Prózák

 

 J__zsa_P__ter_m__ret.jpg

 

Józsa Péter

Öt perc élet

 

„Vedd le késemről véres torkodat.”

(Diane di Prima: Tizenhárom rémkép)

 

Egy szerelmes diákfiúval kezdődött. Dan Meyers tizenhét éves houstoni középiskolással. Dan betelefonált a Frankie Ballown vezette a HBQA Rádió népszerű zenés kívánságműsorába, kért egy érzelmes Alex & Sierra dalt, a Say something-ot, és még valamit: öt percet, hogy elmondhassa az ő történetét. Frankie előbb nem állt kötélnek, végül is az ő műsora nem pszichoanalitikus tanácsadó program, nem is lelki elsősegély, de a fiú addig könyörgött, míg megesett rajta a szíve. Meg aztán Frankie-nek is volt egy hasonló korú fia, David. Átérezte a srác gondját. Aztán ez a pillanatnyi gyengeség lett Frankie veszte. Vagy épp eljövendő hatalmas tündöklésének kezdete. Ki tudja? De látszólag Dan Meyers életének utolsó öt perce is akkor kezdődött. Mert miután a fiú el-elcsukló hangon eldadogta, elsírta szerelmi bánatát, miszerint Christine-t, az ő egy évvel alatta járó szerelmét elszerette egy idősebb arab fiú, és ez nincs rendjén, ez a világ így nem kerek, a dolgok felfordultak, én megölöm magam apám Coltjával, és Szeretlek, Christine! kiáltással főbe lőtte magát. Legalábbis így hangzott a rádióban: egy hatalmas csattanás, utána néma csönd. Dan! – kiáltott a mikrofonba és az éterbe Frankie. – Dan! Ott vagy? Mi történt? Dany fiú! Ne bomolj! Ne hülyéskedj, Dany!

Itt lekeverték a műsort, beadtak egy Bruno Mars slágert, a When I was your man-t.

A rádióhallgatók se tudták meg soha, hogy mi történt valójában. A rossz nyelvek szerint a műsorvezető találta ki és rendezte meg a jelenetet, hogy nagyobb legyen a hallgatottsága. Mások döbbenten álltak az ügy előtt, ám Frankie-nek bejött az eset, mert rádiójának népszerűsége hétről-hétre nőtt. Fiatalok sokasága telefonált be a műsorába. Már akinek sikerült, mert a vonala csak úgy égett. A tinédzserek alakítottak egy Dan Meyers Fan Klubot és egy Facebook-csoportot is a Houston Community College-ban. És hogy fel-felbukkanó lelkiismeretét is megnyugtassa, Frankie elkezdte keresgélni Dan családját. De hát egy akkora városban, mint Houston, hány Dan élhet?! Mert sokat nem tudott róla: talán fehér srác (volt?), talán nem, mindenesetre csak elcsépeltnek mondható diákszerelmének történetéből indulhatott ki. Evvel pedig nem ment sokra. A városi telefonkönyvben is több száz Meyers volt. Végül feladta ezt az utat, mert a visszahívott telefonszámon se jelentkezett senki. Műsorában is közhírré tette, hogy ha valaki ismeri a családot, jelentkezzen, vagy Dan osztálytársai, de semmi eredmény. Csupán a zenét kérő betelefonálók száma sokszorozódott meg, egyben az öt percet kérőké is. A műsorvezető azonban keményen ellenállt. Ám néhányan zsarolni kezdték Frankiet, ha nem ad időt történetüknek, még a zeneszám elején öngyilkosok lesznek. Tehetetlen volt, határozatlan. Egy kamasz fiú állítólagos halála már nyomta a lelkét, nem akart további bonyodalmakat. Kérte, hogy hívják össze a rádió médiatanácsát, amit egy műsora előtti kedden, a koradélutáni órára ki is tűztek.

– Be kell szüntessük Frankie műsorát – jelentette ki az ülésen Ron Applegood főszerkesztő.

– A fenét! – csattant fel az egyik főrészvényes, Alex Stonebridge. – Soha nem volt ekkora a hallgatottságunk, és a reklámbevételek is hatalmasat nőttek. – Magának mi a véleménye, Mr. Ballown?

Frankie lehajtott fejjel ült a testülettel szemközt. Sokáig nem szólt semmit, aztán csendesen azt mondta: – Uraim, hölgyem! Éppen azért kértem az ülés összehívását, mert jómagam is tanácstalan vagyok. Úgy érzem, hogy eszköz lettem bizonyos láthatatlan erők kezében, s ezt nehéz elviselni. Nem szeretném, hogy megszűnjön népszerű műsorom, de azt se, hogy az öngyilkosjelöltek programja legyen, mint az az egykori magyar dal, a Szomorú vasárnap kapcsán történt, ha ez mond Önöknek valamit…

– Hát persze! Emlékszem – vágott közbe Applegood, aki maga is közép-európai származású volt, lengyel felmenőkkel. – Az „öngyilkosok dala”! – És dudorászni kezdett.

Frankie nem jött zavarba. Folytatta: – Értsék meg, az én műsorom nem egy Sylvia Stern-féle lelki szemetesláda. És nem is valamiféle gyóntatószék. Zenés kívánságműsor!

– Mindazonáltal komoly etikai kérdéseket vet fel a Meyers-féle eset. Rosszabb esetben bűnügyieket is. Ne adja meg azokat az öt perceket – mondta határozottan Mary Aaronsky részvényes. – Ezzel kikerülheti…

– Már túl késő – szakította félbe Frankie. – Nem tehetjük meg. Egy zeneszám, öt perc történet. Így alakult. És a hallgatóknak joguk van elmondani történetüket. Hogy úgy mondjam, jár nekik az az öt perc nyilvánosság. És nem törvényszerű, hogy úgy végződjék, mint Dan Meyers esetében, ha egyáltalán úgy történt, ahogy, mivel én próbáltam a dolog végére járni, de nem jutottam semmire. Egyedi eset volt. Nem hinném, hogy lesz folytatása.

– De mi erre a garancia? – kérdezte Applegood.

– Azt hiszem semmi – válaszolt Frankie. – Ezt nem lehet kivédeni. Egy műsor és egy műsorvezető se tudja.

– Legfőképp magán múlik – állapította meg Mrs. Aaronsky.

– Talán felemelhetnénk Mr. Ballown fizetését – ajánlotta Alex Stonebridge. – Most van miből. A felelősség nagy része az övé.

Ebben megállapodtak, de Frankie nem lett nyugodt. Az órájára pillantott: – Tíz perc múlva adásban kell legyek.

– Akkor minden marad, ahogy volt – szögezte le Stonebridge. – Kivéve az Ön fizetését – tette hozzá mosolyogva.

Frankie bólintott és felállt. Megigazította hátul gumival összefogott hosszú haját, leeresztette homlokáról napszemüvegét és sarkon fordult: – Ajánlom magamat.

– Most hozta egy futár – mondta Beny, a technikusa a stúdió ajtaja előtt, és egy borítékot nyomott a kezébe: Se címzett se feladó. Frankie feltépte. Dávid írta, a fia:

„Apa, először is bocsáss meg. Nem tudtam szóban elmondani, amit már régebb akartam, mert féltem az azonnali reakcióidtól. Nekem így, írásban könnyebb. Az egész Dan Meyers-történetet én találtam ki, vagyis az az én történetem, csak Eric-kel, az osztálytársammal játszattam el. Christine-t egyébként tavaly, egy iskolai koncerten ismertem meg, amikor felléptünk a bandával. Szerette, ha gitározom. Szerelmes voltam, vagyok. Kérlek, ne haragudj rám, az elkeseredettség, a csalódás vezetett odáig, hogy megtegyem, megszervezzem azt a betelefonálást. Azt hittem, ez a megoldás Nem gondoltam végig, hogy ekkora bajt okozok majd. Amikor hallgattalak a rádióban az én történetemmel, valóban úgy éreztem, hogy már ez sem segíthet. Szinte beleborzongtam. Kár mindenért. Christine-t már úgysem kapom vissza. És semmit se ér az életem. Kivéve azt az öt percet. Együtt voltunk. Fiad.”

Frankie Ballown még aznap beadta a felmondását.

Megjelent a Bárka 2017/1-es számában.


Főoldal

2017. február 09.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png