Prózák

 

 4TamasDenes.jpg

 

Tamás Dénes

 

A gyilkos fény

 

          „Tanulni, tisztességesen, becsületesen viselkedni, és hitemet gyakorolni küldött ide édesanyám és édesapám.”

          Tántorgó, de fegyelmezettnek tűnő betűkkel ezek a szavak vannak lekörmölve a biológiafüzet első oldalára, már többedszer futnak végig rajtuk a szemek a hátsó padban, mást úgysem lehet olvasni, a biológiatanár kint szambázik valahol a katedra környékén. „Leánkagyermek, Marius Urzică a gyűrűsgyakorlatot el tudná végezni a fülbevalódon”, nevetteti a lányokat, tompán, jellegtelenül szólnak a szavai, mintha ablak mögül ejtené ki őket, azonban a kitörő, csilingelő kacaj ennél sokkal élesebb, szilánkokra töri a délelőtti álmodozást. Még tíz óra sem lehet. A biológiaterem magas ablakain bágyadt fény szállingózik befelé, széthúzva és eltorzítva a terem vonalait. Mintha egy fürdőkád pereméről tekingetne kifele, Flóra és Zita válla között. Mégis olvasni próbál a pad alatt. Camus Közönyét húzza ki a padból. Szürkés, kopott a borítója. A lábára helyezi, „Ma halt meg anyám. Vagy talán tegnap, nem is tudom pontosan.”, többedszer olvassa el az első két mondatot, de nem tudja tovább folytatni, megint felvihognak a lányok, táncolni kezdenek a betűk a szeme előtt. Inkább visszatolja a könyvet.

          Úgysem érti. Rettenetesen felkavarja, de nem érti. Hiába olvasta el kétszer is az egészet. Hiába van tele napsütéssel, ilyen jeges, pusztító könyvet még nem olvasott. Igaz, már a Karamazov testvérek is túl soknak bizonyul számára, amikor Flóra a kezébe nyomja. Ő még Maroson veszi meg a könyvet, amikor még úgy lehetett klasszikusokhoz jutni, ha melléje valamilyen hitvány, a növények permetezéséről, a szilárd anyagok hajlíthatóságáról vagy éppen a Párt dicső tetteiről szóló kiadvány is bekerül a cekkerbe. Nem érti a könyvet, mégis végigszáguldozik rajta, azzal a falánksággal, ahogy az indiánregényeket, Jókai és Dumas könyveit falja. Ez is valahol egy közepesebb krimire hasonlít, csak a krimihez képest minden körülmény aránytalanul fel van nagyítva, el van torzítva benne. Nem is a gyilkosság, a gyilkos utáni nyomozás, ami megbabonázza benne, hanem „A nagy inkvizítor”, meg Ivánnak az ördöggel való találkozása. Ilyet még nem olvasott, pedig még hetedikben leemelte szülei polcáról a Háború és békét. Nem tudta végigolvasni, összefolytak a sorok, a nevek, a történések benne. Mintha nem is történetet olvasott volna, hanem egy olyan tejfehér ködben botorkált, amin néha átcikázott egy-egy fentről érkező villámlás. Ilyen villámként érkezik a nagy inkvizítor története is. És hiába alig ért belőle valamit, megragadja a mélységnek az a különös áramlása, ami átfolyik a szövegen. A szövegben ott kavarognak azok a szavak, amelyek őt is már régóta foglalkoztatják: szabadság, kényszer, hit, hitetlenség. Csak éppen nem érti a helyzetet, amiben összeérnek, nem érti a „végtelen könyörület csendes mosolyával” megjelenő Megváltó és az „aszott arcú, beesett szemű, de szálegyenes” nagy inkvizítor egymásnak feszülését. Egy dologban azonban szinte biztos: a nagy inkvizítornak van igaza.

          Már rég zavarja, hogy a jó és a rossz harcában mindig a jónak, a fölényesnek kell győzedelmeskednie. A regényekben, a filmekben, a történelemkönyvekben is ezt utálja a legjobban. Mert látja, hiába ködösítik, hiába hárítják a véletlenre, a szerencsére, az ügyetlenségre, a felfuvalkodottságra, úgy rakják össze ezeket a műveket, hogy a rossz benne feltétlenül elbukhasson. Ezért önkéntelenül a rosszal kezd tartani, a rossznak kezd drukkolni, ahogy később titokban, sportközvetítésekkor, a románoknak a magyarokkal szemben. Még akkor is a rosszal tart, ha többedszerre olvassa a könyvet, nézi a filmet. Mert hiába látja előre a bukást, a szükségszerű véget, ott van benne a remény, hátha most az egyszer nem fog bekövetkezni. Ezért keresi szinte mániákusan azokat a jeleket, amelyek megfordíthatnák a dolgok rendjét, keresi azokat a repedéseket, ahonnan más folyást vehetne a történet menete, de amikor ez csak nem történik meg, ahogy elkerülhetetlenné válik a bukás, úgy lesz egyre letörtebb, érdektelenebb. És minden egyes alkalommal csak erősödik benne a sejtés: ami jó, aminek győzedelmeskednie kell, az hazug.

          Pedagógiaórán könnyebben lehet olvasni. A katedránál ülve, egész órán diktál a tanár az álmosító hangján. Megint elő lehet húzni Camust a padból. A könyvtárból lopta el a könyvet, Sartre Undorával együtt. Amióta Hajaska beavatta őket a könyvlopás rejtelmeibe, azóta gyorsabban gyűlnek a könyveik. Pedig nem könnyű könyvet lopni. A félelem remegteti a lábát, eszi a gyomrot, ahogy a könyvtárosnő felé lépked. Nem is félelem ez, a könyv nyomja a hasát, amit a nadrágja derékpántja alá csúsztatott be a magas könyvespolcok között, egy lapos, elnehezült téglát, ami bármikor kieshet, hiába támasztja meg a hasával; szerencsére eltakarja a hosszú télikabát. Mégis úgy érzi, mintha röntgenszemek vizslatnák a meztelen, kipirosodott bőrét, hogy átlátszó teljesen, és tudja, a könyvtárosnő csak azért nem leplezi le, mert nagyon szereti, most is kedvesen mosolyog rá, hiszen minden héten ott van a könyvtárban, mindig két-három könyvet vesz ki, ettől is nagyobb a szégyene, mert ilyenkor mindig becsúsztat egy könyvet a nadrágjába, van amikor kettőt, és így, mintha derékban megtört volna, mindig egy picit előregörnyedve hagyja el a könyvtárat.

Mert nem elégednek meg azokkal a könyvekkel, amit a könyvesboltból be tudnak szerezni. Pedig minden egyes frissen felbukkanó kiadványt megvásárolnak Flórával. Sőt, a szomszédos városba is átstoppolnak könyvet venni, mert oda az Akadémiai Kiadó kiadványai is eljutnak Magyarországról, a régi filozófusok keményhátú, matt fekete, ólomszagú sorozata: Kant, Hegel, Locke, Descartes, Voltaire, La Mettrie, Feuerbach művei. Nem olvassák el a könyveket, alig lapozzák fel, teszik is félre, nem igazán értik, miről van szó bennük, de gyűjtik, halmozzák őket, lopják a könyvtárból, vagy éppen Kölyökkel lopatják el a könyvesboltból, aki bármit beszerez nekik, és csak az ár felét kell neki kifizetni. Kellenek a könyvek, minél több könyvet próbálnak összegyűjteni, mert valahol elhiszik azt, amit Flóra Cincirinek csúfolt magyartanárnője még az általánosban mondogatott, s ezért Flóra is gyakran ismételget: az az ember ér valamit, akinek sok könyve van, és sokat olvas.

Nem csak ezt hiszi el. Látja is a könyveket. Igazi valójukban mutatkoznak meg előtte.

Hatalmas, ódon könyvtárba téved be. A könyvtár olvasótermében faasztalok között lépked előrefele. Üres a terem, senki nem olvas az asztalok mellett, csak csillogó porszemek kavarognak a levegőben, rajtuk ütközik meg a magasan elhelyezett, homályos, katedrálüvegből készült ablakokon beszüremkedő fény. És még ott vannak a beüvegezett ajtajú könyvespolcok, egészen a plafonig nyújtózkodnak véges-végig a terem két oldalán, polcaikon hézagmentesen bepakolt könyvekkel.

Csupa sugárzó testtel.

Mert az hamar kiderül: a fény nem kívülről, a katedrálüvegen keresztül szűrődik be a terembe. A könyvek világítanak. Mindegyiknek saját fénye van, mintha csupa-csupa földönkívüli téglatest, a 2001 Űrodüsszeia sok-sok fekete, monolit hasábja bocsátaná ki magából a fényt. Nem vakító a sugárzás, nem bántja a szemet, de úgy is magához igézi a tekintetet, hogy csak néhány centiméterre hagyja el a könyvek felületét. Mindegyik könyvnek más a sugárzása. Vannak könyvek, amelyeken éppen csak pislákol a fény, másokból egyenletesen árad kifele, de vannak olyanok, amelyek telt sugarakkal villódznak, mintha kicsiben maga a nap pántolódna köréjük. Nézi a könyveket, eltelik a rajtuk megülő telített fénnyel, sőt azt is tudja, ha akarná, felnyithatná a könyveket, beléphetne sugárzásukba, és elindulhatna egy olyan úton, ami úgy ragadja magával, hogy rajta nincs megérkezés.

Később megismétlődik a jelenet. Csak éppen a vége lesz nagyon más. Mert a sugárzó könyvek között állva már fordulna is vissza, hogy elhagyja a könyvtárat, amikor észreveszi, van még rajta kívül valaki odabent. Messze elöl, az első sor asztalának legszélén van leülve, de nem tesz semmit, nem olvas, csak ül ott mozdulatlanul, néz előrefelé. Nem tudja kivenni, ki az, de kíváncsi, ezért elindul előrefele. Ahogy közelébe ér, látja, egy nő az, hosszú haja kalácsfonatban van a tarkóján felfogva. Eléje kerül, ránéz az arcára. Az ilyen arcokat nevezik, jobb szó híján, kortalannak. Mintha egy reneszánsz festményről szállt volna le, kerekded arcán az idő hímporával. Nyugalom, kimértség árad belőle, a tekintetét valahol, rajta túl, a levegő óceánján nyugtatja. Rezzenéstelen arcán nem tükröződik semmi, mintha az örökkévalóság vásznára festették volna fel, ez az arc elég önmagának, de hirtelen, mintha a semmiből érkezne, könnyed remegés hullámzik át rajta, de az is lehet, csak az áttetsző levegő fodrozódik az arc előtt, mert maga az arc mozdulatlan marad, ő azonban megbabonázva követi a hullámzást, nézi a fodrozódást, mert tudja, hogy az, amit ennek a kortalan arcú nőnek az arcán lát, az nem más, ugrik be egy lehetetlen kifejezés: maga a jelentés.

Hiába látja a jelentést a női arcon, ennek a könyvnek a mondatain mégsem leli fel. Pedig érti mindegyik mondatot, nincs bennük semmi érthetetlen, kopogósan hullnak eléje. Csak éppen valami olyasmit rajzolnak körül, amihez nincs hozzáférése, ami távol van tőle. Vagy nem? „Meghalt az anyám.” – megint elolvassa az első mondatot a térdére csúsztatott könyvből. Halál, veszteség, ami mégsem az. Hogy lehet ez? Nem a közöny miatt, hiába sugallja ezt a könyv címe, ez az ember nem közönyös, közönyös ember nem tudja átélni az aranyszínű ég simogatását, nem tudja érzékelni a tarkójával, mily lágyan lüktet egy lány hasa. Miért nem fáj Meursaultnak az anyja halála? Próbálja megérteni, de neki nem halt meg az anyja. Csak a nagyapja koratavasszal. Első igazi halottja fiatal életének. Ezt a halált tépi most fel ez a mondat. Ezt a veszteséget, megmagyarázhatatlan rejtélyt, ami úgy lép be életébe, hogy szinte kiszakítja a világból. Mintha a világ és közéje valamilyen láthatatlan, sima anyag feszült volna ki, s a világot ezután csak ezen az anyagon keresztül lehetne érzékelni, kitapintani, szagolni. Úgy érzi, néhány pillanatig az időfolyó lassú mozgását is látja, ahogy ez a folyó vontatott mozgásával, mint bukdácsoló papírhajókat, tőle függetlenül sodortatja, a semmibe utaztatja azt, ami éppen megtörténik. A büdös autóbusszal utazik haza a temetésre. Nem nézi meg a nagyapja holttestét. Nem mer ránézni arra, aki már nem él. Ott téblábol egy darabig a ház előtt, de miután érzi, hogy csak útban van, a hátsó udvarra megy, az istálló ajtaja mellé felhalmozott ganédomb mellé, aminek közelében egy almafa ágaskodik. És ott, a gané és gilisztaszagú levegőben, egyszercsak, mintha földhöz sújtaná, egészen a lábujjáig hatoló, komor öröm borítja be. Bűnös, a sejtjeiig hatoló ujjongó élvezete annak, hogy ő nem halott. Hogy él.

Én, én, én.

Egészen az ólomszínű égig pulzál fel az öröm, de lehet, hogy éppen onnan ereszkedik le hozzá. Végigszalad a szürke, leszakadóban lévő, tömött felhőkön, az almafa kopasz ágai között remeg, de még a nedves, zsíros, csillogó földrögök közül is készül kicsirázni, kisarjadni. Szégyelli magát, próbálja visszafojtani az érzést magába, hisz úgy érzi, mindenkitől, mindentől elszakítja, sőt az addig mérhetetlennek érzett fájdalmát, gyászát is eltörli, de nem bír betelni vele. Mintha az ellenséges, megérinthetetlen világ készülne rátámadni, és ez ellen kellett volna összegyűjtenie az összes erőforrásait, amelyek végül ebben az egyetlen, kicsapongó, torz érzésben sűrűsödnek össze: él, él és él.

És még ott van az a rengeteg felfénylés, napsütés a könyvben. Mintha egy árnyéktalan világba érkezett volna meg, ahol minden dolog, minden szöglet, minden hajlás oly tisztán válik ki, hogy szinte megsebzi a szemet. Vakító, pengeéles felfénylés, aminek a takarásában akár gyilkolni is lehet. Nem lehet, nincs ilyen. A legborzasztóbb dolgok nem tartódhatnak bele a fénybe. Nincs elég tudása, élete ahhoz, hogy megértse ezt. Hiszen mivel olvashatná mással a könyvet, mint rövidke, tartalmatlan életével. Nagyapja halálával, Etelka, Kati, Zsuzsa és Flóra iránt érzett szerelmével, a falu nálánál idősebb fiúitól elszenvedett megaláztatásaival, meg magányos sétáival a házuk melletti folyó védelmére emelt gát alatt. Igaz, ott még sok a fény.

A vakációban minden este arra szalad. Hatalmas kanyart vesz ott a folyó, s míg szaladni a gát mögött szokott, hogy ne lássák a falusiak, visszafele, szinte a mozdulatlanságig lelassítva lépteit, mindig a gáton sétál.

Szembe a naplementével.

Ezek a nyarak a legmagányosabbak számára. Nyáron nincs bentlakás, nincs Flóra, otthon ül a szülei lakásában, nem találkozik senkivel, olvas és zenét hallgat, dél körül pedig kibiciklizik úszni a közeli tóra, este meg szaladni a gát alá. Nem szalad sokat, de éppen eleget ahhoz, hogy a visszaúton a jóleső fáradtság fellazítsa, elernyessze a testét, a gondolatok szabadon tudnak ilyenkor csapongani, de a távlat is ígéretes, a folyón túl, végigkövetve a kanyarulatot, beláthatatlan termőföldek húzódnak, míg távol néhány magasabb domb túrja fel magát, hogy az egész látványt az alacsony, de mégis masszív Bodoki-havas idevillanó kopasz teteje zárja le. De nem lent történnek a dolgok, hanem odafent. Ugyanis ott, minden este, a fénynek más és más árnyalatait, a fények és a felhők addig láthatatlan, mindig más együttállását kavarja ki neki az ég. Felhődombok, felhőhegységek, felhővárosok emelkednek ott, sárgában, narancssárgában, pirosban, kékben, szürkében, feketében, meg ezeknek a színeknek végtelen, kimondhatatlan árnyalataiban világítanak, villognak, sziporkáznak, ahhoz, hogy minden este kiderüljön, nincs ott fent semmilyen domb, hegység, város, csak valamilyen érthetetlen nagyság pakolja szét odafent magát, húzza fel néhány elillanó perc erejéig saját egymásba oldódó, szín és alakváltó formavilágát. Nincs még egy ilyen erő a világban, ami csak az alakulásba és az eltűnésbe belekapaszkodva, az elmenőt felszikráztatva, egyszerre ennyire szelíden, ugyanakkor mégis ennyire lehengerlően, felkavaróan tudna megmutatkozni. Talán még csak az őszi erdő, a lombokba költöző búcsúzás öltözik bele a színek hasonló orgiájába. De a fák közé be lehet sétálni, végig lehet andalogni az erdőn, ez a nagyság azonban fent van, elérhetetlen az embernek, és egyszerre mutatja fel azt, hogy mennyire otthonos, de ugyanakkor mennyire otthontalan, idegen ebben a világban. Mert ezt érzi, az otthonosságot és az idegenséget, mint aki éppen valahová a kettő közé állna be minden este itt, a folyóparton, belülről feltüzelve, áthevülve, lassan csendesülő zihálással a testében, ebbe a szétválasztottságba és szétszakítottságba, távol a falu zajától, távol mindentől, ami zavarja, ami nyugtalanítja, néhány kiszáradt fűcsomón, lepergő homokbuckán, vakondtúráson lépkedve előrefele, rászegezve szemét az ég megfejthetetlen, sziporkázó repedéseire, elszíneződéseire.

De mit érezhet Meursault? Kiejthetetlen ez a név. Hol él ez az ember? Számára mintha még közelebb lennének a fények. Mintha mindig egy napsütötte csíkon lépegetne előre, a tűző nap fényével beborítva. Meg lehet kapaszkodni ebben a sávban? Lehet rajta létezni? Valamiért, valamikor elhitte az ember, hogyha egy olyan barlangban van, ahová betűz a fény, akkor léteznie kell egy igazibb világnak is a barlangon kívül. Pedig nincs külső világ. Nincs Isten. Csak egy velünk vándorló idegenség létezik, amitől az ember végső soron csak a fény árnyalataival, a fény erősségével, gyengeségével, hiányával marad. Amitől egy olyan világba kerül, ahol a fény méri ki, hogy mi van és mi nincs a világban. Attól függően, hogy éppen mire vetül. Csak ez a napsütötte sáv létezik, ahol forrni kezd a világ húsa a fény érintésétől. Ehhez az érintéshez kell hűseges lenni. Ehhez ragaszkodik ez a napimádó, szerencsétlen, védtelen, és mégis a szabadság rettenetét magában hordozó ember, ezért nem tud hazudni, nem képes egyezkedni, megalkudni, mert tudja, a legártalmatlanabbnak vélt emberi játszma, apró hazugság, kétszínűség is kisiklatja, eltéríti a fényt. Tudja azt, hogy ahol hisz valamiben az ember, ott mindig be is csapja magát.

De hogy gyilkolni is lehet a fény takarásában?

Ezt nem tudja felfogni. Minden kicsúszik a megértése elől.

Egyáltalán: hogy takarhat a fény?

Legalább annyira furcsa és érthetetlen ez, mint egy nő arcán fodrozódó jelentés.

De aztán feltűnik a bentlakás előtere. Az éles jobbkanyart vevő, lefele vezető lépcső, a magas, rücskös törzsű fenyőfák alatt. Nem csak feltűnik, hanem minden porcikájában él, lüktet, villog, mint egy tisztára sikált fémlábas, olyan a hely, mert tavasz van idekint, itt mindig tavasz van, a fű is megindult a föld alól, ritkás szálaival már zöldbe öltöztette itt-ott a barnásan világító földgöröngyöket. A drótkerítés és a drótkapu betöredezett betoncölöpjei élesen belevágnak a térbe, rajtuk túl a Patkó hepehupás, macskaköves felülete tűnik fel. Mert minden látszik a fentről idetűző, túláradó tavaszi napsütésben, minden árnyéktalanul megmutatkozik, és mégsem lehet megragadni semmit, leginkább a részletekből kiáradó hívás, szólítás érezhető, ezernyi nekiindulás remeg ezekben a dolgokban, amitől jön, hogy ő is nekiinduljon, a nyakába vegye a várost, lemenjen a Dzsungelbe, vagy beüljön a Metálba egy pohár vörösborra, dobogó, repdeső szívvel elinduljon a lányok közé, elinduljon a fiúkkal; nekiindulás van, a részletek azonban megragadhatatlanok, csak az egész van, mert hamarosan megsemmisül mindaz, amire ráközelít a tekintet, nem lehet odalépni semmi mellé, mert az először papírvékonnyá finomodik, itt-ott kifakul, s már szívódik is fel, szertefoszlik a járda, megsemmisülnek a fenyőfák, a ritkás fűfoltok a barnás göröngyökön, eltűnnek a kerítés betonoszlopai, a tér macskakövei, csak a ragyogás marad helyettük, csak a ragyogás marad a bentlakás előtt, a teret teljesen kitöltő, pengeéles fény.

          Mert a végén mindig a fény marad.

          Amitől kifehéredik a kép.

„Mit olvas ön, Hamlet herceg?” – lép a pad mellé a magyartanár. A hangjában bujkáló irónia nem tudja eltüntetni a belőle áradó jóindulatot. Mégis megijed, hirtelen mozdulattal betolja a padba a könyvet. Nem válaszol. Csak lehunyja a szemét, szorosan lezárja, hátha így megszűnik a veszély, megszűnik a fény. De hiába csukja le a szemét, a fény ott marad vele. Nem lehet kitérni előle, olyan, mintha egy üres lappal nézne farkasszemet.

 

Megjelent a Bárka 2017/6-os számában.


Főoldal

2018. január 03.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png