Ferdinandy György
Pianist – No kommunist
Picsányi asztalok – asztalnyi picsák! – vicsorgott Angéla néni, a mocskos szájú bárzongorista. Az igaz, hogy az asztalon éppen hogy elfért két dupla (mást, mint két feketét nemigen rendeltek azokban az időkben az emberek). A presszókban darvadozó hölgyek méreteiről azonban nem sokat tudhatott egy magamfajta kamaszgyerek.
És hát a körülöttem ücsörgő komoly, szemüveges lányokról ki tételezte volna fel, hogy asztalnyi gyönyört rejtegetnének szűk szoknyácskáik alatt! Nem, nem! Annak, hogy miért szorongtunk nap mint nap itt a füstben, az úgynevezett ötórai teákon, más, kevésbé csalafinta magyarázata van.
Kezdve azon, hogy a legtöbb presszóban pötyögött egy-egy vén zenész. Egy valaha divatos zeneszerző, aki belemotyogott a mikrofonba valami réges-régi nótát. Csak úgy, recitative. (Nem hiába hívták akkoriban dizőznek, elmondogatónak még az énekesnőket is.) Itt, a zongorák körül, mindig bujkált valami az antivilágból. Lágy melódiák és szomorkás szövegek kavarogtak a füstben. Dalok, amiket még szegény apám énekelgetett. Mintha az ő sírját látogattam volna, miközben hallgattam a zenét egy-egy ilyen úgynevezett szórakozóhelyen.
Volt annak persze más oka is, hogy itt, ebben a sűrű füstben kuporogtak fiatal, egészséges emberek. Hogy itt szorongatták nap nap után a lányokat, akik aléltan engedték, hogy a táncosaik (akkori szóhasználattal) „belépjenek”. Szóval, a lakáshiány. Ha nincsen szoba, akkor ugyebár szobára vinni sem lehet.
Itt, a presszókban sugdosott, sustorgott az ember, mi mást tehetett. Mint akkor mondtuk: lelkizett. Így nőtt fel egy egész nemzedék: takaréklángon, rejtelmesen.
(Párizsban, a művelt Nyugaton, nem voltak ötórai teák. Volt viszont helyettük egy hosszú ebédszünet, amikor a férfiak filléres zugszállodákba paterolták az árulkodó nevű midinetteket. Öt óra után pedig mindenki hazament.)
Nekem nem volt hová hazamennem tanítás után. A sötét garázsban, ahol éltem, még ki se pakolhattam a tankönyveimet. Nekem egy ilyen presszó, a Darling volt a törzshelyem.
*
Itt, a Kedvesben, egy szőke, göndör hajú fiú ült a zongoránál: Soós Tibi. Mellette, a dobos: egy másik huszonéves, Fehér Bubi. Fél nyolckor megérkezett Vécsey Ernő, a híres zeneszerző, és a művésznő: Zsolnay Hédi. A pincérek felvették a rendeléseket.
Nekem ritkán futotta egy újabb feketére. Amíg csak le nem fordítottam egy francia sanzont. Aznap este – ez volt az első honoráriumom – a szépséges dizőz fizetett.
A Napfény presszóban Horváth Jenő zongorázott. Az ő számait még Hollywoodban is lenyúlták. (Ez volt a legtöbb, amit annakidején egy pesti zeneszerző elérhetett.) Eisemann Mihály operettjeit is csak Caracasban láttam. Ő maga a Pest-Buda vendéglő huzatos ruhatára előtt játszott, öregen, betegen.
De ne siessünk! Tóth Menyus, egy nyurga szeladon a Paradiso-ban szédítette a hölgyeket. Magának írom ezt a dalt! – suttogta sejtelmesen. Értsd: mindenkinek.
Egy másik muzsikusnak, az „Elfújta a szél” szerzőjének, már itthon lenyúlták ezt a számát. A Budapesti tavaszban, Karinthy Cini filmjében énekelte egy ismeretlen. Senkinek se jutott eszébe, hogy ennek a jóslatnak (Bánk Tommy megjövendölte, hogy „pusztaság marad majd a nagy vihar után”) szóval, hogy ennek a háborús próféciának valahol egy pesti bárban zeneszerzője és szövegírója van.
Én pedig éppen ezért a mellőzésért csodáltam őt. Egy este – a Vigadóban történt, vagy a Jerevánban? – még a soros szerelmemet is bemutattam neki. A szőke lányt, aki ezután (micsoda kép!) saját szakállára is meglátogatta Tommyt.
Közben történt egy s más. Egy kis lázongás, egy kis forradalom. Utoljára Bécsben pillantottam meg őket: a kecses pesti diáklányt és a vénülő zongoristát. Sorban álltak az utcán, az amerikai követség előtt. Nem sokat beszéltünk. Nekem akkor már megvolt a francia vízumom.
Azt persze még nem tudtam, hogy Párizsban nincsenek magyar zongoristák. Bázelig kellett szaladnunk: ott, a Pfäffermühle nevű étteremben estéről-estére Hortobágyi Gyuri, egy orvostanhallgató játszotta a pesti dalokat.
Hát csak így. Szétszóródtunk a nagyvilágban. Már csak álmomban jött elő a sok fájdalmas, régi melódia.
*
Amikor újra végigslattyogtam a Váci utcán, emeletes paloták emelkedtek a Darling és a Napfény helyén. Azt hittem, hogy a régi életemből semmi se maradt. Nem akartam hinni a szememnek, amikor Soós Tibi fényképe vigyorgott rám egy kirakatból, valahol az Oktogon és a Jókai tér között.
A „Kedves” ifjú zenésze megőszült, de ő volt az, kétségtelenül. Visszajött ő is, miután fél évszázadon át járta a világot. Lett újra házam és hazám, társam és törzshelyem.
Tibor szeretett mesélni. Tőle tudom, hogy egy este beült hozzá egy úriember, és megkérdezte, hogy tudna-e neki Tóth Menyus számokat játszani. „Emlékszel, nyár volt” – dörmögte Tibor. Fel se nézett, csak akkor kapott észbe, mikor a vendég beledobott a tányérjába egy zöld, százdolláros bankjegyet. Felugrott, de mire kirohant utána, az amerikainak már nyoma veszett.
- Ő volt az! – mesélte Tibor. Ráismertem: Tóth Menyus.
Visszarepült volna Amerikába? Itt, Pesten soha többé senki se látta a Jókai tér és az Oktogon között. Tibor néha még eljátssza a számait. Bólogatunk, nagyokat hallgatunk. Eszünkbe jutnak a régiek: Tóth Menyus, Szabó Kálmán, Orlay Cseppi.
Bánk Tommy egyszer még írt, Los Angelesből. Aztán ő is elhallgatott. „Egy koldus az utcán a kezemhez ért!” – Vajon odaát, Los Angelesben ismerik-e ezt a nótát? „Bácsikám, én is majd idejutok – szívemben én is egy koldus vagyok.” Bizony. Ez az, amit nem szokott bevallani magának az idegenbeszakadt.
*
Soós Tibi nemsokára kilencven éves. Most a Spinozában szédíti a hazalátogatókat, a Komédiás után. Pianist – no kommunist! – ismételgeti. Valahol Nyugaton mutatták be őt ilyen esetlenül. Hogy ki, hol, és kinek? Elisabeth Taylornak? Leonard Bernsteinnek? Híres emberekben sosem volt hiány Tibor zongorája körül.
Hát csak így. Itt, Pesten nincsen már ötórai tea, munka után nem táncolnak már a szerelmesek. Füstös presszók, kétforintos duplák sincsenek. Vannak viszont szobák: kéglije van már mindenkinek. Nem suttognak, és nem lelkiznek az emberek.
Az asztalok ugyan most sem nagyobbak, mint annakidején, de a női nemi szervek méreteiről már őrzök nosztalgikus (többé-kevésbé pontos) emlékeket.
Ami fájdalmasabb: igazi, jó számok sincsenek. Nem tudnak semmi újat lenyúlni tőlünk a hollywoodi bóvligyárosok. „Pusztaság maradt” – Tommy megmondta – „a nagy vihar után”. Leomlott a vasfüggöny, és bejöttek a cowboyok.
A Spinozába néha egy-egy fiatal is betéved. Attila itt tanulgatja Seress Rezsőék világszámait. Hogy szomorú-e a vasárnap? Tibor a Sztálin-kantátát játssza, és ezen – aki még ismeri – jót nevet.
Megjelent a Bárka 2016/5-ös számában.
