, mondta.

 

Megjelent a Bárka 2018/3-as számában.

 


Főoldal

2018. június 19.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png