Prózák

 

OJD_by_Szentes_Z__gon_meret.jpg

 

Vajda Albert ismét csütörtököt mond

(Vingt ans après)

 

 

(Emlékeznek még?)

 

Kedves Hallgatóim! Vajda Albert vagyok, 1919. szeptember 19-én születtem Pest-Budán, és 1991. április 10-én haltam meg a floridai Sarasotában. A méltatlan utókor még egy Wikipédia-szócikkre sem méltatott, és egyetlen vigaszom, hogy haha, Kovács Dénest sem. Pedig anno, Rákosi elvtárs garázdálkodásának idején együtt kacagtattuk és andalítottuk Önöket (ha még élnek) vagy szüleiket, de a nagymamájukat biztosan, a Vajko duett műsoraival. Aztán ’56-ban leléptünk Dénessel Londonba, és ott viccelődtünk tovább, igaz, kissé keserű szájízzel. Előtte azért még megjelentettem a humortanfolyamomat, kezdők és haladók részére. Emlékeznek rá?

Hogy emlékeznének, kinek volt akkor kedve nevetni?

A többi könyvem sem olvasták? Pedig milyen remek címeket találtam ki! Gangon aluli házasság. Megcsaltam Ádámot (Éva ősanyánk önéletrajza). …És mégis morog a föld. A hétnejű sárkány. Hát persze hogy nem olvasták, hiszen Angliában, Amerikában, Kanadában, Ausztráliában jelentek meg. Magyarországon valamiért mellőztek. Azt hiszem, nem tartoztam Kádár elvtárs kedvencei közé, pedig szerintem roppant szellemesen gúnyolódtam rajta a Szabad Európa Rádióban – igazán értékelhette volna a sótlan, fád majma.

A Szabad Európa Rádióból sem emlékeznek rám? A Slágerpatikára sem? Ahol szerre lejátszottam az összes nemkívánatos magyar dalt, mely a régi, jobb világot idézte? (Már ha volt olyan Magyarországon.) A Karády Katalinos műsort meghallgathatják a Youtube-on,[1] a rossz hangminőség miatt ne a korabeli technikát szidják, hanem Kádár elvtársékat: valamilyen okból előszeretettel zavarták a rádió adásait – gondolom, ők is meg akartak tréfálni minket.

Legkedvesebb műsorom azonban a Vajda Albert csütörtököt mond volt. Elsősorban azért, mert egy ifjú író, aki akkortájt érettségizett, amikor én meghaltam, egy teljes könyvet írt a tőlem lenyúlt címen, ám ennek a könyvnek mégis én vagyok a titokzatos mágusa, és ez ugyancsak imponál nekem. Igaza van a fickónak, különleges dolog csütörtököt mondani, a csütörtök mégiscsak egy furcsa, misztikus nap: más az ember észjárása, mint például szerdán, és semmiképp nem szabad csütörtököt mondani a csütörtököt mondásban.

 

(A kék kereskedelmi oldal)

 

Életem következő huszonhárom évét – némi budapesti és bécsi kitérővel – Kolozsvárott éltem le: a Kincses Városban, ahol a Nyugat a Kelettel találkozik, és új időknek új dalait röfögve lehet tenyészni a meleg, balkáni pocsolyában. Apám azt szerette volna, ha mérnöknek tanulok, de meghalt – így bölcsész lettem meg poéta, s azóta több ízben igazat kellett adnom Csokonai Vitéz Mihálynak, aki szerint „Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon!”. De nővéreim – akik a mérnöki pályát választották – ugyanezt mondják a maguk szakmájáról, így tulajdonképpen anyám az egyetlen, aki többször is kijelentette: ha újrakezdhetné az életét, ugyanígy szeretné leélni. Ez volt anyám egyetlen metafizikus kijelentése életében, és benne van egy egész élet regénye és lényege – míg én azóta is vers- és novellafüzérekben vagy regényekben próbálom megfogalmazni, amit egyetlen szóban, egyetlen mondatban kellene tömöríteni. Anyám megtalálta a maga mondatát.

A kolozsvári első tíz évben, sorozatos kételyeim ellenére is, hittem az irodalom világot megváltó erejében. Ma is hiszek, de ehhez a hithez akkor ifjonti láz is társult: mondhatni vallásunk volt ez minékünk – hiszen nem voltam egyedül –, az irodalom papjainak hittük magunkat és reménykedtünk, idővel próféták leszünk, akik versek szavalásával egyenként változtatjuk meg az embereket, s a megtérítettekkel együtt aztán az egész világot.

De a világot nem mi változtattuk meg, hanem a világháló meg az a bizonyos kék oldal, mely úgy összehozott bennünket, hogy ennél távolabb még sosem voltunk egymástól.

Megöregített bennünket. Egy lány, akit egykoron szerettem és két és fél évtizede nem láttam, most fáradt, fásult asszonyként néz rám: egyetlen pillanat alatt öregedett meg, hiszen mindeddig hamvas tündérként élt a képzeletemben. És nem a ráncok zavarnak, hanem a szemek – ha kihuny bennük a fény, ha eltűnik az egykori pajkosság, ha a kék medence megtelik hulladékkal. Anyám szeme kilencvenegy éve ugyanolyan. Pedig rajtunk kívül már minden szerettét eltemette, még Katalin unokáját is, akit három kisgyermeke mellől, harmincegy évesen ragadott el korunk népbetegsége.

Ez a kéklőn ragyogó istencsapása újraír mindent, néhány kattintásnyi pillanat alatt legyilkolja emlékeimet. Mert találkozni, újratalálkozni időnként jó, de nem biztos, hogy szükséges.

Ezek a találkozások lerombolják bennünk a teremtett világokat, melyeket azért kreálunk, hogy megváltoztassuk a valóságot, s mely építményeket időnként papírra vetünk és irodalomnak nevezzük őket.

Mégis, sok mindent köszönhetek ennek a változásnak. Bárhol is lennék a világban, láthatom anyámat, beszélhetek vele. Hogy megvalósult a borgesi bábeli könyvtár, ahonnan egy kis ügyeskedéssel szinte bármit megvásárolhatok, kikölcsönözhetek vagy ellophatok. Összeguberáltam már vagy félszázezer könyvet, és engem ez már boldoggá tesz, még ha nem is zizeg a papír, ha nincs is illata a könyvnek.

A sokak által megálmodott Nagy Enciklopédia is létrejött, melyet többnyire lelkes amatőrök írnak, mégis kiváló kiindulópontja a tudás begyűjtésének.

De Vajda Albert még mindig hiányzik belőle.

 

(Elolvasom a könyvem)

 

Végre kézhez kaptam, bár nem volt könnyű hozzájutni. 1956-ban jelent meg, ötezer példányban ugyan, de menekülésem s pláne a Szabad Európa Rádióhoz szegődésem után a kommunisták igyekeztek eltüntetni létezésem összes nyomát.

Azóta sem láttam – mikor emigráltam, árkon-bokron keresztül, nem vittem magammal. Könnyű a mai íróknak, egy apró/parányi pendrive-on viszik teljes életművüket, vagy fellövik egy felhőbe, amikor menekülnek…

Faludy Gyurka még nálam is rosszabbul járt: megírta pompázatos regényét, a Karotont, a hatvanas évek elején lefordították – sajnos pocsékul – angolra, a magyar kézirat meg elveszett; úgy kellett aztán visszafordítani és rekonstruálni fél évszázaddal később – és mindaddig nem jutott hozzá a magyar olvasó. Hány meg hány nagy mű veszett el akkor, ’56-ban meg a rákövetkező évtizedekben, miközben a szocreál hőzöngéseket tízezres példányszámban adták ki! Hány meg hány mű nem változtatta meg az irodalmat!

De az enyém előkerült. Egy online antikváriumban bukkantam rá. Semmire sem emlékeztem belőle, elvégre hatvan esztendővel ezelőtt jelent meg, azóta ugyebár én meghaltam – annak is negyedszázada már –, és az emlékezet bizony furcsán működik a halál után.

A címe: Tanuljunk könnyen, gyorsan nevetni! Alcíme: Humortanfolyam kezdők és haladók részére. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1956, Toncz Tibor rajzaival. Emlékeznek nagyszerű karikaturistánkra? A Ludas Matyinak rajzolt, haláláig. Én időközben el is felejtettem, hogy ő illusztrálta. Hiába, hat évtized nagy idő, a halál pedig nagy fordulópont az ember életében.

 

Egyet lapozok, és íme, a címlap utáni nyitóoldal:

 

1. LECKE

 

BEVEZETŐ

 

Olvassuk el figyelmesen az alábbiakat:

 

A, Á, B, C, Cs, D, E, É,
F, G, Gy, H, I, Í, J, K,
L, LY, M, N, NY, O, Ó, Ö,
Ő, P, R, S, Sz, T, Ty, U,
Ú, Ü, Ű, V, X, Y, Z, ZS.

 

Ezekből állítottam össze ezt a könyvet.

 

Nos, ezen percekig röhögtem. Ne tartsanak önteltnek, de – már megbocsássanak – ez borzasztóan vicces. Mint ahogyan Hangulat Lajos története is, a könyv 13. oldalán. Remekül szórakoztam és nosztalgiáztam, egészen, amíg a 82. oldalhoz értem. Pedig nem vagyok egy Karinthy, de valamit már akkor is tudtam, valamit, amitől az ember emberi. Aztán azon a bizonyos 82. oldalon a következő címmel szembesültem: Lányom, a rádió. Lányom, Katalin, aki reggel fél hatkor kezdte saját műsorának sugárzását.

Katalin… Elsírtam magam, mert úgy éreztem, nem a saját könyvem olvasom már, hanem valami mást.

 

 

(Elolvasom a novellám)

 

A Vajda Albert csütörtököt mond volt az első komolyabb „prózom”, mindmáig leghíresebb írásom, egyúttal költői büszkeségem megalázója. Hét nyelvre fordították le. A mű keletkezéstörténete banális, Silardus barátom csavarta ki belőlem, ezelőtt húsz esztendővel. Silardus filozófus, és akkoriban egy szakfolyóirat szerkesztője volt, melynek tematikus melléklete az irodalmat és a filozófiát kívánta találkoztatni: ebbe a lapszámba kért, pontosabban követelt tőlem írást. Bár versötletem nem volt, és prózára nem igazán fűlt akkoriban a fogam, illetlenség lett volna nemet mondani neki, mert ez a derék újkori Diogenész ugyan a gondolkodás trofikus láncának csúcsáról tekintett le ránk, inkább érző, mintsem gondolkodó literátorokra (bár maga is foglalatoskodott időnként szépírással), és inkább volt szkeptikus és komor, mintsem víg cimbora, de egyszer például egy egész irodalmi díját poharainkba transzponálta, holott az háromhavi átlagbért tett ki akkoriban – és egyéb duhaj történetek is fűződnek a nevéhez. Azóta is büszke rá, hogy a novella neki köszönhető, bezzegezik is időnként, én pedig hálás vagyok, nem tagadom, hiszen ez a néhány oldal megváltoztatta az életem.

Négyszázhuszonhét évvel a tordai országgyűlés után – és a Vajda Albert… megírása előtt egy esztendővel – kitört a vallásháború Erdélyben és a Partiumban. A váradi katolikus püspökség nem tolerálta az irodalom új, szabadelvű és -szájú vallását és annak hirdetőit, úgyhogy a derék püspök kiprédikált engem meg Sántha Attilát az erdélyi magyar ifjúság irodalom által való megrontásáért. Adná az Isten, hogy az ifjúság az irodalomtól romoljon meg! – vágtuk rá mi akkor. Erre már a római pápának sem lehetett volna válasza.

De igazából nem eme frappáns és überelhetetlen replika döntötte el, kinek volt igaza. Tizenhat év múlva két írókollégámmal a Vajdaságban turnéztunk, és egyik felolvasásunk gyanús módon vasárnap este hatra volt kitűzve egy közép-bánsági faluban. Megérkezéskor a katolikus papot kellett keresnünk. Ha nem egyéb, az esti misén kell fölolvasnunk, tippeltem én: és lőn.

Elveim szerint a templomban nincs helye a polgárpukkasztásnak, így Vajda Albert ezúttal vasárnapot mondott. Míg olvastam, nem kis pátosszal, egyik kollégám megszámolta: százhuszonhárom szórványvidéki magyar ember volt jelen, ebből harminckettőnek kezdett el csorogni a könnye.

Ekkor rájöttem, hogy mégsem elég mindig egy frappáns vagy misztikus mondat, időnként egy-egy hosszabb írás is kell. A szigorú püspök ott állt az emberek között, és a beszédemmel párhuzamosan visszavonta az excommunicatiót.

 

(A hazáról kellene)

 

Beköltöztem egy okostelefonba. Nem ez a hazám, csak benne lakom. Gyakran gyűlölöm, mint ahogy a kényszerlakásokat szokás gyűlölni, de nincs választásom, ha hazáimat meg akarom őrizni.

Egy tenyérnyi ablak, innen nézem a világot, innen lépek ki a világba, az üvegen keresztül.

Az ablakban kétnaponta megjelenik anyám. Egyre kevesebbet beszél, nemigen van miről, a napjai nagyjából egyformán zajlanak. Már nem lép ki háza kapuján, nehezére esik a járás így, kilencven fölött. Szerető családi körben van, gondját viselik, egy pöttöm dédunoka vidítja föl nap mint nap, aki olyan, mint a kislány a Mása és a medve című rajzfilmben. Az időjárásról beszélgetünk, ki mit ebédelt, ilyenek; időnként a kislány belekotyog, olyankor kacagunk. De rendszeresen rémálmaim vannak, mert minden egyes beszélgetésben benne van, hogy lehet, ez az utolsó, minden banális mondatban benne van az elmúlás borzalmas költőisége.

Álmaimban gyakran apám is megjelenik, ilyenkor próbálok fölébredni és magammal cibálni őt a valóságba – de nem jön. Visszakényszerítem magam az álomba, de már nem találom ott. Úgyhogy mindig kiköpöm a fogaim a markomba, majd kétségbeesetten próbálom visszailleszteni őket – de mozognak, vagy újra kihullnak.

 

A hazáról kellene írni most. Vagy a hazákról. Brassó lenne az, a szülőhelyem, Erdély ékszere? Kolozsvár, a bűvös Kincses Város, a kultúra és a szerelmek Eldorádója, ahol a legtöbbet éltem, alkottam és szerettem? Budapest, ahol dolgozom, a bolond, egzaltált, gyönyörű metropolis? Bécs, ahol egy dialektikus, mágikus évet töltöttem el? Vagy az a kis dunántúli város, ahová írni és pihenni menekülök, amikor csak tehetem? Netán a hegyi üdülő a Hargitán, ahol az oxigéndús levegő tele van verssorokkal, s a góbé szomszéd azt kérdezi: értem én, hogy maga íróféle, de mit dógozik? Esetleg az Adria partja, mely mostanában sokkal közelebb van hozzám, mint Kolozsvár? Az imádott Isztria vagy Dalmácia? Trogir, Spalato és Raguza, melyeket évente többször meg kell látogatnom, hogy ne legyenek elvonási tüneteim? Vagy Florida, ahol Vajda Albert élt, és ahol még nem jártam, de ez mit sem jelent, hiszen érzem, milyen ott élni?

Mindenhol otthon vagyok, és nem tudom, hol vagyok legotthonabb. Ezért lakom egy okostelefonban, melynek ablakából minden otthonomat láthatom és hallhatom.

 

(Dénesek)

 

Dénes, a legjobb barátom, szerzőtársam, velem egy évben, 1919. január 2-án született, ugyancsak Budapesten. Érettségi után kőfaragónak tanult egy sziléziai műhelyben. Követ kevésbé, de szöveget faragni megtanult. Pályáját a Haladás hetilapnál kezdte, majd zenés rádiójátékokat, filmvígjátékokat és színpadi szatírákat fabrikált, legtöbbször velem együtt. Magyarországot 1956 novemberében hagytuk el mindketten, Angliában telepedett le ő is. Egy ideig a Londonban megjelenő Magyar Szót szerkesztette, majd 1959 és 1963 között a szociáldemokrata Népszava szerkesztője volt. 1963-ban a Szabad Európa Rádió bécsi irodájának munkatársa lett. 1965-től Münchenben, a rádió központi hírosztályán dolgozott. 1982-ben ment nyugdíjba, de továbbra is megmaradt angliai tudósítónak.

Apám, Dénes, öt évvel és hat nappal később, 1924. január 8-án született, Olthévízen, Calida Aquában, egy Brassó megyei településen, mely Bethlen Katáról és a Haller–Kálnoky meg a Guthman–Valent kastélyokról híres, nemkülönben arról, hogy ott lelkészkedett egykoron Bod Péter. Nagyapám bővérű, Amerikát megjárt kalandor volt, góbé nemesember, akinek temperamentumát és szeszélyeit mind a nyolc gyermeke örökölte. A családi legendárium vaskos és izgalmas könyv témája lehetne, motívumai pedig a viharos szerelem, a bicska, az alkohol és a vagyonherdálás közül kerülhetnének ki, felváltva. Apám, Dénes, ezermesternek készült és egy duhaj, autodidakta polihisztor lett belőle. 1988. december 28-án halt meg.

De mi történt Kovács Dénessel? Én 1991-ben meghaltam. Már több napja böngészem a világhálót, de az utolsó információ róla az, hogy harmincnégy évvel ezelőtt nyugdíjba ment, ám továbbra is megmaradt angliai tudósítónak. Uramisten… Letörlöm a port a régi rádióról, amit még apámtól örököltem, a számomra érthetetlen kapcsolású jelerősítő kábelekkel, tranzisztorokkal, hurkokkal egyetemben, de nem merem bekapcsolni, pedig most is a Szabad Európa frekvenciájára van állítva. Ha bekapcsolnám és megszólalna a 97 éves Dénes, Londonból, újra meghalnék.

Vagy a Dénesek és a Szabad Európa Rádió 1988. december 28-án elhallgattak Brassóban? És még mindig nem jött el a Nagycsütörtök?

 

(Az oszlop)

 

Anyám napok óta a brassói ház ablakában áll és lát engem, amint az utca túlsó felén egy oszlophoz vagyok kötözve. Az unokahúgom, aki gondozza, kétségbeesetten hív: beszéljek vele, nyugtassam meg. Megnyugtatom: jól vagyok, Budapesten lótok-futok épp, minden rendben, zajlik az élet, végzem a dolgom. De hiába: éjjel elindul, hogy kiszabadítson. El kell venni tőle a kapukulcsot, éjszakai telefonok, kétségbeesett könyörgés, értse meg, hogy jól vagyok, jövő héten megyek Brassóba, maradok is pár napot.

Majd becsukódik a kényszerlakás ablaka, az embert a sírás fojtogatja, halni szeretne nyomban, menekülni mindentől, ebből az életből, de tudja, hogy nem teheti meg. Úgyhogy összeszorítja a fogát, és kinyit egy másik ablakot, munkájáét, vallásáét: az irodalomét. „A költészet ama szent feleslegesség, játék és sírva nevetés egyben, melynek határozottan értelme van” – mondja Sántha Attila, és az ember hitet merít ebből a vitatható, de gyönyörű mondatból. Belelapoz ismét a könyvbe, melyet ő írt, vagy Vajda Albert – egyre megy: Tanuljunk könnyen, gyorsan nevetni! Fölkacag, mert a nevetés egyben túlélést is jelent. Nyit egy újabb ablakot, és határozottan, gondolkodás nélkül leírja a világot egybefogó mondatot. Majd vár néhány percig, s mivel az ige nem lesz testté, ugyanolyan határozottan, gondolkodás nélkül kitörli, és halasztja, haláláig halasztja a végső, az igazi, a Nagycsütörtök kimondását, mert talán azt csak Egyvalaki mondhatja ki: Ist… Nem!

 

(2016)



[1] Karády Katalin – Vajda Albert: Slágerpatika, 1981: https://www.youtube.com/watch?v=6qiKQz6O0ec

 

Orbán János Dénes: Vajda Albert csütörtököt mond

Megjelent a Bárka 2017/1-es számában.


Főoldal

2017. február 21.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png