Prózák

 

 czako_meret.jpg

 

Czakó Gábor

 

Dávid herceg és térkép

 

A hallgatás ura, a halál kényelmesen jár. Egyrészt ráér, másrészt útjában áll az élet. A teremtés ura. Ő, az úr, élet, nem a halál. A Mindenható életet teremtett, nem halált. Állítólag a hirtelen halál is hiába villámkodik – az Ambrose Bierce megrázó elbeszéléséből készült Bagoly folyó című szép filmben is láthattuk, midőn kivégzése előtti utolsó pillanatában a halálraítélt előtt lepergett az élete.

Dávid herceg természetesen sosem járt moziban, televízióval sem találkozhatott, mégis minduntalan régi életébe botlott a Decs-szőlőhegyi bámészkodásában.

Ismerte ugyan a betűk vetésének és aratásának tudományát, de nem olvasott beszélyeket, amerikai filmírókat pedig végképp nem, hiszen utóbbiak az ő lassú és emberi idejében még nem teremhettek meg.

Persze, Ptolemaiosz Világtérképén sem, ahol nemhogy nem szaladozott, hanem különböző színű tintákba öltözve hevert az idő.

Zömök, talpas-hasas velencei pohárból itta a virágillatú decsi szagost. Sok-sok éven át kóstolgatta. Rég rájött a virágillatra, de hogy milyen virágé, arra nem. Végül már nem is törte rajta a fejét. Vincellérje sem tudta.

A pohár a Berengár király elleni híres hadjáratból származott az országba, Lél vezérhez, s egy menyasszony hozományából került Vazul nagyapa apjához. Onnan Kálmán királyhoz, s tőle Dávidhoz, miután Kálmán fölfigyelt arra, hogy nagybátyja mennyire érdeklődik a könyvek iránt. Olykor küldött neki olvasásra súlyos, szattyánba kötött, ezüstkapcsokkal zárt köteteket, melyekben a fontos szavakat veres és arany betűk nyomatékosították. A hősöket és jeles eseményeket kicsi, színes képek is láttatták. A király gyermekkorában szerette meg Dávidot. Tőle tanult hallgatni. Ülni a Dár partján a horgászbottal, a csalizott horgot belógatni a vízbe, nézni kifelé és hallgatni befelé.

Az olvasás igazi csönd-beszéd, akár a magányos borozgatás.

Legutóbb nem könyvet küldött Kálmán úr, hanem zsírozott vászonba burkolt nagy, lapos ládát. Benne, tollpárnák ölelésében, két veres bőrrel behúzott, aranyzsinórral összekötött fatáblát. Ezek között kínai selyembe csomagolva érkezett az ajándék, a kincs. A különlegesen nagy, teleírt papirusz lapok végén egy ugyanakkora pergamen, rajta a Térkép!

A király-nevű egyiptomi tudós, Ptolemaiosz Klaudiosz térképe egészen ámulatba ejtette.

Ó, a világot csak így-úgy le lehet rajzolni? Tényleg ilyen volna? És hol van rajta Magyarország?

Félretette a papiruszokat, és szinte belebújt a különös pergamenlapba, az ezer elmúlt esztendőbe, meg Afrikába, Indiába, a világot körüllötyögő tengerbe, az Urál lejtőibe: vérpára, erdőillat, rókabűz, harcosok, táncolók izzadsága lengte körül. Tenger párája is, persze, nyilván, csak azzal még sosem találkozott, így tehát…

Lassan kiismerte a térkép nyelvét, fölismerte Itáliát, az Adriát, a Feketetó tengert, a Duna meredek délnek fordulását, de Magyarországot sehol nem találta. A régit se, a mostanit se.

Talán nem a térképen kell keresni?

Magyarország olyasvalami, ami nem rajzolható le? Mert nem folyók, völgyek, hegyek és lapályok alkotják, nem is erdők, meg szőlők és puszták, véletlenül sem várak, urak, kovácsok, királyok, parasztok, hanem lelkek? Emberi szívekben lakó lelkek, akik állandóan fölhorgadnak társaik ellen, mert ők jobban tudják, jobban értik, hibátlannál is tökéletesebben csinálnák?

Miért?

Mert megszámlálhatatlanul sok a magyar szó, az ember az összes ujjának segítségével sem tudja megmondani, hány van csak a lovak színére, mozgására, jellemére! Hát még a miénkre, emberekére! És egy se titkos, az utolsó kanász is ismeri valamennyit. Ráadásul bízvást vélheti, hogy ez a sereg bizony nem a királyé, hanem mind az övé! Helyesebben a királyé meg az övé is egyszerre, egyik sem vonhat gyepűt, hogy eddig mind az enyém, s az enyémen túl következne a tiéd, de „enyémen túl” nem létezik! És te, ispán úr, püspök úr, nem hajthatjátok el az én szavaimat! Még a puruttya bolondéit sem veheti el maga a király úr sem! Nem bizony, én sem a tiéiteket, mert úgyis visszajönnek! És persze, ott is maradnak, és itthon is lesznek, mert minden szónak ezer otthona és ezer gazdája van.

Egy szavunkról sem mondhatunk le, nem lökhetjük mór, bizánci, vagy fennus tömlöc-likba, nem csapathatjuk le a fejét, mert a szavak halhatatlanok.

Valóban? Vagy mégsem, de nincs ember, aki dönthetne sorsukról. A koronának sincs hatalma fölöttük. Talán csak a Mindenhatónak…

Magyarország a szavak ura, ezért az élet maga? Ezért irtóznak a magyar beszédtől némely idegenek, mert érzik, hogy erő lakik benne, ami az övékében, még a szent liturgia nyelvében, a latinban sincs? A nyelv az ország ereje? Ha például a német császárokon múlna, megtiltanák a magyar szót, hogy végre erőt vegyenek rajtunk?

Ivott egy korty decsi szagost észpezsdítőnek. Mert ennek a bornak ez a tulajdonsága, noha nem bozsog-pezseg, mint némely borvizek, mégis titkos benső erő buzgatja-bizgeti. Akár a szavakat. Nyilván benső ereje adja az illatát.

Bizony, bőven akadnak illatos szavak is, itt van rögtön maga az illat, amely illan, akár az ibolyavirág röpke lehelete a tavaszi lebegő-levegőben. Ellentétben a szalonnazsírral, meg a parázs fölött lomhán terjengő szagáéval.

És vannak fájdalmas-kemények, mint a ver, a vér, a zár, a vár és a hasonlók…

Szóval, Dávid herceg azért volt herceg, az Árpádok nemes fájának hajtása, hogy örökké az ország dolgain emődjön-rágódjon, akkor is, ha úton-útfélen terjesztette, hogy ő nem ártja magát ilyesmibe, elég baja van nélküle is szegény hazának. Így is élt. Tényleg és őszintén kerülte a politikát, de királyfi volt, tehát a gondok tudták, hol keressék, akár a jósok, a csodaír-kereskedők, meg Álmos öcskös, aki kamasz létére is szűküllötte a horvát királyok trónusát, és…

No, nem!

Még gondolatban sem folytatta, mert semmiség volt kiszámítani a következő politikai lépéseket. Dávidot világ életében riasztotta a könnyűség. Mit ér az élet, ha tétje a gyüttmönt szél, ahogy a Duna mentén formálták a szót, a jövő-menő huzat, a sehonnan sehová tartó, a semmi, ami olyan, akár a többi semmi.

Mit tesz királynak lenni, ha az embernek csak a mulandó rang és a hatalom jár az eszében? Ha hiába Géza úr fia, igazán fejedelmi gondolat sosem látogatja? Itt megtorpant: a fejedelmi gondolat eszerint csak alkalmi vendég?

Mi terem a koronák kupolája alatt? Annyit biztosan tudunk, hogy a korona aranya kifelé ragyog, mert kívülről éri a fény. Világosság nélkül az arany nem különbözik a koromtól.

De vajon ki látta belülről a koronát? Ki vizsgálta onnan? Milyen ott, a csontkoponya és az aranyburok közt, a külvilág fénye nélkül? Árnyék, nyirok és hajzsír-szag trágyája, amelyben legdúsabban az önzés, a bujaság meg a butaság terem?

Gond és félelem? Mi maradt a termésből az országos jégverés után? Ki lesz a következő összeesküvő?

Ismét a térképre tévedt a tekintete, a rárajzolt folyókra-tengerekre, az országok, népek nevére és évezredekre, aztán ősének, Lél vezérnek a poharára – ha jól megnézzük, inkább üvegkelyhére –, meg a harmatos hasú korsóra, melyet a szolgálólány frissen töltött meg a pincében, és a kőoszlopra állította a diófa alsó ágain lengedező keszkenő árnyékába. A pohárral együtt, amit az imént elmosott, mert gazdája igen kényes volt a tisztaságra. Ráadásul Dávid úr magányos ivó volt, utálta, ha muslincák által járt helyre kellett illesztenie ajkát. Most is megvizsgálta, hogy tiszta-e, száraz-e, majd szokása szerint megtörölte, s úgy tette maga elé.

A pohár – a herceg szórakozott mozdulata folytán – a térképnek éppen arra a helyén került, ahol Magyarországnak kellett lennie.

Dávid elnevette magát.

– No, no!

 

Megjelent a Bárka 2016/6-os számában.


Főoldal

2017. január 31.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
A Magyar Színházak XXIX. Kisvárdai Fesztiváljának díjazottaiSzabó Magda-kiállítás nyílt a Petőfi Irodalmi MúzeumbanA XVII. Pécsi Országos Színházi Találkozó Díjazottjai Június 26-án búcsúztatják Jókai Annát
Versek
Jász Attila verseiBanner Zoltán verseiCsillag Tamás verseiEszteró István versei
Prózák
Térey János: Árkádiában ősszelEgy értelmezés műveMindenki a napra törMolnár Vilmos prózái
Kritikák
Kháron ladikjánMindent bele egy könyvbeZajló Tisza - Orcsik Roland kötetéről Lassítósávok verspályán
Esszék, tanulmányok
Arany-recepció a kortárs költészetbenLövétei Lázár László esszéjeSzáműzöttek - Vitairat a humán szakos pedagógusokhoz„… szívébe égették a szabadságot!”
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészek
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA