Prózák

 

Hartay_m__ret.jpg

 

Hartay Csaba

 

A jó dohány íze

 

Nincs itt elég levegő. Mi a francnak kell minden ablakot becsukni. Érzem, én is érzem. Meg fogok dögleni. Mindenki megdöglik egyszer. Nincs nekem semmi bajom. Mindenki törődjön a maga dolgával. Jó lenne végigaludni öt-hat órát. És, ha álmomban halok meg? Akkor mi van? Semmi. Egyik alvásból át a másikba. Egy igazán hosszú, kimeríthetetlen álomba. De lehet, hogy nem is álmodnék már onnantól semmit. Minek. Unalmas ez az egész. Ez a rohadt öngyújtó. Most fogy ki.

 

Felül az ágyában, rázza a százforintos műanyag öngyújtót. Sokadik próbálkozásra egy fél centis láng gyúl. Sikerül rágyújtania. Mélyen leszívja. Magában tartja a füstöt, majd lassan fújja ki.

 

Na és? És ha tényleg gond van? Nem kell eljátszani a fene nagy aggódást, picinyeim. Majd azt én tudom. Nincs nekem semmi bajom. Más is fullad. Az a kis túlsúly, meg a korom. Mi más lenne. Ha eddig nem volt bajom, most mitől lenne? Ettől az egy cigitől? Ez az egy örömöm van. Meg a bor. És a horgászat. Hagynának békén, nyugodtan élni. Nyugodtan, méltósággal feldobni a talpamat. Annyit piálva, dohányozva, amennyit én akarok.

 

Egy nagy lófaszt fogok én megdögleni nektek. Nincs akkora szerencsétek, drága gyermekeim. Csak nem jó ez nekem fekve. Így valahogy mintha. Nem is a fulladás, hanem mintha, valahogy nehezebb lenne a levegővétel. Csak egy kicsit. Egy egész hangyányit.

 

Felül, köhög. Elnyomja a csikket. Ül a gomolygó füstkalitkában. Bezárva a saját függésébe.

 

Ugyan már. Ez a kis cigaretta. És akik régebben mezítlábast szívtak? Márai írja a Füves könyvében, hogy negyven felett már nem árt a füstszűrő. Én már tizenéves korom óta füstszűrőset szívok. És aki szivarozik? Vagy pipázik? Ott milyen füstszűrő van? Hagyjuk már. Hogy mindenkinek velem kell foglalkoznia. Én, amíg élek, addig jól akarok élni. Úgy akarok meghalni, ahogy éltem. Senki kényelméért nem megyek orvoshoz meg kórházba. Mit képzelnek ezek?

 

Valami csak van. Nem bírok már annyit menni. Na és? Hova kell nekem mennem? Sehova. A boromat elhozatom velük, a partra meg szépen, komótosak kigurulok. Nem idegeskedem.

 

Felül, köhög. Próbál mélyeket lélegezni. Köhögés nélkül nem megy. Újra cigarettát keres. Rázza az öngyújtót. Egyre nehezebb meggyújtania. Odahajol, a cigi vége felparázslik.

 

De hát hiába mondom. Ezt nem értik meg. Hogy ez a jó nekem. Jót tesz velem a cigi. Felszakítja a tüdőmben a lerakódást. Egy ember érzi, mi a jó neki. Embernek találták ki, mint az alkoholt. Csak a gyengék nem tudnak élni vele. De én erős vagyok. Csak már öreg. De még jó erőben vagyok. Nem dönt le engem egy kis tüdőbaj. Majd kevesebbet kapkodom a levegőt. Nem kell nekem rohanni sehová.

 

Milyen függőség? Ugyan már. Csak egy rossz szokás. Szeretem a jó dohány ízét. A bor pedig megnyugtat. Ezeknek az lenne jó, ha én tiszta ideg lennék egész nap? Így is felidegesítenek sokszor, hát még, ha nem gyújthatnék rá. "Ne fújd Olivérre a füstöt!" Ezt a kibaszott rinyálást, édes kislányom, hogy nem szégyelled magad. Hová fújjam a füstöt? Nyeljem le? Olivérre, ugyan már. Nagyon rendes kiscsávó, mellettem a helye. Nem fogok megdögleni, ne örüljetek. Még egy párszor megtizedelem odakint a pontyokat.

 

Nem tudsz te az én fejemmel gondolkodni

 

Mit számít a saját halálom. Semmit. Amennyi cigit még elszívtam volna, azt majd elszívja más. A boromat is boldogan megissza akárki. Álmodtok majd velem szépeket, rémeket. És ennyi. Megyek vissza oda, ahonnan jöttem. Vissza a bús picsába, a halál mély segglyukába. Semmi nem lesz. Nem kell ezt túldramatizálni. Ugyan már. Semmi nem lesz ott. Hidd el, semmi. Hozz nekem egy cigit, Olivér, jó kissrác vagy, gyerünk! De úgy, hogy a mama meg anyád ne tudja meg! – Nagypapa megsimogatja elfeküdt haját, majd a hátát vakargatva krákog párat.

-          De nem lehet, nem hozhatok cigit. Mert mondták, hogy nem vagy jól. Fáj a tüdőd.

-          Dehogy fáj. A hülyeség fáj egyedül. Egy tüdő nem tud fájni, főleg az én tüdőm nem. Az én tüdőm az ilyen – nagypapa felemeli ökölbe szorított kezét.

-          Nagypapa, és mit csinálsz itt a szobádban, egész nap?

-          Milyen egész nap? Csak ezt a fél órát kell kibírni, mindig ezt a fél órát. Látod, nem is köhögök. Akkor lenne nagy baj, ha köhögnék. Csak simán nem kapok levegőt. Na, eridj már, ott van lent a fiókban a bontott doboz. Nagyanyád abból szokott ebéd után elfüstölni egyet-egyet, nem veszi észre, ha hozol nekem belőle két-három szálat. Ha meg észreveszi, lehet jönni hozzám panaszra, elhajtom a búsba, az én pénzemből van a cigi.

 

Olivér lesettenkedik a lépcsőn, nagypapa darabos mozdulatokkal hátradől a háta mögé pakolt három párnának támaszkodva.

 

-          Háá. A mocskos kurva eget. Levegő nélkül nem lesz ez valami könnyű menet. Ami még hátra van. Nem kell már másik télikabát – sóhajtja magában.

-          Itt van, de pszt! – Olivér visszaosonva izzadt tenyeréből nyújtja felé a három szál cigarettát.

-          Ej, de kicsi markod van, ötöt kellett volna hoznod.

-          Kettőt mondtál, vagy hármat.

-          Nem tudsz te az én fejemmel gondolkodni, az a te bajod. Mindig kell még néhány szál cigi. Mindig. Olyan nincs, hogy cigi nélkül létezzen az ember. Kaja és innivaló nélkül kihúzom napokig, de cigi nélkül nem menne.

Rágyújt. Aprókat szív csak bele. Mintha érezné, már nem kellenek a mélyebb slukkok.

-          Nagypapa!

-          Mondjad, de ne szólongass. Szerinted hányan vagyunk ebben a szobában? Ketten. Na, ugye. Akkor nem kell külön megszólítanod, figyelek, itt vagyok. Nem döglöttem még meg.

-          Amit meséltél, tudod, az Andrisról.

-          Mit meséltem? He?

-          Hát, hogy elkaptak benneteket. Te mesélted. Mi van most Teil Andrissal?

-          Olivér. Ne fantáziálj. Ezt te találtad ki. Ne fogd rám. És ne terjeszd anyádnak meg nagyanyádnak, hogy félelmetes történetekkel traktállak. Teil Andris? Ki tudja, mi van vele. Utána el lettünk tiltva egymástól. Nem egy gimibe jártunk. Én pedig később elkerültem Gödöllőre, főiskolára. Nem tudom, mi lehet Andrissal. Az is lehet, hogy már nem is él. Én se nagyon élek már, bassza meg.

-          Belehalt volna abba a régi verésbe?

-          Mi? Micsoda? Mondtam, hogy ne fantáziálj. Senki sem halt bele semmilyen verésbe. Elmondok neked egy egyszerű kis vidám mesét, és te meg nem szállsz le a témáról, árulkodtál anyádnak is. Le lettem baszva, hogy vad horror történetekkel idegesítelek, és hogy ez az egész mesedélután rámegy a tanulásodra. Nekem meg ne bukj, mert agyonütlek, kutya kölyke – mondja nagypapa nagyokat sóhajtva, szakadozottan lélegezve.

-          Nagypapa!

-          Nem megmondtam, hogy ne szólongass? Mondjad, Olivér. Nem kell minden fingáshoz engedélyt kérned. Csak lazán, öcskös, tudod.

-          Szóval, hogy ha meghalsz, akkor utána, hogy is mondjam, ha nem leszel itt, köztünk, attól fogunk mi még valahogyan találkozni? Vagy már nem?

-          Hékás, egyelőre nagyon jól vagyok, leszámítva, hogy majd megfulladok. Egyébként meg hogyne találkoznánk. És hogy neked kényelmesebb legyen, Olivér, én járok majd hozzád. Neked nem kell rohangálnod. Az álmaidban foglak meglátogatni. Olyan leszek, amilyennek szeretnél látni. Ott majd újra nagyon erős leszek. Nem ilyen levegőkapkodó, selejtes vén szar. Sokkal jobb lesz minden. Nem lesz ennyi nyűg, ennyi zavaró körülmény. Megjelenek nálad, megígérem. Viszlek én még pecázni. Így vagy úgy, de fogunk mi még együtt halat.

-          Énekelj valamit.

-          Na, végre, hogy nem szólongatsz. Nem énekelek. Nekem ahhoz bor kell. Sok bor. De nem merek inni, bennem van egy marék vérnyomáscsökkentő. Nem itt és most akarom eltolni a bringát. Menj is, menj játszani. Keresd meg a barátaidat. Alszom. Talán most tudok aludni. Mintha kapnék elég levegőt, úgy érzem. Most jobb. Menj, Olivér, fáraszt már a beszéd. Alszom egyet. Egy húsz percet csak. Még annyit tegyél még meg nekem, mielőtt kimész.

-          Mit?

-          Várjál, mindjárt. Csak, nem is tudom.

-          Nagypapa!

-          Ne szólongass. Nyisd ki bukóra az ablakot, mielőtt kimész.

El. Kell. Szívnom még egy… cigit elalvás előtt. Az olyan jól esne.

 

 

Elvágtak a torkában valamit

 

Anyu és mama is mondja, hogy nyugodtan menjek velük a kórházba meglátogatni a nagypapát. Valahogy én félek az ilyen helyektől, mint az orvosi rendelő, meg már maga a váróterem is ilyen. Ideges leszek. Nem is az, hogy félek, hanem nem akarok ott lenni, mennék már onnan haza. Vannak ott olyan szagok, amik máshol nincsenek, meg a neonok fényei is, mintha máris egy kicsit rosszabbul lenne az ember. És a többi beteg, akik csendben sóhajtoznak. Mindenki engem néz, amikor bemegyek egy ilyen gyógyszerszagú helyre. Illik köszönni, de én általában nem nagyon merek hangosan köszönni, mit néznek azok az idegenek? Ilyenekre gondolok, de azért halkan köszönök, nem akarom, hogy bunkó gyereknek nézzenek. Na, de ilyenkor kiderül, ki a bunkó, a 15 emberből ketten, ha visszaköszönnek. Büdös van ott mindig. Vagy a betegségnek van már eleve ilyen szaga, ahogy rosszabbodik az ott várakozók állapota, mert nagyon lassan hívnak be embereket. Ha valakit végre behívnak, akkor az bent van ilyenkor háromnegyed órát. Vagy többet. Nem is értem, hogyan kerülnek sorra az emberek aznap egyáltalán. A végén szerintem a felét hazaküldik a betegeknek. Kinéz a doki, hogy bocs, mára ennyi, menjetek haza, otthon gyógyuljatok, igyatok sok neocitránt. Sosem lennék orvos. Más, idegen, büdös embereket nyomogatni, meg belenézni a szájukba, ami tele van rossz fogakkal, meg ilyen lepedékes nyelv van azokban a szájakban. Nyomkodni a löttyedt bőrüket, hát inkább lennék kukás vagy portás, mint orvos. Anyuék mondják, hogy a papa nincs jól. Meg hogy ezt az egészet egy gyereknek nehezebb feldolgozni. Mit kell ezen nekem feldolgozni? Meg akarom nézni én is a papát, nem feldolgozni. Bár, az igaz, hogy nem tud beszélni, mert elvágtak a torkában valamit, és bedugtak neki egy csövet, onnan megy be neki a levegő, nem tudta rendesen beszívni magától szegény. Állítólag olyan durva tüdőgyulladása is volt, hogy mindkét tüdejére ráhúzódott az a valami, ami nem igazán engedte rendesen levegőt venni. Meg is néztem a neten, milyen egy emberi tüdő, nem is gondoltam volna, hogy ilyen csúnya, és azt olvastam, hogy egy dohányos tüdeje még rondább, tiszta fekete az egész, mint egy kiégett szivacs. Anyuék azt mondják, a papa azért nem tud most beszélni, mert nem rezegnek a hangszálai. Az intenzív osztályon fekszik, oda meg eleve csak ritkán engednek be valakit, és leginkább rokonokat. Félek bemenni, mert mi van, ha pont beérünk, és elénk jön valami nővérke, vagy valami doki, és benyögi, hogy bocs, meghalt. Az azért rohadt szar lenne. Ezért is félek bemenni a nagypapához, de mama mondja, hogy a papa biztosan örülne, ha hallaná a hangomat. Még ha nem is tud válaszolni, magánál van, a kezét tudja mozgatni. Tud bólintani, inteni. Meg is érinthetem. Anyuék voltak bent már nála, és nem akartak sok rossz dolgot mesélni, de azért mégis sikerült nekik. Anyuék már akkor utána mentek, amikor innen elvitte a mentő. A gyorsaságira vitték egyből. Vagy sürgősségi? Igen, így mondták, de átverés volt, mert órákig rá se hederítettek szegény papára, aki ott kókadozott, biztos meg is ijedt szegény. Hát, rohadtul nem volt se sürgős, se gyors ez az egész. Nyugodtan maradhatott volna a papa akkor ebédre, ehetett volna a csirkepörköltből, de akkor mi sem ettünk, mert anyuék sírtak, nekem meg vissza kellett mennem az iskolába. Semmi kedvem nem volt semmihez. De még mindig jobb egy iskola, mint bármilyen kórház. Én már attól elájulnék, hogy bedugnak egy mentőautóba, és onnan bevisznek egy ilyen gyógyszerszagú épületbe, ami tele van rozoga emberekkel, meg mindenféle tűkkel, szerkezetekkel, fényesen világító gépekkel, és akkor jönnek a vizsgálatok, mit tudom én, ilyenek, hát én már attól behalnék. De papa vagányul viselkedett, állítólag azért kiosztott pár lusta nővérkét, mert nem foglalkoztak vele rendesen. Anyu pénzt akart dugdosni a nővéreknek, de papa meg lekurvázta őket, mama mesélte, hogy azért elemében volt az öreg még az elején. És estére lett rosszul nagyon. Kómába esett. Bekómázott az öreg. Pontosan nem tudom, hogy ez mivel jár, de rögtön benyomták az intenzív osztályra. Érdekes ez az osztály. Az iskolában is osztályok vannak. Minden szar hely tele van osztályokkal ezek szerint.

 

Papa sokszor hülyéskedett nekünk, hogy aki intenzíven él, az az intenzív osztályon köt ki. Hát most ez rohadtul bejött neki. Mama szépen, lassan mondta el nekem, hogy a papa meg fog gyógyulni, csak imádkozzak érte én is. De anyu meg azt mondja, hogy istennek ehhez most kevés köze van, mert egy gép pumpálja neki a levegőt, ami tele van külön oxigénnel még, jobban, mint a kinti levegő. És ezzel tartják most szinten a papát. Hát, ha ezt a papa hallaná, hogy szinten tartják, biztos hangosan röhögne, mert ő mindig úgy mondta, hogy óránként két nagyfröccsel tudja szinten tartani magát. És tényleg, ha ivott, akkor tök jó fej volt, de amikor a mama leordította, hogy ne gyújtson rá, meg ne igyon, akkor begorombult. Szóval a papa nem erőltetné szerintem, hogy én imádkozzak érte, mert mindig szidta a csuhásokat. Amikor ilyeneket mondott, nekem mindig az ugrott be ilyenkor régebben, hogy emberek vannak kukoricacsuhába öltöztetve, de az később kiderült, hogy az csuhé, nem csuha. Szóval a papa sosem szeretett imádkozni, nem látta értelmét, helyette meghúzta a borosüveget, és azt mondta, hogy tanuljam meg, ez egy biztos pont ebben a kurva életben, a pia soha nem fog átbaszni. Állítólag azért sem szeretett a papa vallásoskodni, mert gyerekkorában az ő anyukája, a másik mamám, aki már meghalt szegény, ő kényszerítette állandóan, hogy menjen misére, meg bérmálkozni is, azt sem tudom, mik ezek egyébként, de hülyén is hangzanak, egyáltalán nem menő egyik sem. Isten viszont tutira van, mert olyan káosz van idelent, hogy onnan fentről ezt biztosan valakinek nagyon kell vágnia, hogy pontosan mi van, mert szerintem nincs az a számítógépes program, ami kibogozza ezt a földi rohangálást, amit rendeznek az emberek mondjuk egy hétfő reggelen. Jó, ha nagyon muszáj, akkor imádkozom a papáért, mert ő szerintem tutira nem imádkozik magáért, ennyit megtehetek érte, mielőtt meglátogatom.

 

Megjelent a Bárka 2016/3-as számában.


Főoldal

2016. június 15.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png