Prózák

 

 Juh__sz_Tibor.jpg

 

Juhász Tibor

 

Cigánydomb

 

A gimnázium elterülő, hosszúkás épülete mellett található a főiskolai kollégium. Ormótlan, furcsa betontömeg, amely formatervezett vonalaival hanyagul próbál belesimulni a tájba. A kocsifelhajtókat már felvetette a fű, a Pécskő fái már belógatják ágaikat a legszélső szobák ablakán, de az épület ezek miatt még inkább kirí a környezetéből. Mintha úgy tervezték volna, hogy legmagasabb csúcsaival kitörjön a burjánzó természet kötelékeiből, éleivel metssze fel az őt behálózni próbáló indák csápjait, és ne hagyjon kétséget afelől, hogy kapui nyitva állnak a jövő nemzedékei előtt. A létesítmény ma már üres, bár tavaly lakott még benne néhány gyerek, ágyi poloskáról, penészről panaszkodtak, meg arról a kellemetlen csöndről, amelyet az üres szobák árasztottak magukból.

Van valami furcsa abban, hogy Salgótarján legelitebb középiskolája a hajdani Cigánydombra, a város közepére épült. Az épületek fölé halmozódott viskók látványa nem volt túl bizalomgerjesztő. Mert milyen hely lehet az, ahol közszemlére teszik a szegénységet? Ahol a távoli utazó a centrumban sétálgatva részeg óbégatásokra lesz figyelmes, idegen nyelvet hall, és a hulló levelek dacára félmeztelenül rohangáló gyerekeket lát? Milyen város az, amely nem eltűri, hanem felemeli a nyomort, és még csak eltakarni sem próbálja szégyenét?

Az itt lakók maguknak építették fel a házaikat. Ellopott szerszámokkal, összeillesztett ásókkal vagy a körmeikkel kaparták ki a putrik alját. Az erdőben szedett gombát, vadgyümölcsöt ették, vályogot vetettek, a közeli meddőhányóba jártak szénért, mert a csillék még használható széndarabokat is idehordtak. Külön erre a célra használt vastag zsákokba pakolták a fekete köveket, kezeiket befogta a szénpor, hátukat szúrta, vállukat feltörte a zsák, a szén egy részét pénzzé tették hazafelé menet. A viskókból egyre több lett, mintha az ideözönlők tisztában lettek volna a helykihasználás szabályaival, mérnöki pontossággal ragasztották egymás mellé a házaikat, mígnem a modern idők követelményeit szem előtt tartó várostervezés, először mintha csak a különbséget akarná érzékeltetni a vele szemben felhúzott lakóteleppel, lerombolta a bódéhalmot.

Már csak az itt születettek emlékeznek e helyre. Sokan csak hallottak róla, látták a kalyibák tömkelegét, de nem jártak a köztük kanyargó saras utcákon. Az öregebbek közül soknak volt személyes tapasztalata az itteniekkel. Elmondásuk szerint dolgos emberek voltak, jó kedélyűek, de azért sötétedés után a városlakók nem szívesen kószáltak erre, hacsak nem a szükség vezette őket, isteni menyecskék laktak itt, és sokuk ingyen dolgozott, nem hivatásból csinálták.

A cigánydombi festő nevét kevesen tudják, de hallomásból mindenki ismerte. Állítólag világhírű volt, egyszer találkoztam is vele, okos ember hírében állott, kellemes hangja volt, emlékszik vissza egy nyolcvanas évei közepén járó férfi. Csak egy képét láttam, nem tudom a címét, egészen meghökkentő színeket használt, furcsa lényekkel volt tele a vászon, egy égő ablak, egy átszúrt tenyér, és egy gomba is volt még a képen, nem értettem, hogy mit is látok, olyan babonás volt az egész. Balázs Jánosnak szobra is van az újjáépült városközpontban, bizonyára nagy ember lehetett.

A diákok semmit sem tudnak a Cigánydombról. Közömbösen nézik a fogatlan mosolyokat, amelyeket egy névtelen fényképész örökített meg. Hitetlenkedve hallgatják az oktatót, aki a múltról mesél nekik, aki végighallgatja a kicsengetés előtti percekben azt a pár viccet, ami a képekről a gyerekek eszébe jutott, és miközben ők tízóraizni kezdenek, a főiskolai kollégium csöndes ablakait nézi.

 

 

Kolerás

 

Jobbról erdővel, balról tégla-, fa- és vályogházakkal határolt terület, ahová az utolsó ház után egy útnak kihagyott, télen-nyáron saras földrészen lehet bejutni. A legenda szerint a sárban rühesek dagonyáznak, azt tartják, hogy itt még olyan emberek élnek, akik babonából lószart és pókhálót tesznek a sebekre. Ez a hely a nevét is a szóbeszédnek köszönheti. Indok kellett a városiaknak arra, hogy elpaterolják innen a szegényeket, ezért halálos betegségekről kezdtek beszélni. A kolera híre gyorsan elterjedt, bár egyetlen esetet sem diagnosztizáltak. A város nem terjeszkedett tovább, a Kolerásként megnevezett barakkcsoportot a már meglévő autóúthoz nem köti aszfalt, csak ez a sártenger van, amely szimbolikusan elzárja az itt élőket Salgótarján többi részétől.

A barakkok szomorú, de távolról nézve idillikus látványt nyújtanak. Mintha az itteniek harmóniában élnének a természettel, a faanyag bizonyára innen származhat, az erdőből, a háttérben talán az építkezésekhez helyeselnek a szélben ingó fák, talán csak a törzsek között bujkáló őrület rázza a lombokat. Aki az utca elejéről tekint erre, és hosszú ideig csak onnan szemléli a házakat, az könnyen úgy járhat, mint az a két hosszú hajú fiatal, akik azt hitték, hogy ha idejönnek, akkor kiköltözhetnek a társadalomból. Még aznap értük jött a család, és hajuknál fogva vonszolták őket vissza a biztonságba. Azok a művészek festhetnek ilyen képeket, akik valamiféle civilizáció-előttiséget látnak a természetben, akik nem fektetnek nagy hangsúlyt a részletekre, és ha megpróbálják is ábrázolni a mindent elborító szemetet, akkor is csak színes virágok nyílnak a képeiken.

Szürke pontok rohangálnak a sárban, öten vagy hatan lehetnek, kutyaugatás hangját hozza a szél. Innen nem látni, hogy mivel játszanak, lehet, hogy verekszenek, morgások, nyüszítések hallatszanak, valamilyen színes rongyot ráncigálnak, az egyik feladja, bemenekül az erdőbe, ketten utánaszaladnak. Egyszer csak felemelkedik az egyik a még mindig marakodó kutyák közül, két lábra áll, és a kunyhók felé indul. A dulakodók közül kiválik még valaki, ő is felemelkedik, kiabál, hirtelen merevvé válnak a szürke pontok, téged kezdenek vizsgálni, majd, akár az emberek, a házak felé rohannak ők is.

Ha egy kicsivel közelebb mész, süllyedni kezd a lábad, észrevétlenül, mintha a puha föld nem bírná el a súlyodat. Aztán cuppogni kezdenek a lépéseid, talpad fekete vizet passzíroz a talajból, ami felcsap, és bűzölgő foltokat hagy a lábad szárán. Félni kezdesz, hogy téged is elnyel ez a pár négyzetméterre nyomorított tenger, hogy elborítanak az iszapos hullámok, és fertőző csápok meg kacsok tekerednek a bokádra. Bele sem mersz gondolni, hogy miféle élőlények élhetnek itt, hátrálni kezdesz, a cuppogó hangot nem cipőd talpa, hanem az alsó sötétség ragadozóinak tátogása adja, már a betonon jársz, de úgy érzed, hogy az is süllyed, hogy a víz képlékennyé tette az út alatti földet, és hamarosan egyre több ház fog eltűnni innen, sietsz, és már nem kételkedsz abban, hogy ezt a helyet valóban el kell tüntetni a föld színéről.

 

 

Csikágó

 

A felszaggatott kakashinták és a rozsdás mászókák nem látszanak a Budapesti útról. A játszótér előtt szalagkorlátos házak, balról a Gorkij lakótelep, jobbról pedig a volt üveggyár épülete takarja el ezt a gyerekektől mindig üres placcot, ami apró betonszigetként nyújtózik nem messze a fővárosba vezető, forgalmas útvonaltól. Távolabb, a távolsági buszjáratok megállója mögé egy bevásárlóközpontot építettek. Mögötte egy rendezvényház van, amit a környék legforgalmasabb MÉH-telepe követ. Aztán egy elhagyatott garázssor következik, hajléktalanok, drogosok tanyáznak arra, sokan laknak ezekben a rozoga lyukakban, valaki még pálinkafőzdét is üzemeltet az egyikben, télen odajárnak a nincstelenek melegedni. Ezt a környéket nevezik Csikágónak. A szó fel is van írva az egyik tömb oldalára, nagy, kacskaringós, fekete betűkkel. E felirat útjelző-táblaként emelkedik ki a körülötte lévő szövegek közül. Telefonszámok, életigazságok, obszcén szavak és alakok vannak mellette, de túl halványak ahhoz, hogy távolról feltűnjenek, elég, ha az erre járó csak azt látja, hogy hová érkezik.

Nem tudni, hogy ki és mikor írta fel a falra a hely nevét. A névválasztást talán a nyugati filmek inspirálták, talán csak ironizálni, gúnyolódni akartak, amikor a jólétet és a gazdagságot jelképező Amerika egyik városnevével illették ezt a területet. Valószínűleg már a Csigákó-felirat előtt is így utaltak erre a bitumenmezsgyére, ahol csapatokba verődve állnak az emberek a sarkokon, szotyoláznak, zenét hallgatnak, és néha megvernek valakit a járókelők közül. A buszmegállótól a lakótelepig, a rendezvényháztól a MÉH-ig nyolc-tízfős bandák strázsálnak, tizenévesek, bár a korukat nem egyszerű megállapítani, hiszen őszülnek, de az állukon még csak most serken a szakáll, némelyiknek még a hónalja sem szőrös, mégis ráncosak, mint egy öregember. Púposak is, de nem valami rendellenesség következtében, ha rájuk nézel, akkor a végzetszerűség jut az eszedbe, és nem gondolsz születési komplikációkra, rossz testtartásra, csak az időre, amely visszafordíthatatlanul halad előre a maga útján. A legveszélyesebbek a játszótéren tanyáznak, ők vannak a legtöbben, csakis férfiak, olajfoltos farmert, piros kockás favágóinget hordanak, munkavédelmi bakancsukkal rugdossák a fémből készült játékokat, és naphosszat hallgatják, hogyan peng az acélbetét. Nem tudni, hogy miből élnek, hiszen mindennap itt vannak, nem csinálnak semmit, csak cigarettáznak, és néha belenéznek egy arra totyogó nyugdíjas szatyrába.

Régen rendezett körülmények között zajlott itt az élet. A Gorkij megépülésével és a gyár bezárásával szaporodtak meg a bűnök. A lakótelep nem a gyár dolgozóinak épült, az itt lakók bent dolgoznak a centrumban, de köztük és a szalagkorlátos házak lakói között jó kapcsolat alakult ki. Ma már nem járnak össze az emberek, a panelekből nem szívesen mozdulnak ki, magukra zárják az ajtót, de háromszor is kimerészkednek az éjszaka, hogy megnézzék, a lépcsőház biztosan zárva van-e. A bevásárlóközpont olyan konkurenciát jelentett, amellyel nem bírtak versenyezni a kisboltok. Ám a csődbement kisvállalkozók után sem lett nagyobb forgalma a csak Marketként emlegetett áruháznak. Több biztonsági őr kellett, hiszen akik eddig hitelbe vagy ajándékba is kaptak élelmiszert a kisboltokban, most lopáshoz folyamodtak. A távolsági busz megállója az egyedüli semleges terület Csikágóban. Itt nem állnak bandák, a várakozókkal nem kötekedik senki, a Budapesti út túl forgalmas ahhoz, hogy molesztálják a nőket vagy kiraboljanak valakit. Óránként jár a pesti busz, sietősen felszállnak rá az emberek. A sofőr néha letessékel valakit a járműről, most egy középkorú nőt lökdös át a megálló korlátján, majd, mint aki jó munkát végzett, leporolja a tenyerét, és visszaszáll a buszba.

 

Megjelent a Bárka 2017/6-os számában.


Főoldal

2018. január 18.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png