Vági János
Viszony
Kitárulkozása fojtogató hatást gyakorolt rám, amikor önleleplezésébe belekezdett, a legcsekélyebb mértékben sem gondolhatta, hogy valóban semmiségnek leszek képes tekinteni a látottakat, arra meg végképp nem számíthatott, hogy a várt vendég látogatása közömbösen érint, azok után, hogy felfedte előttem, ami egyáltalán felfedhető, mert a minden, esetében szóba sem jöhet, csakis a semmit kívánta ábrázolni, mintegy összeterelni, mindenre vonatkozólag a semmit, előre eltökélt szándékkal, és előre eltervezett módon, így az a momentum sem lehetett véletlen, még ha meglepettséget is színlelt, és váratlanul hatott akkor, mikor megjelent a vendég, mondhatni pont időben, ugyanis éppen befejezte az önleleplezést, a végére ért, álltam kezemben az üvegcsével az ablak előtt, és hallgattam, ahogy hallgat, tehát már átnyújtotta a semmiséget, a megfelelő időben fordult oda hozzám, a semmiség ellenére hangsúlyossá téve a ceremóniát, ünnepélyesség tükröződött szemében, de nem az ajándékozás öröme miatt, most már, így a friss levegőn, egy teherautó árnyékából kilépve, tisztán látom, hanem a kiszámított lépések sorrendjének tökéletes megvalósítása okán, mert abból, amit megértettem, még ha csak töredékként is fogható fel, egy mondat megragadt: kiszolgáltatottan élni hazardírozás, orosz rulett, kiszolgáltatva lenni az események láncolatának lassú halál; és ha mindez igaz, saját fejére és testére vonatkoztatva igaz, minden kételkedést kizáróan igaz, akkor a dolgok pontosan úgy zajlottak le, miként azt elgondolta, felvázolta, majd megvalósította, annyi bizonytalanságot mégis megengedve, mert teljesen kizárt, hogy a várt vendég őrületes mutatványa betervezett lett volna, ami még éppen megengedhető, végtére is megadott kereten belül esett meg, hogy betoppanását követően, amit a vendég rövid magyarázattal indokolt, hogy tudniillik ő most tisztán látja, a roppant vállalkozást, minek kudarca elképzelhetetlen, most hogy tisztán lát, mert eddig, még az is meglehet, hogy nem is látott, csak gondolkodott a látásról, és abban a nagy erőfeszítésben végezetül elhitte, hogy lát, de ma reggel, valamiféle nagy felindulás, vagy látomásszerű megvilágosodás nélkül, egyszerűen csak azon kapta magát, hogy a körülötte heverő dolgok mást mutatnak, mint eddig, kiváltképpen az íróasztalt borító terv, és a jegyzetfüzetbe firkált ábrák százai, mintha az esti homályban feketével rajzolt vonalak, reggelre fehérre változtak volna, a lap meg feketére, az eddig hibának vélt szerkezeti megoldásokban a konstrukció egyedülálló részleteit fedezte fel, tehát meggyőződött arról, hogy most már bele kell vágnia, mert minden rendelkezésre és minden a legtökéletesebb állapotában áll, így felkerekedett, mert azt is belátta, hogy szüksége lesz segítőre, és ennek személyét illetően minden kétsége szertefoszlott, csakis egy hasonszőrű gyűjtő lehet támasza, ezt is a tisztánlátásnak tudta be, ekképpen most itt áll, hogy e váratlan fordulatot bejelentse, mely tulajdonképpen nem fordulat, mert ő nem fordult semerre, egyszerűen csak felnyílt a szeme, és miután kimondta: felnyílt a szemem, minden további magyarázat nélkül, akár az eloldozott, aki végül attól retten meg, hogy merre is induljon, eszeveszett futkosásba kezdett, határozott irányváltásokkal egyik faltól a másikig szaladt, hosszú időbe telt, míg megértettem, a szoba méreteit tapogatja le, szájáról egyre egyértelműben leolvashatóvá váltak valamiféle számok, néha megtorpant, leguggolt, majd felállt, hadonászva haladt, olykor nyerített, és mikor újra lecövekelt, felugrott, akárcsak a mennyezetet akarná elérni, vagy egy elgondolt magassági pontot, kinyújtózva belekapott a levegőbe, aztán távolságot mért lépkedve, bizonyára métereket, még ha egy megtermett ember szökkenései voltak is ezek, hogy négynél megálljon, és visszatekintsen, ekkor csak nyaka és kissé felsőteste fordult, mintha csak a fényképész kérésére pillogna hátra, majd ugrás előre, négykézláb, ahol előredőlve félkört rajzolt hátsó lábával a fényes padlón, a vastag gumitalp beleégetett egy fekete vonalat a parkettába, talán ez lehetett mindennek a középpontja, a viszonyítási pont, innen indult minden, vagy ha nem is, de ide tért vissza, és ettől kezdve, mint egy háziállat, úgy mozgott a szobában, hempergett, fekve vonszolta magát, gurult, ha éppen a terep azt kívánta, perzsaszőnyeg mintáját szálirányra merőlegesen felborzolta, miközben nem feledkezett meg látszólagos feladatáról, hogy méreteket jelöljön ki, valamiféle láthatatlan koordináta-rendszer pontjait, melyek attól váltak láthatóvá, hogy megérintette azokat, miközben egyre nyilvánvalóbbá vált mozdulatainak szabályszerűsége, ahogy újra meg újra eltáncolta, mert feltűnt, hogy ismétel, körkörös mozgást végez, végeláthatatlant, akár a rácsot bundájával érintő vadállat, mely ketrecben cammog naphosszat egy bizonyos vonal mentén, miről letérni többé nem képes, vagy nem akar, így, mondhatni szertartásos cselekedetének értelmetlensége kitöltötte az egész szobát, átalakította valamiféle kegyeleti hellyé, ahol a valóságot temették jó mélyre, de nem menthetetlenül, mert éppen valami születőben volt, igyekezett rekonstruálni egy még meg nem történt eseményt, szakadatlanul és fáradhatatlanul, nem lankadt, éppen ellenkezőleg, egyre biztosabban és hevesebben húzta a vonalakat, végezte az ellenőrző méréseket, miközben a falhoz sodródtunk, közvetlenül a rekeszek mellé, onnan figyeltük, ahogy ülő helyzetben rázza magát, elfojtva a szavakat, így nem lehetett másra gondolni, mint hogy nem buggyant ki az, minek ki kellett volna, vagy legalábbis nem olyan formában, önmaga rekedt benn, nem fakadt ki, visszahúzódott véres ömleny formájában, hogy majd egy alkalmasabb pillanatban fújódhasson akkorára, mikor a burok fala rugalmasságának határához érve végérvényesen megreped, és a benne lévő tartalom valóban láthatóvá, ezáltal értelmezhetővé válik, hogy mi is ez a mutatvány tulajdonképpen, akkor egy szertartás-e ez, vagy egy testtel végzett felmérés, vagy, és ezt már csak abból a megjegyzésből következtetem, ami akkor hangzott el, miután felpattant, és se szó se beszéd behúzta maga mögött az ajtót, hogy valamiféle konstrukción töri a fejét, egy konstrukció ábrázolása tehát a térben, de erről semmi biztosat nem tudok állítani, mert a következtetés az feltételezés, és mert arra a kérdésemre, hogy miféle konstrukción töri a fejét, semmiféle választ nem kaptam, feleletet igen, de választ a kérdésre nem, mára ennyit terveztem, így szólt, és kikísért a bejáratig.
A kapualjból, legnagyobb örömömre, még éppen láttam eltűnni a vendég alakját, ahogy befordult ezen a sarkon, éppen a teherautó mögött, a felállványozott ház magasságában, ahová ez idáig követtem, mert miután búcsút vettünk, azonnal elhatároztam: utánaeredek, felderítem legalább azt, hova vezet útja, így az üvegcsét táskámba süllyesztve kikúsztam a teherautó árnyékából, és elindultam az állványzat felé, mikor is a következő kapualjból, legnagyobb megdöbbenésemre, egy ló lépett ki. A ló, oldalát nekitámasztva az állványzat keskeny pillérének, hintázott, nagy, mélybarna teste ringatózott, verejtéktől csillogó szőréről dörzsölte le a fényt. Patáján nem lehetett patkó, olyan puhán lépdelt, vagy vastagon fedte téglapor a boltozott tér fakockáit. A vízszintesen átfutó rácsostartón nyakát átvetette, mint aki csak arra vár, hogy kicsapódjon a startgép ajtaja, hogy belevesse magát az autók forgatagába, mert nem történhetett volna másképp, hiszen szemben is házfalak határolták a széles utat, meglehet, egy elképzelt táj úszott be elé, a homlokzatok papírlapjai visszahajlottak, mögöttük lankák görbültek, frissen boronált sávokkal. Rémisztő nyugalommal merevítette ki az időt, mintha semmi sem tudta volna ismét mozgásba hozni. Kábultan támasztottam súlyomat, miközben szüntelen az járt a fejemben: vajon a titokzatos vendég is látta-e a lovat, miközben elhaladt a kapualj előtt, mert azt még láttam, hogy erre haladt, de azt már nem, merre tovább, végérvényesen eltűnt szemem elől, azzal a hirtelenséggel, ahogy ez megjelent, egyszerre eltűnt, befordulhatott a kapualjba, gondoltam, mire csendet és mozdulatlanságot kergetett szét elernyedt belek harsány lehelete: éleset fingottam. A ló ekkor vett észre. Nem egész testével fordult felém, még csak nem is erős nyakát vetette oldalra, mindössze hegyes fülét tekerte a hangforrás irányába, kettőből az egyiket. Ettől kezdve szemem sarkából bandzsítva figyeltem, eltökélten vártam, hogy történjen valami, mégsem maradhat az utcán egy ló csak így egymagában, gazdátlanul, felnyergeletlenül, futószár, minden nélkül, gondoltam, de a sötét folt továbbra sem tágított, talán csak arra vár, hogy elmenjek, mégsem ácsoroghat egy ember az utcán így egymagában, gazdátlanul, pőrén, szabadon, kötelékek nélkül. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy megváltozott közöttünk valami, ló és köztem viszony áll fönn, minek eredetét nem tudtam meghatározni, viszont lelepleződésem óta természetesnek hatott jelenléte, semmiképpen sem természetfelettinek, még ha semmilyen magyarázattal nem tudtam szolgálni arra vonatkozóan, mi is történik itt tulajdonképpen, mialatt egyre csak vártam, eltökélten vártam arra, hogy történjék akármi, bármi. Szerencsétlenségemre, vagy éppen szerencsémre, ezt most sem tudom megállapítani, egyetlen járókelő sem haladt el közel s távol, így tökéletesen magamra maradtam gondolataimmal, melyek a várt vendég és a váratlan ló körül keringtek, attól függően, hogy éppen belenyugodtam a ló jelenlétével azonos mozdulatlanságba, vagy éppen felocsúdtam ebből. Érthető, hogy nem bírtam kiverni fejemből a látottakat, sem a lovat, ami erősen sötétlett a periférián, sem a vendéget, aki attól, hogy távolodott, mégsem távolodott, lopózva közeledett felém bűvészmutatványait fitogtatva, szédült sebességgel rótta köreit, így szakaszosan ugyan, de elő-előbukkant hol jobbról, hol balról, hol felülről, hol alulról, olyan lehetetlen pózokban, amit ott kellett látnom a lakásban, amit soha véget nem érő szökkenései közben mutatott be, annak a valamiféle, feltételezett konstrukciónak a szemléltetésekor, amit most újra és újra próbáltam felidézni, hátha megelevenedik az eltáncolt konstrukció, hogy ezzel a miféle konstrukcióra vonatkozott kérdésemre magam találjam meg a választ, és itt leszögezhetem, ez izgatott a legjobban, korántsem a mégis hogyan, és a mégis miért, vagy a mégis minek, hanem a miféle pontos meghatározása, tehát nem az, hogy mi volt az az őrült műsor, még ha tényleg minden mozzanatában érthetetlennek látszott is, de nem értelmezhetetlennek, ahogy a ló-kép kimerevedése is érthetetlen, ugyanakkor értelmezhető, miként a valóság is. Azt, hogy mindennek mi az értelme, nem tudom megmondani, de hogy értelmezhető, az bizonyos, ahogy a miféle meghatározása is lehetséges, gondoltam, és továbbra is a miféle konstrukció megfejtésével foglalatoskodtam, miközben egyre élesebb kapcsolatot fedeztem fel, nemcsak ló és köztem, hanem a ló-kép és a vendég-műsor között is, még ha a kapcsolat a legtökéletesebb ellenpontként is jelent meg előttem, a távoli és a közeli nézőpontból látott egy és ugyanaz, és egyszerre, a nézőpont végtelen távolsága okán, mégis tökéletesen különböző. A valóságot próbára tenni csakis távolból lehet, közelről, a valóság teszi próbára a nézőt, lovat indulásra késztetni innen nézve, közelről, lehetetlen, míg a körülötte terpeszkedő mindenséget elhajtani, távolról, lehetséges, vendég szándékát felfogni a szobából nézve, közelről, esélytelen, míg a konstrukciót átlátni, távolból, eredményt feltételez. El kell tehát távolodnom, okoskodtam némi ellenszenvvel, és nekifogtam bámulni a megnyílt táj barna dombjait, szaladtam bukdácsolva a kifordított föld göröngyén, hátrahagyva mindezt, ami ekkor valóban egynek mutatta magát, azaz nem semminek, másodpercekig ugyan, mindaddig, míg fel nem fogtam e gondolat abszurditását, még hogy egy, és gondolkodásom alakoskodását, még hogy távolból, mikor itt minden groteszk, csupa érzelgősség, egy ló láttán!, kiáltottam, és kitöröltem szememből a nedvet, miközben odafordultam, és feltűnt: szeme szélén csipa csillog. Na, ebből elég, jobb megiramodni, szétzúzni ezt a fenemód kiművelt tájgondolatot és gondolattájat, elszakítani az ezt, az attól, oldalba taszítani, ez mégiscsak egy ló, még ha kép is, eredjen, ahová feje húzza, de legyen vége ennek az egyre nyilvánvalóbb komédiának, álljon helyre a normalitást hajtó malom szerkezete, mert bizony megakadt, vagy még inkább elszabadult, ahogy betoppant, mikor sötét fellegekkel takarta ki a realitás korongját, megfertőzve a valóság indáit, amikbe szüntelenül csimpaszkodni kényszerül az, aki a homályban nem lát, úgy, hogy eközben abban él, tehát vak, és vakságában arra kárhoztatott, hogy attól iszonyodjon, a fénytől, ami a látást indokolná, leplezés után kitárulkozás, kitárulkozás után leplezés, és így tovább, míg végül marad a kitárulkozás, utolsónak, a legkíméletlenebb és legőszintébb módon, de addig nincs más, mint tapogatózás, a torlaszok szakadatlan kitapogatása; a várt vendég: torlasz, mutatványa a konstrukció felfedésére: torlasz, ez az istenverte ló: torlasz, ezzel a lecövekelésével, és nagy, büszke magányával, ahogy áll itt megdermedve, utolsónak a kitárulkozás, groteszk gondolat, és felnevettem, majd kigomboltam a blúzom, mondván szokatlanul meleg van ma, szokatlanul.
Megjelent a Bárka 2017/1-es számában.
