Prózák

 

Szvoren_Edina.jpg 

 

Szvoren Edina

 

Hálára kötelezett emberek

 

Falun nyaralok, burukkolnak a galambok. A tornácon olvasgatok, ölemben Pestről kölcsönzött, vaskos helytörténeti munka, Rétköz ezer arca. Figyelmem gyakran elkalandozik, szemlélődöm, sok mindenre rájöttem itt (a kaszáspók, mint az útra kelő Eiffel-torony).

Borozgatni kezdenék, amikor betoppan D. J., táskájában kalapács, fűrész, colstok, tegnap hiába vártam. A padlásfeljárót kell, ahogy itt mondják, becsinálnia, hogy elvegyük a denevérek kedvét a röpködéstől. Hogy megöljük őket, helyesbítek némán.

D. J., akit hét évvel ezelőtt fél szemére megvakított az öccse, a házra rogyó óriástuja alatt állítja le a biciklijét, hiába mondom, hogy ott ne, hogy ne ott. Dolgozni kezd. A stukatorban van a denevértanya, tájékoztat. A könyvet beviszem a nyári konyhába, lelkifurdalásom van, ha kétkezi munkát végző emberek előtt vastag, keményfedelű kötetekkel mutatkozom. Azannyát, ezzel ölni lehet, jegyzi meg segítőm, amikor minden óvintézkedés ellenére meglátja a könyvet. Kibetűzi a címet, és hamar megértem, nem tudja, hogy Rétköznek hívják a tájegységet, ahol él.

J. a padlásfeljáróhoz támasztja a létrát, komótosan fölmászik, méricskélni kezd. A konyhából nézem, hogyan boldogul a fél szemével. A létrát egy rokonszenves, kissé bőbeszédű utcabeli férfitól kaptam, aki vadászpuskával tette el láb alól a nagyobbik fiát. Lelőtte, a holttestet pedig a felesége meg a kisebbik fia segítségével ásta el a kertben, két házzal odébb, a páros oldalon. D. Jóska (ez most kicsúszott a számon, pedig a ház tulajdonosának anonimitást ígértem) először léckeretet ácsol, arra jön majd a furnér. Lesz még egy másik léckeret is, ami magát a fedlapot tartja meg. Meglepetésemre D. J. a kerékpár vázát használja fűrészbaknak. Az én feladatom, hogy erősen szorítsam a féket, fogjam lábam közé a kereket. J-nek van vízszintmérője is: az átlátszó hólyagban úszkáló folyadék neonszíne falusi viszonyok közt úgy hat, mint egy futurisztikus látomás. Mindegy.

J. óriási használt szegeket ver a lécbe, jókora szakaszon ki is állnak a fából. Olyan, mint valami – most nem jut eszembe. Kiderül, hogy J. a furnért saját konyhaszekrénye hátáról feszítette le: ez olyasvalami, amit nem értek. Kétezer forintot ígértem, ha megszabadít a denevértől.

Elharapott mondatokban beszélgetünk, ha beszélgetünk. Könnyen átragad rám az itteni hanghordozás, ha nem vigyázok, a szatócsboltban – van racsnis csavarhúzójuk is – legközelebb már hellauval köszönök, akár a helyiek. Söprögetek kicsit, lapátra segítem a denevérürüléket. Az előző nap reggelén vettem észre, hogy az apró szürkésfekete hurkák a stukator szálirányos repedésein potyognak a tornác cementkövére. (A stukator itt, falun egy homlokzathoz rögzített, üreges faácsolmány.) Egyébként söprögetni mindig lehet, ez itteni felismeréseim egyike. Meg hogy van valami az életemben, amire mindkét állítás igaz: a legelrontottabb a fontos dolgok, legfontosabb az elrontottak között. (Aztán Eiffel pókja meg a szárnyverdesés.)

Felröppennek a szomszéd galambjai, nyakamat tekergetve követem harmadonként eltolódó tojásdad köreiket. Ma ez csak tizenegy, gondolom, máskor megvannak húszan is. A galambász felesége, aki esténként vízbe áztatott fűzfavesszővel korbácsolja a náluk nevelkedő állami gondozott gyereket, azt mesélte, hogy galambjaik két évvel ezelőtt másodikak lettek egy országos postagalambversenyen. Ha nem vagyok résen, a végén még a kupát is megmutatja. Szép a kertjük, dús és mélyzöld a füvük.

D. J. rájön, hogy elméretezte a fedlapot. Nem iszik, nem káromkodik. Új lécet keres, hogy a rést betakarja egy fatoldalékkal, amit majd a furnérra szegez. A tákolmány helyenként most már négy-öt emeletes: támléc, furnér, léckeret, pótfa, pótfa a pótfán, meg persze a szög, ami az egészből görbén, mint egy boszorkány ujja, kimered. J. fölmászik a magasba, helyére próbálja a leginkább – ez az! – töviskoszorúra emlékeztető alkotmányt. D. J. egyik zsebéből kiáll a vízszintmérő, másikból a kalapács nyele. (Micisapkát hord nyáron is, amilyet apám apja hordott, ferde bibével.) Az utca kutyái panaszosan vonítani kezdenek. Ők már hallják, hogy közeledik a purinás kocsi. A cigányutcák kerítés nélküli házai miatt a purinás fickó kutyariasztó sípot szerelt a furgonjába, én pedig igyekszem emelt fővel viselni, hogy a jelek szerint azokban a tartományokban is zajlik az élet, amelyekre süket vagyok. Kérdem D. J-t, hogy kávét kér-e vagy szódát. Kérdésemet a madarak nem értik, de legalább hallják (ők uralkodnak ezen a világon). A gyári hibás kávéfőzővel kínlódom. Két hét alatt végül is szépen megszoktam ezeket a redukciókat. A konyhában nincs meleg víz, a vécépapírt a csatlakozó idom elégtelen átmérője miatt tanácsos nejlonzacskóban gyűjteni. A Rétközről szóló könyvet öntudatlan mozdulattal odébb tolom egy fazék takarásába, közben az óriástuja lassan ingó alsó ágaira téved a tekintetem. Mióta észrevettem, hogy búbos banka fészkelt a fa odvába, áhítatosan a nagykapun közlekedem. D. J. még mindig a létra tetején: amikor zsebéből kifordul a vízszintmérő, utánakap, de hiába. A műszer a cementlapon végzi, a jelzőhólyagocska finom vonásokkal rovátkolt üvege megsérül, a víz elfolyik, az oldallap behorpad. Tudom, hogy a vízszintmérőt J. attól a fiától kapta, amelyik néhány évvel ezelőtt leugrott egy villanypóznáról, hogy jogosulttá váljon a rokkantsegélyre, és ne kelljen dolgoznia, ezért aztán ritkán jut pénze ajándékra. D. J. nem mutatja, hogy bánkódna a gajra ment vízszintmérő miatt. Büszkén jelenti, hogy a fedlap a helyére került. Mielőtt indulna, azért figyelmeztetem a résekre is. Messze vannak, muszáj ellenszenvesen a magasba mutogatni. Mióta itt vagyok, megváltoztak a mozdulataim.

D. J. a létrát nekitámasztja az eresznek, és purhabbal tömíti a stukator legnagyobb repedéseit. A gyorsan dermedő, öntáguló anyag hólyagjai túlnőnek nemcsak a repedéseken, de magán a stukatoron is. Jó nézni, ahogy dagad, egy pillanatra azt kívánom, bár soha ne hagyná abba. Majd egy sniccerrel lemetszem a fölösleget, mondja J., s én szemérmesen elhallgatom, hogy ilyenem Pesten sincsen. Adok neki konyharuhát, hogy a kezét megtörölje, aztán megyek, hozom a pénzt. Úgy emlékszem, az ezreseket a könyvem lapjai közé készítettem, most mégsem találom. Kétszer is végiglapozom Rétköz ezer arcát, mert az illusztrált oldalak a sok festék miatt hajlamosak összetapadni, a meleg pedig csak ront a helyzeten. A purinás kocsi már a szomszéd utcában jár, a homokdűnékre épült házak közti völgy túloldalán – a könyv Szöveteni-csatornának hívja –, a vonító kutyák kara rázendít ott is. D. J., akiről a ház tulajdonosa azt mesélte, hogy a kutyája torkát, mivelhogy felbosszantotta az éjjeli ugatás, saját kezűleg metszette át egy gondosan megélezett késsel, ujjával a pohár falához szorítja a kiskanalat, a kávét úgy hörpinti fel. A madarak ötven-hatvan fős rajokba verődve készülődnek az éjszakára. Ha megszállják az óriástuját, láthatatlanná válnak. D. J. megáll a konyhaajtóban, végigmér, és elmélázva mondja: ugye, hogy jobb itt, falun. Hát, gondolom, nem jobb, de szebb. Mondom is. Megvan a kétezer forint, a fazék alatt lapult, J. a micisapka alá rakja. A galambász füttyent, hallom, hogy a galambok azonnal dúcra szállnak. Szárnyverdesésük: mintha túlsúlyos nők kacagnának egy nyikorgó heverőn.

Kikísérem J-t a kertkapuhoz. Amikor indul, ráver a biciklinyeregre, mintha a szamara tompora volna. Még visszafordul, és figyelmeztet, hogy dugjak csavart a purhabos szifon szórócsövébe, ha nem akarom, hogy az anyag belekössön. Köszönöm, Jóska, kiáltok utána, s hogy ne a Jóska legyen az utolsó szó, ami napnyugta előtt elhagyja a számat, megismétlem, hogy köszönöm. Attól félek, a hálára kötelezett emberek arcában ott a szenvedő Krisztus.

Széket húzok a tornácra, felütöm a Pesten kölcsönzött könyvet, és megkeresem a helyet, ahol D. J. érkezésekor abbahagytam az olvasást. Bort is töltök, poharamat a lábamhoz teszem. Föl-fölpillantok a beszegezett padlásfeljáróra (remélem, nem fognak kaparászni). Amikor poharam után nyúlnék, az ívelt, átlátszó talp fogságában meglátok egy fényes hátú, fekete futrinkát. Úgy hagyom. Később majd veszek másik poharat a borhoz. Folytatom az olvasást, bár szürkülni kezd. A Rétköz ezer arca alapos, gazdagon dokumentált munka. Kitér nyelvi és földrajzi sajátságokra, a történelem kevéssé dicsőséges fejezeteit sem hallgatja el, meglepetésemre pedig még az ásványtani passzusai is olvasmányosak. Egy kis szerkesztői gondosság hibátlan kiadvánnyá tette volna.

 

Megjelent a Bárka 2018/1-es számában.


Főoldal

2018. február 13.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png