Prózák

 

nkzs_m__ret.jpg 

 

Nagy Koppány Zsolt

 

Ezúttal sem sikerült

 

– travesztia –

 

Részlet Orbán János Dénes: A Swedenborg kávéház – Athenaeum Kiadó, Budapest, 2015. – című könyvéből, 191–192.):

 

„ÁLMOSKÖNYV

 

(Ezúttal sem ő)

 

Egy szállodában kóvályogtam és kerestem valakit, akiről tudtam, hogy nem fogom ott találni. Mégis benyitottam minden ajtón, és belestem az apró, félhomályos szobákba.

Beültem egy kocsiba; nem az enyém volt és sután vezettem, mint kezdő sofőr koromban. Belenéztem a visszapillantóba, mögöttem egy férfi ült, kopott zakóban. Utasított, térjek balra. Behajtottam egy kapun, és egy szeméttelepre értünk, melynek nem láttam a végét, csak a lila ég alját. Kiszálltunk; cigánypurdék rohamoztak meg, és portékájukat kínálgatták. Tükröt akartam vásárolni; erre mindenféle ócskaságot nyújtottak felém, törött cserépfazekat, rongydarabokat, széttrancsírozott babákat. Végül, távolabb, az egyik lurkó kezében megcsillant valami, felém szaladt, és a csillogás egyre erősödött. Többet fizettem érte, mint amennyit kellett volna. Kezembe nyomta a tükördarabot; elvágtam vele a kezem. Belenéztem, de nem láttam magam.

Visszaültem a kocsiba, a kopott zakójú férfi nélkül, és elindultam a szeméttelepen. Egy erdő bukkant föl előttem; az erdő szélén a kopott zakójú férfi állt és főtt kukoricát falt. Közben szakálla nőtt, tele volt hulladékkal. Kiszálltam; megkínált. Nem éreztem az ízét.

Gyalog mentem tovább. A fák alatt csövesek üldögéltek; csodálkoztak, hogy a szeméttelep felől érkezem. Közölték, nem ez az én utam.

Kiértem a sztrádára. Égő autók haladtak tova előttem, utasaik kacagva integettek. Egy lángoló fekete limuzin lehúzott mellém, tizennégyen ültek benne. Helyet szorítottak nekem is. A lángnyelvek körbenyalogattak, de fájdalmat nem éreztem. Megérkeztünk a városba; kiszálltam és búcsút intettem.

A házfalak mentén állatok sündörögtek, nem tudtam eldönteni, hogy kendermagos tyúkok vagy cirmos macskák. Leguggoltam, hogy jobban megfigyeljem őket. Valaki megállt előttem. Fölnéztem, és kopott öltönyét látván azt hittem, hogy a zakós férfi. De valaki más volt; ezúttal sem ő.”

 

Eddig az idézet, és most következzék az ihletmény, azaz a travesztia:

 

(Ezúttal sem sikerült)

 

Egy sportcentrumban kóvályogtam, és kerestem valamit, amiről tudtam, hogy nem fogom megtalálni. Fogalmam sem volt, akkor mi a fenéért keresem, de aztán rájöttem, hogy ilyen víziók nélkül annyit ér egy nagyregénynek szánt kisregény, mint egy dolgos munkanap cigaretta meg reggeli szopás… párdon, szopatás nélkül: semmit.

Mégis levettem valamit minden második polcról, kézbe fogtam, okos arccal nézegettem, és azon töprengtem, mi a jóistenre lehet használni őket. Békalábnak tűnő eszközöket tartottam a kezemben, egy labda alakú labdát, meg egy botot, a végén kis gumitappanccsal. Hirtelen ráébredtem: sportolni akarok!

Már annyit ittam, dohányoztam és írtam, hogy éppen ideje valami egészségesebb dolgot művelni. Aztán az is eszembe jutott, hogy fiatalkoromban milyen erős voltam. Mindenki csak úgy emlegetett: „a bikaborjú”. Aki nem, az megnézhette magát: nem adtam ki a könyvét az Előretolt Helyőrség-sorozatban!

És hát tényleg erős voltam: minden felfedezettemet lenyomtam szkanderban például. Jó, Gáll Attila egyszer (többször is) lenyomott engem, de sajnos akkor már volt saját könyve.

Beültem egy kocsiba, nem az enyém volt (hanem a Kovács Ferié), és sután vezettem, mint kezdő sofőr koromban. Aztán rájöttem, hogy még mindig kezdő sofőr vagyok – és az is maradok. Vannak emberek, írja egy helyütt Swedenborg, ez a lényeglátó mágus, akik minél többet vezetnek, annál kezdőbb sofőrök lesznek. Vagy, ahogy Szőcs Géza fogalmazott: minél több könyvük jelenik meg, annál ismeretlenebbek lesznek. (Remélem, nem rám célzott!)

Persze, senki sem merte megmondani, hogy nem vezetek jól; inkább örültek, hogy elviszem őket ide-oda. Kicsit csodálkoztam, hogy kiszállás után miért annyira görbék meg fehérek az ujjaik, de aztán rájöttem, hogy csak kapaszkodtak. Kapaszkodjatok csak, kis gecik, gondoltam, és még gyorsabban száguldottam. Már szinte hússzal mentünk. Észbontó volt!

Behajtottam egy kapun, és egy szeméttelepre értünk, melynek nem láttam a végét, csak a lila ég alját. A rét deres volt, a havasok nagyon lilák, s az erdő óriási vörös folt, ne haragudj: nem volt virág. Na látják: ha nem teszem idézőjelbe, rögtön senki nem veszi észre, ki írta ezt a szart.

Hiába, én vagyok a legkeményebb intertextes csávó széles e vidéken. Kötekedik a kritika?! „Mohó vagyok, mint minden predátor: / rágatlanul eszlek meg, Interpretátor!” Én vagyok a legokosabb, a legszebb… „én, a délceg férfiszépség, / egy meg nem festett képben hogy csak álltam, / kék sapkával, ordító nagykabátban, / és szerelmemre nem volt semmi lépték.”

De visszatérve magamhoz, mert kissé elkalandoztam tőlem: én írtam a legszebb verseket, én dugtam meg a legtöbb nőt, nekem volt a leghosszabb a faszom. (A legvastagabb nem, de most nem árulom annak a nevét, akié a legvastagabb volt, mert időközben igen komoly ember lett belőle.)  

A faszomról eszembe jutott: a faszom. Rémülten odakaptam és verítékben úszva felordítottam: csak egy helikopter-propeller volt a helyén! Első felindulásomban helikoptereztem egyet vele, de aztán rájöttem, hogy ez már lejárt lemez, és azzal sem tudom trendivé tenni, hogy beemelem a saját életművembe, és posztmodern gesztussal új transzközép-értéket számolok a forgási sebességének.

Azért csak felszálltam a helikopteremmel. Majd leszálltam. Cigánypurdék rohamoztak meg, és portékájukat kínálgatták. Mondtam, takarodjanak, én csak lányokkal csinálom. Tükröt akartam vásárolni; erre mindenféle ócskaságot nyújtottak felém. Törött söröskorsót, lelőtt kávéscsészealjakat, régi csajaim fiókomban őrzött bugyijait (akkor még a bugyi dívott, nem a tanga, mint manapság; felháborító, hova jutottunk, kifordul az ember bele!), kifogyott öngyújtókat, régi könyveimet.

Végül, távolabb, az egyik lurkó kezében megcsillant valami. De csak egy vaku volt. Fényképeztek. Kihúztam magam, maximális fordulatszámon pörgettem a propelleremet. Isten voltam! Felém szaladt, a csillogás egyre erősödött. Kiderült, hogy csak egy tükör, amin megcsillan a napfény. Káromkodtam; a sas leszállt, a helikopter lelandolt. Többet fizettem érte, mint amennyit kellett volna. (Ez amúgy kisszámú hibáim egyike, de mit csináljak?! Szeretem, ha látják, hogy mulat egy erdélyi magyar úr!) Pedig ki vesz ma tükörcserepet? Max Márkus Barbarossa János barátom, hogy aztán hegedűt csiszoljon belőle, és jó pénzért eladja.

Kezembe nyomta a tükördarabot; elvágtam vele a kezem. Felháborodtam. Hát milyen mondat ez?! Kétszer szerepel benne a kezem szó! (El is lesz törve a szerkesztőnek a… ööö… csuklója!) Belenéztem (mármint a tükörbe), de nem láttam, hány példányban fogy majd el a könyvem. Pedig szeretném, ha kicsit több példányban fogyna, mint a versesek. (Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon.) 

Visszaültem a helikopterbe, fölszálltunk. Egy erdő bukkant föl előttem. Mindig ügyeltem rá, hogy választékosnak tűnjön a beszédem, ezért rendszeresen „föl”-t használok a „fel” helyett. Az erdő szélén kopott zakójú férfi állt és főtt (nem pedig feett!) kukoricát falt. Azt mondta, a vörös hús rákot okoz. Leszálltam; megkínált. Nem éreztem az ízét. Szánnivaló vegán, mondtam neki, én ezzel élek: azzal elővettem egy kolbászt, és a tükörrel megszegtem.

De rémülten vettem észre, hogy a faszom az! Gyalog mentem tovább. A fák alatt csövesek üldögéltek; csodálkoztak, milyen nyugodt vagyok, ahhoz képest, hogy mindjárt elvérzek. Közölték, nem ez az én utam. Az én utam a másik: az, amelyik a baleseti sebészet felé vezet.

Kiértem tehát a Kerepesi útra. Égő autók haladtak tova előttem, utasaik kacagva integettek. A Kossuth-díj bizottság tagjai voltak. Nem értettem, mit kacagnak, szerettem volna kihüvelyezni… vagy egyszerűen csak hüvelyezni egyet (netán a fölláció örömeiben részesülni), de már öregecskedek, s a propellert a testemhez kötő rotorbefogó imbolygótárcsám is csupán bőrfoszlánynyi maradt.

Egy lángoló fekete limuzin lehúzott mellém, tizennégyen ültek benne. A régi barátaim voltak, még kocsmáros koromból. A tartozásért jöttek. Helyet szorítottak nekem is, és amikor nem akartam beszállni, felgyújtottak. A lángnyelvek körbenyalogattak, s bár fájdalmat nem éreztem, kurvára reméltem, hogy csak álmodom az egészet, akármennyi hülyeséget hordott is össze ez a svéd marha. Megérkeztünk a lakásomhoz; átadtam nekik a kulcsaimat meg a tulajdoni lapot, kiszálltam, búcsút intettem és elindultam valahova.

Eszembe jutott, mennyi nőt megkúrtam régebben… hogy csak André kúrt meg többet. Aztán mindketten felébredtünk. A házfalak mentén állatok sündörögtek, nem tudtam eldönteni, hogy kendermagos tyúkok vagy cirmos cicák. Pedig ezt igazán könnyű eldönteni. De mit várok magamtól, aki képes voltam fényes nappal Kangoo Jumps-cipőben végigpattogni Tamási utcáin?! Mint Kanga asszony. Az erszényemben feküdt és könnyezett és orrfolyt kisded lőcsöm, Zsepibaba. A polgárok térdre borultak, és imádkoztak, amikor megláttak.

Leguggoltam, hogy jobban megfigyeljem őket. Mindig tudományos jellegű érdeklődéssel követtem a világ dolgait: főleg a nemi egészségtan területén folytattam kutatásokat, mint Batista úr Hrabal könyveiben… Vele ellentétben inkább kevesebb, mint több sikerrel. A kevesebb sikerből lettek aztán a versek, novellák, regények.

Valaki megállt előttem. Fölnéztem. Kopott helikopterét – mely alig pörgött/pergett – látva azt hittem, hogy a zakós férfi az, tudják, a kukoricás vegán geci. De valaki más volt; ezúttal sem ő.

Szomorúan jöttem rá, hogy a tudatalattim arra sürget, hagyjak fel a húsevéssel. Meg a dohányzással. Meg a szexszel. Meg a sportos életmóddal. Meg egyáltalán, minden fölösleges hülyeséggel: a vers, a beszéd- és a regényírással. Mert: ezúttal sem sikerült.

 

(A szöveg Orbán János Dénes A Swedenborg kávéház című kötetének bemutatóján hangzott el, 2015. december 4-én, az Uránia Nemzeti Filmszínházban.)


Főoldal

2016. július 28.
Kontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Csabay-Tóth Bálint: A sarjSzarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy verset
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Markó Béla verseiFinta Éva verseiFarkas Wellmann Éva: Szanatóriumi emlékvázlatokKiss Ottó: Lieb Mihály
Tóth László: BúcsúzóZsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem volt
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png