Prózák

 

Kiss_L__szl___portr__nakJPG.JPG
(Fotó: Kiss Zoltán)

 

Kiss László

 

Tisztelt Miniszterelnök Úr!

 

Csapat, vigyázz!

Alulírott etika-osztályfőnök szakos pedagógus tájékoztatásképp és főleg tisztelettel jelentem, hogy iskolánk 9. E osztályos tanulói ez évi osztálykirándulásukat a mesés Balaton-parton: letudták. Tavaly is nagyon élveztük a – ha jól emlékszem – tatai tó kínálta családias látványt és kikapcsolódást, de idei üdülésünk mindenen túltett.

Már amikor Fehérvár után a szelíd lankák kies vidékén kanyargott velünk a vidám kis gőzös, és megpillantottuk a messze elterülő Balatont, elhatalmasodott rajtunk a hála. Mindez fokozódott, miután aznap fürödtünk, bekentük egymást, és a gyerekek röplabdáztak. Én például nem vagyok jó se röpiben, se bekenésben, viszont nagyon szeretem a focit. Nem dicsekvésből mondom, de még olyan gyerek voltam, amilyet a madártej meghajt, mikor fölfigyelt rám, és leigazolt a német válogatott. Mire fölocsúdtam, már ott pattogott mellettem egy echte germán laszti, plusz müncheni stadion. Nem tudom, ez Önnel előfordult-e valaha, mármint hogy egyszer itt volt, aztán meg, hipp-hopp, ott, de nekem állati jólesett. Az első fecskék egyike lehettem, akik felismerték, hogy mesés karriert külföldön csinál az ember. Puskás se nímand, de a különbség jól látható: Spanyolország rossz, Németország jó. Fölívelésem nyomán a suliban körberajongtak a csajok, a szüzességem azonban később vesztettem el (egyszer majd azt is megírom Önnek, hogyan). Üstökösként lövellő karrierem dacára a német válogatottbeli tűzkeresztségen a házunk előtti kispályán estem át, amit megfeszített munkával derék magyar emberek, úgynevezett szomszédok tapostak egyenetlenre. Mesés mérkőzés volt, a szüleim voltak a B-közép, lázasan unatkoztak a kocsifeljárón. A szomszédok is jó fejek voltak, bográcsoztak és vedeltek, de sajnos lehalkították a zenét, amit a generációs, illetve politikai különbségek számlájára írtam. Különösen Pali bácsi méltatlankodott, neki egy néger ne énekeljen. Mer’ mi menjen, 100 Folk Celsius? Az első, amit megtanultam a mesés idegenben, hogy egy virtigli német játékos meccs előtt ostoba, de hangos diszkózenére melegít. Így tettünk mi is, tátogva ordibáltuk egymásnak a taktikát a Coco Jamboóra. Német csapattársaim közül sajnálatos módon senki nem jelent meg a meccsen, őket lakótelepi srácokkal pótoltuk. Az akusztikai közeget illető félreértést én profin menedzseltem, egy anyuka viszont totál kiborult, hogy hátulról fölrúgtam a fiát. Hogyan magyarázza el egy anyukának, Miniszterelnök Úr, hogy a fritzekkel ne packázzon? Milyen német hátvéd, amelyik hagyja meglógni az ellent? Szalad a hülyegyerek a bodzafák alatt, aztán visítva fetreng, csak mert összerúgták a bokáját. Mit kezdjünk azzal, akinek fontosabb a matek ötös, mint egy jól eltalált szabadrúgás? Minek jön ide az ilyen, minek él itt?

Na, de a Balcsi! A bár tulajdonosa fel akarta szedni egyikünket. Sokat nevettünk. Este a Hotel lenyűgöző magasba nyújtózó fenyveseinek horrorisztikus, ámde mesés rejtekében élveztük a Balaton nyújtotta kényelem minden örömét, főleg hintaágyait, főleg auláját, főleg a Noé Bárkája Éttermet. Mózes? A fölkínált kétfogásos vacsora is mindennemű igényeknek megfelelő volt. Szégyenlősen mondom: kielégítő. Köszönjük! Az esti beszélgetések megerősítették a koherenciát, szólt a zene, de itt nem volt hangerőcsökkentés, a tulaj csak öntötte az olajat a tűzre. A múzeumokat kicsaptuk, mint a taknyot, és nem hajóztunk el az apátságba sem, de ígérem, ezt alkalmas időben, illetve alkalmasint pótoljuk. Láttunk mókust!

A szalonnasütés vidám dal hangjait csalta elő gyermekeinkből, kart karba öltve énekelték, hogy Magyarország halk szavú. A bár tulajdonosa is leült közénk. Rózsaszín ingét a köldökéig kigombolta, mert balatoni nyár, és éreztette velem, hogy ő tulaj, én meg suttyó, téeszelnök-ivadék, gumicsizmás szarparaszt vagyok, aki a Nyugati pályaudvart is Keletinek mondja. Príma lesz a nyár, van jegye a bécsi Guns n’ Roses-koncertre. És hogy szörnyen érintette, amikor Axl Rose hülyeségei miatt föloszlott ez a nagyszerű zenekar. Nagyon fáj, súgta elfúlón, ámde kulturáltan, és könnyek igazgyöngyei rezegtek szemében. Vigasztaltam, hogy nem egészen úgy történt, ahogy azt a sajtóban leírták. Megegyeztünk abban, hogy a média mindig hazudik, de mivel érdeklődőn nézett, fölvilágosítottam: sokáig el volt hallgatva az igazság, évekig ment a parasztvakítás, hogy zenekari feszültségek meg a hirtelen jött siker, miközben lófaszt. Egy paraszt káromkodjon. Bevallottam neki, hogy nem Axl Rose tehet a hosszúra nyúlt kényszerszünetről, hanem én. És hogy a banda utolsó évében már nem a botrányhős énekes – úgy mondtam: Singer –, hanem én, Skurek Ferenc, 11. b osztályos gimnáziumi tanuló vágtáztam a színpadon, én sikítottam, hogy isten hozott, haver, a dzsungelban, noha dzsungelt addig csak Gerald Durrell filmjeiben láttam, és csak rám vártak a szopós szájú guppik a színfalak mögött, mikor fejezzük be végre a Paradise Cityt, noha szopós szájat – de hagyjuk. A mai napig előttem van, Miniszterelnök Úr, amikor a magyarországi koncert után bekuncsorgom magam a backstage-be, majd fölvetésemre, hogy váltsanak frontembert, mert szívesen kipróbálnám magam, a cilinderes gitáros rövid, de mély tűnődés után kinyögi, mért ne, adjunk egy esélyt a srácnak, amire Axl Rose sértődötten elhagyja az öltözőt. Szóval bármennyire is úgy tűnt, hogy ő szaladgál forrónadrágban, plusz bakancs, frottír zokni, ő énekelteti a tokiói közönséget, és az ő félmeztelen fotóival találkozni a Bravo magazinban: nem. Jobb, ha tudja, a gimiben az egyik angolórán élőben nézték a Los Angeles-i koncertünket, és a Don’t Cry című számot szerelmemnek, Irmának küldtem, mert stresszelt az érettségi miatt (ha visszakeresné: 93-94-es tanév, angol fakos tanmenet, 17. óra – „live show” bejegyzés). Igaz, a felvételen az hallatszik, hogy Get In The Ring, Motherfucker, de ezért fogyatékos angoltudásomat okoltam, ami tulajdon érettségi vizsgám letételét is komolyan veszélyeztette. Jól éltünk, volt lóvém, kokóm, szerelmek szövődtek, és az érettségire is hazaértem, de addigra már szülői utasításra levágattam a hajam. Nem dicsekvésből mondom, de angolból jelesre vizsgáztam, és épp azt a tételt húztam, amelyre a tanár úr mutatott, hogy na, akkor húzzak. A turnén összekapart pénzből kezdtem el tanítani kétezerben. A tulaj hitetlenkedve rázta a fejét. Nem tudtam eldönteni, felszedni akar-e, vagy megütni, de látszott, tervbe vett, kulturális természetű bécsi kirándulásától a frissen megismert tények sem tántoríthatják el.

A szalonnasütés meg csak folyt, lobogott a tűz, a parázsra gusztusos zsír csöpögött, s a fellobbanó fénynél megvillantak a boldog, de leégett gyermekarcok. Régi táborok vidámságát idézte! Építőtáborokét! Csumázótáborokét! Dinnyeszedőtáborokét! Paradicsomkacsoló-táborokét! Vasgyárlátogató-táborokét! Címerezőtáborokét! Kitudtöbbet-aszovjetunióról-táborokét! Krumpliföldőrző-táborokét! Hagymaföldőrző-táborokét! KISZtitkárföldőrző-táborokét! Kábelfektető-táborokét! Sítáborokét a mesés Zakopanéban, ahol Pali bácsi egy lengyel menyecskével táncolt. Előtte lehányták ugyan pisilés közben a hátát, de vagy nem tulajdonított neki jelentőséget, vagy nem vette észre, vagy direkt maga feküdt bele. Én, Miniszterelnök Úr, lehányt embert ilyen önfeledten táncolni még nem láttam.

Amúgy ilyenkor, ha kirándulás van, meg gyerekek, nem iszok. Volt husáng és kolbász, jöttek lengyelek is. Dánok. Norvégok? Az összetartozás érzése látványosabban megerősödött. Megnéztük Karinthy Frigyes emléktábláját is, aki itt halt meg. Sokat nevettünk. Megittam két sört. Kicsit bekentem.

Bevallom, nem keveset morogtam az utóbbi időben a fölemelt óraszámok miatt, meg hogy fél nyolckor tanítani, ami szerintem középkori hagyomány. Nem a Szent Jobb: inkvizíció. És mégis, hazafelé a vonaton búvópatakként buggyant fel bennem pár őszinte sor, melyeket restelltem volna visszafojtani, s a hangosan kiáltozó gyerekek óvatlan szeme elől görnyedve róttam, csak róttam soraimat a magammal vitt portfólióm margójára. Ennek apropójából is született ez ars poèticà:

 

Hazafelé immár, nagy út után vagyunk.
Élünk, virulunk – de egyszer meghalhatunk!
No, de kár rágódni a múlton,
és kár a messze jövendőn,
tünde hócsúcs fénylik a Gallyatettőn.
Mint sír szele kél,
küzdj és bízva bízzál:
egy fejesgól, egy keresztlabda,
hogy el ne hízzál!
De: előtted a Jövő:
ne csak magadra figyelj:
felelősen élj, ha tanár vagy –
ügyelj és felügyelj!!

 

De slammelni is szeretek! Ezt tessék meghallgatni!

 

Az ember elhányja csikófogait,
kicsit szarul van –
Magyarország egy nagy sötétlő erdő,
és egyszer csak eszébe jutottam.

Magyarország az, hogy újrakezded.
De aztán egyszer csak vége.
S minden korra.
Magyarország hisztérikus töri óra.

Magyarország mindig más.
Például Mohács kellett,
de Párizs lett a nyertes.
Magyarország, az hon- és székházfoglalás.

Magyarország minden fülkefény,
benne te és/vagy én,
és néha forradalmak.
Magyarország Árpád népe, sávja, Dózsa,
Magyarország rettentő szavak tudósa.

Magyarország az, hogy három részre,
kuruc és labanc,
sarkon zörgő kabát –
s hogy Burgenlandra Buchenwald
a rím.
Az ember elhányja magát.

Magyarország a hét vezér,
senkinek se
Elődje, Ondja,
mesék nagy királya,
a csehek kis Vakondja.

Magyarország népe lovas,
eltévedt, hajdani,
Magyarország meseszép:
Vuk ügetését hallani.

 

Tisztelt Miniszterelnök Úr!

Kalandunk ezennel véget ért. Vidám, de csüggedt vonatozás következett haza, kis kitérővel: Aréna! Milyen sokat elárul ez a név is! Távolban a Parlament fenséges kupolája!

Kurva finom sajtburger elfogyasztása után folytattuk utunkat tág levegőjű mesés hazánkba, a turisztikailag vonzó aranykalászos megyébe, szívünkben egy feledhetetlen kirándulás, A Balaton-partra vezető túra emlékével, ahol még gürosz is jutott a sosem szűnő éhes arcoknak.

Miniszterelnök Úr, ha mennél Bécsbe Gunsra, szóljál. Get In The Ring! Megoldjuk.

 

Köszönettel-tisztelettel,

illetve maradok:

 

Skurek Ferenc (média[1] etika-ofő)

 

(itt és itt, ekkor és ekkor)



[1] elnézést!

 

Megjelent a Bárka 2017/5-ös számában.


Főoldal

2017. november 22.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png