Prózák

 

V__nyai_Feh__r_J__zsef2__2_.jpg 

 

Ványai Fehér József

 

Erikával a Cirkálónál

 

A seregből leszerelve végképp elhatároztam, hogy író leszek. Vagy költő. Vagy mindkettő.
Rosszmájú (vagy csak őszinte?) kritikusaim szerint egyik sem lettem – de ez egy másik kérdés, most nem erről akarok beszélni. (Való igaz, „a költő” Ady Endre, „az író” pedig Móricz Zsigmond. Vagy Krúdy Gyula, és még páran. A többi csak töltelék, még akkor is, ha szellemi).

A katonaság csak segített a „lírai én” megerősödésében, mert a nyolcvanas években a magyar néphadsereg inkább hasonlított csehovi stílusban ábrázolt őrültek házához, mint fegyelmezett fegyveres testülethez. Erről most elég legyen annyi: én minden reggel azért álltam sorban Eleniumért a gyengélkedő előtt, hogy az adott napot ép ésszel túléljem. Naponta egy szem gyomornyugtató, és mindig csak annyi, mert a szabályzat szerint nagyobb mennyiségű gyógyszer egyszerre nem lehetett a sorállománynál.

Hogy íróvá legyek, gondoltam immáron civilként, elengedhetetlenül szükséges egy írógép. Már addig is firkálgattam cetlikre, naptár hátuljára vagy spirálfüzetbe, de éreztem, hogy ez nem az igazi. Komoly író, komoly masina, ellenkező esetben sehol sem nézik művészpalántának az emberfiát.

Ott álltam, mint valami szerencsétlen, a megyeszékhely, Mezővárad írógépboltja előtt, s feltűnés nélkül a kirakatot szemlélgettem. Egyszerűbb és bonyolultabb szerkezetek kínálták magukat, nehezen választottam.

És akkor megpillantottam Erikát, az NDK-s márkát, amint szürkésfehér ruházatában ott feszített nagy, cifra szalagú, cirádás feliratú társai között. Rögtön megfogott a maga egyszerűségében, szabályos orsóival, női mivoltában. Nem tudom, miért, de – nevétől függetlenül – találkozásunk első pillanatától fogva nőneműnek gondoltam a szimpatikus technikát.

Erika nem volt olcsó, több ezer forintomba került, ami egy havi fizetésnek felelt meg. Hozzá fekete, bőröndszerű írógéptáska járt, amelyben tarthattam és hordozhattam új szerelmemet, titkos múzsámat. A táska olyannyira megtetszett nekem, hogy olyankor is magammal vittem, amikor az írógépet nem, azzal utaztam, vele vásároltam.

Akkor még nem sejtettem, csak később jöttem rá, hogy az eladó miért írta fel olyan aprólékos pontossággal személyi adataimat, lakcímemet: anno egy írógép kisebb nyomdának számított, amelyen akár röplapokat is készíthet a „rendszerellenes ellenforradalmár”…

De én boldog tudatlanságban éltem. Erika társaságában egyre nőtt az önbizalmam, vele remekművek megalkotását sem tartottam már elérhetetlennek. Gépelni valamennyire tudtam, a néphadseregben a híradósoknál szolgáltam, ahol a szovjet mintájú géptávírón olyan sebességgel kellett pötyögni, hogy azt Kelet-Berlintől Vlagyivosztokig képesek legyenek azonnal kódolni, ha úgy hozza a szükséghelyzet. Ha fejtágítón a törzszászlós nem nézett oda, átálltunk a magyar betűkre – így tanultam meg tűrhetően gépíni, mire búcsút intettem a Varsói Szerződésnek.

A papírboltban írógéppapírt és csomag indigót vettem, s elkezdődhetett az alkotás „folyamata”. Indulhatott hát a „világfájdalmas későkamasz önsajnáltatása” című fejezet saját irodalomtörténetemben, természetesen a legnagyobb titoktartás közepette, hiszen gátlásos, befelé élő, válogatott komplexusokkal rendelkező fiatalember voltam.

Erikával küzdelmes, önpusztító időket éltünk meg, szerénynek éppen nem nevezhető elszánással a világ gyémánttengelyét szerettem volna kiköszörülni, ám nem adta magát könnyen az anyag. Mondhatni, sehogyan sem. Másoltam kedvenc klasszikusaimat, ám az eredményt már sajátomnak hittem, miközben vádoltam magam, lelkifurdalást éreztem szellemi tulajdonok ellopása miatt.

Mégis, egy gyönge pillanatomban és hiúságtól eltelve, amikor összegyűlt pár tucat, jobb híján neoavantgárdnak titulált versem, erőt merítettem, és Erika megálmodott, vágyott biztatására elindultam velük Mezőváradra, a Cirkáló szerkesztőségébe. Persze, a nekibuzdulás, elszánás nem ment egyik napról a másikra, hosszú hónapok teltek el, mire elég érettnek éreztem magam a megmérettetésre. De mégsem… Kétségek között őrlődtem, úrrá lett rajtam a bizonytalanság – avagy az aktuális láz, ahogy a sláger bömbölt a Kossuth Rádió tánczenei koktéljából.

A távolsági buszjáratról leszállva először az üres felvonulási tér körül ődöngtem, nem mertem egyből a központba menni. A május elsejei ünnepségek és a forradalmi ifjúsági napok rendezvényei zajlottak a Kulich Gyula út kiszélesedésében, előttem a dísztribün és a képzelt tömeg felé fordított hangszórók az oszlopokon, hátam mögött a betonalapba süllyesztett zászlótartók, a csillag, a mikrofonállvány. De most ordító csönd honolt mindenütt, az augusztusi kánikulában egy döglégy kerengett csak a levegőben, zúgása sértette dobhártyámat, borzolta idegeimet. Ahogy távozásra határoztam el magamat, a Kés kocsma felől rühes macska vágott át előttem a kövezeten.

Szűkülő körökben közelítettem a Cirkáló szerkesztőségéhez, amely a megyei tanács és a városi pártbizottság között székelt. Korán elszáradt leveleket zörgetett a huzat a lépcsőházban. „Ki itt belépsz…” – próbáltam oldani saját feszültségemet, kevés sikerrel. Émelygő gyomorral nyomtam meg a csengőt.

Az első irodában magas kontyú, idősebb titkárnő és a fiatalos szerkesztő fogadott, aki azért már közelebb járt a harminchoz, mint a húszhoz.

– Felhőfi Sándor – lépett felém, és nyújtotta kezét a szerkesztő a kapun belüliek határozottságával, a titkárnő nem tartotta szükségesnek a bemutatkozást.

– Csekő Márton vagyok, verseket hoztam, a főszerkesztővel szeretnék találkozni – hebegtem bizonytalanul, mint aki tudja jól, hogy valójában itt senkit sem érdekel, hogy őt hogyan hívják, és mit akar.

– Javaslom, lépjünk ki az udvarra, bent meg lehet dögleni a melegtől – állt egyik lábáról a másikra Felhőfi, megérezve a helyzet nevetségességét és tarthatatlanságát.

A szerkesztő, aki éppen az ifjú titán szerepét töltötte be a hivatalban, borjúszáj nyakú, buggyos ujjú fehéringet és farmert viselt, lábán alföldi papucs. Kissé vegyes öltözködési stílusa nem lepett meg, divat volt ez akkortájt, tucatszámra jártak ilyen külsővel poszthippik és neocsövesek az utcán. A néptáncos felső az amúgy titkolni illendő nemzeti érzést jelképezte, a huligános beütés, a cowboy-nadrág pedig a francia forradalomhoz és a 68-as eszmékhez való hűséget: szabadság, egyenlőség, testvériség némi beates fílinggel, „de azért azt sem szégyelljük, gyerekek, hogy magyarok vagyunk”.

– Odabent nem beszélhetünk őszintén, ezt a vén banyát a pártbizottság rakta ide, a nyakunkra – avatott rögtön a bizalmába Felhőfi, amivel meglepett, hiszen életünkben először találkoztunk. – Szóval, költeményeket írsz?

Bólintásomra alig figyelt, nem érdekelte, mit mondok. Másra terelte a szót, feltűnő közlékenysége engem görcsmerevvé tett. Megtudtam tőle, hogy a Cirkáló jelenlegi állapotában Magyarország egyik leggyöngébb irodalmi folyóirata. Ha a párt és a tanács anyagi támogatása nem volna, végelgyöngülésben kimúlna a lap. A főszerkesztőt túlzottan vonalasnak tartják a szakmában, más vidékeken, imitt-amott már mernek bátrabbak lenni, de Mezőváradon megállt az idő. Félnek Komócsintól, a megye legnagyobb elvtársától, aki ötvenhatban szovjet gépkocsin tért vissza a sajnálatos októberi események után, s vette kézbe az irányítást. Azóta sincs változás, Kis Moszkvában az enyhülés legkisebb szellőcskéje sem fújdogál. Nem véletlen, hogy a másik szellemi műhely, a színház büntetőtelep, ide csak az a színész jön le, aki máshol nem kell. A művészek Mezőváradon alkoholisták vagy öngyilkosok lesznek, a többiek a hatalom kiüresedett kiszolgálói.

– Szabó Mihály, a főszerkesztő beszari alak – simította hátra tejfelszőke haját, vonta össze dús szemöldökét Felhőfi. – Iszik, mint az állat, délre rendszerint már úgy beállít, hogy haza kell menjen kialudni magát. A lapot a postaládából szerkeszti, mindenkit közöl, akivel ideológiai szempontból nem lehet baj. Tudja magáról, hogy tehetségtelen, de valami titokzatos akarat vagy a szesz viszi előre: ír és ír, novellákat és drámákat, bűn rossz mindegyik, de nem érdekli, igaz, az sincs, aki nyíltan a képéhez vágná az igazságot. Abban reménykedik, hogy előbb-utóbb megkapja a József Attila-díjat. Szegény Attila, szerintem forog a sírjában!

„Istenem, hát lehet így is, ilyen bátran kimondani a véleményt?” – esett le az állam. „Az én környezetemben az ilyesmi elképzelhetetlen, ha ilyet tennék, már másnap az utcán találnám magamat. Irigylem Felhőfit, hogy így mer, még biztosan sokra viszi a pályán.”

A szerkesztő nem csinált belőle titkot, hogy jobb időkre vár, s akkor ő majd előlép a háttérből, átalakítja a folyóiratot „a kor kívánalmainak és ízlésének” megfelelően. Szíve csücske a posztmodern, ehhez a kádári mocsárhoz nem is illik más, az idők lényegét nem is lehet másféle művészeti irányzat eszközeivel megfogni és kifejezni, csak iróniával és töredezettséggel. Csak a hülye nem veszi észre, hogy valami erjedés indult meg a társadalomban, egyre szélesebb az értelmiségi réteg, amely változást akar. Pesten már érzik, hogy a szocializmusnak befellegzett. Előbb-utóbb történnie kell valaminek, ellenkező esetben valamennyien belefulladunk a langyos vízbe. Az erkölcs kiveszett, az átlag túlélésre játszik, lop és alkoholizál. Beteg az egész nép, és nincs gyógyszer, sem orvos. Mi lesz ebből?

Felhőfi cipősarkával eltaposta füstszűrőig szívott Sopianae cigarettáját, majd egy percig némán nézett maga elé. Nem várt választ, hiszen nem nekem beszélt, hanem magának. Szerintem ki sem nézte belőlem, hogy összefüggéseiben látom azt a problémát, amelyet ő az előbb elemezgetett.

– Szóval, milyen verseket hoztál? – fordult hirtelen mozdulattal felém, bár még nem csillapodott le a saját okfejtései nyomán keletkezett indulatból. – De tudod, mit, ne is nekem add ide azokat, hanem Szabó Mihálynak, aki perceken belül itt lehet!

És valóban, a főszerkesztő, mint afféle űzött vad, szinte beesett a szerkesztőségbe, arcán világfájdalom tükröződött, mintha ő hordaná vállán a föld összes terhét. Fehér ingét nyakkendő nélkül viselte, s az ingnyakat, mint egy népi káder a negyvenes évek végéről, kihajtotta az öltönyre. Őszes szálakkal tűzdelt, sötétbarna bajusza lefelé konyult. Alatta alig mozdult a szája, éppen csak mormogott köszönésemre. Bemutatkozási szándékomat észre sem vette, vagy legalábbis úgy tett, mintha, rögtön a titkárnő felé fordult, aki két szóval elsuttogta jövetelem célját.

Ha bódult állapotát ügyesen, rutinból leplezte is Szabó Mihály, vagy talán az átivott évek, évtizedek olyannyira strapabíróvá tették, hogy alkoholszintje, így, első benyomásra nem is lehetett volna meghatározható, de az elemi erejű töményszag rögtön eligazította az idegent. „Konyak” – állapítottam meg magamban teljes bizonyossággal, ugyanis az ital-illatfelhő összetéveszthetetlenül volt azonos önmagával.

Szabó tehát észrevette, hogy vendég van a háznál, de nem foglalkozott velem, hátat fordított nekem. Sunyin hunyorogva bólintott a titkárnő felé, s bizonytalan mozgással besasszézott irodájába.

Az álmatag, szerelmes típusú nő rögvest tudta a dolgát.

– Én majd beviszem a kéziratot a főnöknek, adja csak ide! – szűrte ki a szavakat fogai közül a kiskosztümöt, műanyagból készült, karika alakú fülbevalót hordó adminisztratív munkaerő, és zsabós kézelőben végződő karjával intett is hozzá.

Hosszú percek teltek el néma csöndben, talán lehetett fél óra is, nem tudom, hirtelen elveszettem az időérzékemet. Elképzelni sem tudtam, mit csinál a hierarchia csúcsán álló (ülő?) egyed intimebbnél intimebb magánterületén. Gyanús hangok, zörejek szűrődtek ki: szekrényajtó-csapkodás, pohárcsörgés, üvegkoccanás, járkálás, mély sóhaj, aztán elölről újra, ugyanaz.

„Tehetségtelen vagyok, ez most végérvényesen és megfellebbezhetetlenül kiderül” – rágtam magam belül, miközben a Leninről, Petőfiről, Szabó Pálról készült faliképeken jártattam a szemem. „Ilyen verseket, mint én, akárki képes írni, másolás, utánérzés az egész. Koppincs. Mit akarok egyáltalán? Avantgarde… Röhej! Nevetségesnek nézek ki a hülye ambícióimmal együtt, szóval egy féreg, vagy inkább rovar, mint Gregor Samsa. Bevehetetlen vár ez, az irodalmi antológiák évről évre ugyanazokkal vannak tele, a díjakat vetésforgóban kapják a tűzhöz közel lévők. Akinek idén SZOT-díj jut, jövőre Táncsics-díjas lesz, így megy ez. Én sohasem kerülhetek közéjük, azt sem tudják rólam, hogy a világon vagyok. Kár volt idejönni, szégyenben maradok!”

Másik énem azt súgta, hogy talán mégis.

„Népi származék lennék, szüleim nincstelen cselédek voltak, amíg be nem léptek a téeszbe. Állítólag mi vagyunk hatalmon, a munkásosztály, szoros szövetségben a szövetkezeti parasztsággal. Csak nekem nem jut dinnyeföld? Igen, előbb-utóbb felfigyelnek rám, felfedeznek, meglátják bennem a csiszolatlan gyémántot, egy új, titkos Illyés Gyulát vagy Váci Mihályt… Érzem a küldetést, képesnek tartom magam arra, hogy olyat írjak, amilyet még senki előttem. Hát nem veszik észre? Hát mikor látják meg?”           

Váratlanul kinyílt a párnázott ajtó, s az így keletkezett résen Szabó előbb kidugta a fejét, majd ferdén mintegy utána lógatta a felsőtestét.

– Fiatalember! – nézett el mellettem vizenyős és vérágas szemekkel. – Ha legközelebb írásokat hoz, finomabb papírra gépeljen!

Leforrázva ültem ott, egyszerre szégyelltem magam és próbáltam elhárítani a képtelen és kényelmetlen helyzet szülte lelkiállapotot. Jesszusom, ez bele sem nézett anyagomba! A szerkesztő és a titkárnő rám sem pillantott, maguk elé bámulva úgy tettek, mintha semmi közük sem volna a történéshez. Köszönés nélkül távoztam.

Való igaz, gondoltam kicsit később, immáron hazafelé tartva a ködmönösi buszjáraton, az írógéppapírom nagyon fás – de mit tehetek arról, hogy ilyet árulnak a boltban? Honnan vehetnék minőségi papírt? Ez a felfuvalkodott hólyag arra sem méltatott, hogy behívjon vagy mondjon egy-két biztató, vagy éppen kritikus szót. Valószínű, hogy ittassága miatt el sem tudta olvasni írásaimat, még ha esetleg meg is fordult a fejében ilyesmi, ezért jobb híján belekötött a másodlagos fontosságú külalakba. Hát lehet ezt, hát megteheti ezt az állam pénzén élő közhivatalnok?!

Csalódottságomban hónapokig Erika felé sem néztem, lassan letettem róla, hogy művészi karrierem elindul. Erika kacéran hívogató billentyűzetére rá sem raktam ujjaimat – aztán mégis megtört a jég, tanultam és olvastam, sokat, igyekeztem bepótolni mulasztásaimat és hiányosságaimat. Egy év is eltelt, mire ismét bátorságot merítettem, s mikor más ügyben Mezőváradon jártam, benéztem a Cirkálóba. A megismertek közül ezúttal senkit sem találtam bent, egy borostás, kialvatlan alak ragasztgatta le éppen a borítékokat.

– Tedd le, bazd meg! – fogadta barátságosnak éppen nem nevezhető módon legújabb firkálmányaimat. 

 

Hát, így nem indult el pályafutásom a vidék legrosszabbnak tartott folyóiratánál. Azóta sok víz lefolyt a Berettyón és a Korhányon, ismét közeledtem Erikához, s bensőséges összedolgozásunk kisebb sikereket eredményezett, megjelenhettem itt-ott, ha nem is az első vonalban. Én álmodtam, álmodoztam, kigondoltam és jegyzeteltem, Erika pedig formás ólombetűivel rögzítette. Így indult el megint mesés, földöntúli kapcsolatunk, így haladtunk előre egymással szoros érintkezésben, a másik vágyait kitapintva a reményteljesnek és szépnek hazudott jövő felé.

Öt év is eltelt a vadházasságnak is betudható munkaviszonyból, amikor váratlanul levelet kaptam. Izgatottan téptem fel a borítékot, mert a feladó helyén a Cirkáló bélyegzőjének lenyomata virított. Meglepetésemre arról értesítettek, hogy a Szárnypróbálgatók rovatban – mások mellett – „mint feltörekvő, ifjú tehetséget”, bemutatnak. Puff neki! Szó bennrekedt, hang fennakadt, nem akartam hinni a szememnek, de örömöt és elégtételt éreztem, feledve minden bánatot. A gyorsnak éppen nem nevezhető döntést többször elolvasva, madarat lehetett volna fogatni velem.

Hiába, közeledtünk a rendszerváltozás felé. Fülembe jutott, hogy Szabó Mihályt „érdemei elismerése mellett” leváltották, már el is költözött a Sárrétről. Helyére Ridegvári Gézát nevezték ki Pestről, aki reformkommunista, a modern népiség elkötelezettje hírében állott. Irodalmi körökben beszélték, hogy Ridegvári fokozatosan szakít a régi stílussal, s hozzáfog saját filozófiájának gyakorlati megvalósításához. „Hát nincsenek itt fiatalok? Olyan az egész lap és környezete, mintha egy bolsevik szerkesztőség támadt volna fel Szibériából” – bennfentesek szerint így kiáltott fel az első szerkesztőségi értekezleten, a másodikon pedig lecserélte a munkatársakat. Aminek egyáltalán nem örültek a helyi pártfunkcionáriusok, hiszen mindegyik titán általuk odarakott bábfigura volt.

Általános megdöbbenésre Szabó Mihály pornónovellákat kezdett írni, s álnéven közölni, amivel leginkább szűkebb környezetét lepte meg, hiszen gondolni sem merték róla, hogy az ultraortodox balos mire nem képes, tradicionális lukácsistából hipp-hopp vadliberális lesz…

A legtöbb vérveszteséget Felhőfi szenvedte el, mert főszerkesztői karrierjének lőttek. Ridegvári nem tartott igényt szolgálataira, igaz, már elgondolásaik alapból különböztek. Felhőfi átmenetileg a politikában vigasztalódott, pártlistán még a parlamentbe is bejutott. Meglehet, rövid időre, mert a titkárnő ügyetlensége miatt lebukott. Egy ellenzéki író a történeti hivataltól kikérte a róla készült feljegyzéseket, s kiderült, hogy a jelentő nem lehet más, mint Biri Piroska, a Cirkáló egykori titkárnője. Nála viszont a sajtó érdeklődésére eltört a mécses, s gyönge pillanatában bevallotta, hogy Felhőfi volt a tartótisztje. Felhőfit mondvacsinált okkal lemondatták a képviselőségről – rajta röhögött az egész ország, mert törvény szerint nem kellett volna távoznia a közéletből.

Erikámmal távolról szemléltük az eseményeket, amelyek egy ponton túl amúgy is kezdtek követhetetlenné válni számunkra. Csoda-e, ha idejekorán, már az elején megcsömörlöttünk az úgynevezett kulturális közélettől?

De sírig tartó, közös szerelemként megmaradt nekünk az újrealizmus, némi (hazug) romantikával elegyítve. Vajon meddig jutunk vele?

 

Megjelent a Bárka 2016/5-ös számában.


Főoldal

2016. november 22.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png