Schreiner Dénes
Jánoska a tükör mélyén
In memoriam B.
Ő volt a tizenegyedik, magyarázza dédnagynéném. Ebéd utáni kávéját kortyolgatja, kezében cigaretta, előtte kivetett pasziánsz. Vagy a tizenkettedik, már nem emlékszem pontosan aranyoskáim, annyian voltunk, hogy ihaj, anyácskám szinte évente teherbe esett. Meglehet, nem is a Jánoska volt az, hanem a Tónika, néha megkeveredem, a fene vigye el. Tudjátok, akkoriban, ha valamelyikük egy-két nap után meghalt, később szinte elfelejtettük őket, és a következőt is ugyanúgy neveztük. Miklóska, Gyuszika, Karcsika, ki bírta volna megjegyezni mindet! Várjatok csak, talán mégis a Jánoska volt az, igen, tizenegyediknek jött, Irmuska és Kató között, én még olyan kislányféle lehettem. Nyolcan azért csak felnőttünk.
A dédi maradt utolsónak a testvérek közül, kilencvennégy múlhatott el ekkor. Gyerekként szájtátva hallgattuk történeteit, miket az elmúlt századokról mesélt, világháborúk, válságok, diktatúrák előtti korszakokról, a ki tudja, mennyire boldog békeidőkről. Nagyanyja még Kossuthnak segédkezett, apja egy vidéki város megbecsült mérnökembere volt, aki a közvilágítást megtervezte és kiviteleztette. Álmélkodva hallgattuk őt éjszakánként, ha végre fennmaradhattunk, mert szüleink elmentek hazulról, hogy rábízzanak bennünket addig. A dédi persze sokkal engedékenyebb volt, sokszor még éjfélkor is baglyoskodtunk, ahogy mondtuk, mert nem tudtunk elaludni a sok izgalomtól. Aztán, ha meghallottuk a kulcscsörgést, villámgyorsan bebújtunk az ágyba, lámpaoltás, csukott szemek, tettetés. Angyali nyugalommal feküdtünk, mikor bejöttek megnézni minket, de a takaró alatt csipkedtük egymást, rázkódtunk a nevetéstől. Vagy karácsonyi szünet volt, szünidei szabályokkal, ebéd után köré telepedtünk, hogy amíg anyánk, apánk lepihen egy kicsit, mi átlépjünk, elvarázsolódjunk egy másik világba.
A millenniumi világkiállítás, a szarajevói merénylet, az első budapesti automobil és a kinematográf, melyen egy táncosnő forgott körbe-körbe. Szenzációs mutatványokat bemutató törpék a városligeti vurstliban, keskeny nyomtávú vasút, mely egy kerten haladt át. Tüdővészben korán meghalt unokatestvérek, furcsa nyelveken maguk elé mormogó bábaasszonyok, tejüket soha el nem apasztó szoptatós dajkák. Vagy éppen a gyufát ivó cselédlány, akit előzőleg a háziúr csinált fel, mikor, úgymond, rájött a férfitermészete.
Előbb-utóbb mind eljött hozzánk. Volt, amelyik csak beugrott néha-néha, de olyan is, amelyik örökre nálunk maradt. Belénk költöztek, befészkelték magukat.
Dédi, most azt meséld el, mikor földhöz vágtad a fiúk sapkáját, mert csúfolódtak a frizurád miatt! – könyörögtünk hozzá. Meg azt, amikor a bajuszkötős Náci bácsi egyik fülét elvitte a golyó a háborúban, ezért féloldalt lenövesztette a haját! Az hogy volt, mikor a béresek tanyáján a tehén kétfejű borjút ellett, és bőgött hozzá nagyokat, mert nem tudta szoptatni? És a postáskisasszony, akinek hat ujja volt mindkét kezén, és úgy iparkodott, mint senki más? De nem, ne ezt meséld, inkább azt, mint a múltkor, hogy a Matild néne éjfélkor felriadt, és kirohant anyaszült meztelenül az utcára azt kiabálva, hogy jönnek a rézfaszú baglyok!
A dédi pedig türelmesen elmesélte újra és újra. Mesélt Irmuskáról, a dédanyánkról is, aki félig még gyereklányként a nászéjszakájáról lélekszakadva rohant hazáig, mert nem értette, mit akar rajta csinálni az a böhöm nagy ember. Ükanyánk persze szépen visszaküldte őt dédapánkhoz.
Szinte kéjesen beleborzongtunk, mikor ki tudja, hányadszorra végighallgattuk e történeteket. Végül már mi is emlékeztünk rájuk, személyes élményeinkké váltak, ismerőseinkké, jó barátainkká, akikkel mintha intim viszonyba kerültünk volna. Tudtuk persze, hogy a dédi sokat lódít közben, kiszínezi, itt-ott megszépíti a történeteket, de minket csak a mese érdekelt, mit bántuk, hogy csak félig voltak igazak, ha egyszer elrepítettek jó messzire. Igen, szeretett dédnagynénénk tulajdonképpen egy igazi Háry János volt, számtalanszor rajtakaptuk őt egy-egy füllentésen, melyeket kedvesen mosolyogva, szemrebbenés nélkül mondott el nekünk, hogy aztán a következő mondatban maga cáfolja meg saját magát. És nem is csak a régi történetekkel volt így, hanem a közelmúltban megesettekkel is, melyeket már gyermeki kíváncsisággal és nyomozási hajlammal mi is leellenőrizhettünk. A dédi megint háryzik, mondták ilyenkor nevetve a szüleink, de ő nem sértődött meg, hanem rögvest talált egy másik változatot, mely jóllehet nem állt közelebb az igazsághoz, ám valahogy mégis tetszetősebbre, kidolgozottabbra sikeredett. Mégsem haragudtunk meg soha, sőt néha kicsit csalódottak is voltunk, ha végül elmondta a tényleg megtörtént esetet, vagy legalábbis azt, amelyikre szüleink rábólintottak, hogy igen, ez valóban így volt, a családban mindenki így tudja. Hisz nálunk mindenki ismerte ezeket a sztorikat, de a többiek meglehetősen unalmasan mesélték, kioktatóan, sok-sok tanulsággal és figyelmeztetéssel. El is érzékenyültek közben saját magukon, és folyton keresztet vetettek, ha valami szörnyűségre terelődött a szó, betegségre, balesetre vagy halálra. Ezt nemigen fogtuk fel ésszel. Hogy mi köze ennek ahhoz.
Márpedig elég gyakran terelődött, szinte egyfolytában.
De a dédi egyáltalán nem ilyen volt, ő másképp tudott mesélni, úgy igazából, tanulság nélkül. Miatta szerettünk meg meséket hallgatni és történeteket szőni, szövegelni, variálni egyfolytában. Tőle sajátítottuk el a képességet, hogy elmerüljünk, belefeledkezzünk a mesébe, a végén már azt se tudva, ki mesél, és ki hallgatja, van-e mesélő és hallgató egyáltalán. És persze tőle tanultunk meg hazudozni is egy kicsit. Hazudozni, de nem hazudni. A dédi ugyanis soha nem hazudott, ha úgynevezett komoly dolgokról volt szó, pláne nem beszélt mellé, ha érdeke azt diktálta volna. Nem, nagyon is szókimondó és őszinte volt, életében meg is égette magát számtalanszor, jóllehet addigra már rég halottak voltak mind, akik ehhez a tüzet biztosították. Nem hazudott, inkább hazudozott, tódított, nagyokat mondott, egyszóval háryzott. Ezt imádtuk, különös élvezettel hallgattuk a sok történetet, melyek keresztül-kasul átszőtték az egész életét. A mese és hozzá a méregerős fekete, vagy a jó stampedli ürmös. Meg a cigáretta, ahogy nevezte, mint ahogy táxit kiáltottak annak idején. Életben és szellemi épségben ezek tartották. Mert csak mesélve, háryzva lehet a századot túlélni, valahogy mintha ezt sugallta volna a dédi, noha ő maga hál’ istennek tartózkodott mindenfajta bölcselkedéstől. Egy kivételtől eltekintve, mert volt egy kedvenc mondása, melyet kedvtelve ismételgetett gyakorta. A jóban az a rossz, a rosszban az a jó, hogy elmúlik.
Ezt mondta akkor is, mikor átadta a helyét a villamoson egy jóval fiatalabb vénasszonynak, aki egyfolytában nyögdécselt, jajgatott, öregségére és betegségére panaszkodva. És így szólt ahhoz a szintén egy húszassal ifjabb öregúrhoz is, akit annyira megbabonázott, hogy az hevesen udvarolva hazáig követte, majd mikor elképedt szüleink ajtót nyitottak, egy csokor virággal pezsgős vacsorára invitálta.
Igen, igen, mert a dédi jól tartotta magát, ahogy mondani szokás. Slankított ruhában, kopogós, félmagas sarkú cipőjében szaladt végig a gangon, alig bírtuk követni. Csinos, vörös parókát hordott, egy hungarocell fejen tartotta éjszakánként, de reggel első dolga volt, hogy felvegye, és kétoldalt hatalmas klipszekkel fehér hajához erősítse. A fej a többi relikviával együtt a szoba sarkában lévő komódon állt, mellette kredenc, tele csodás holmikkal. Porcelán kutyák és üvegből készült huszárok, rongybabák és kitűzők, jelvények és gyásztáviratok, gombszemű mackók és elrakott tejfogak hevertek a polcokon és a fiókokban. A falon a gobelin mellett Napóleon képe függött, a dédi rajongott érte. Még az ő dédanyja mesélt neki róla, annak idején állítólag titokban találkozgattak egy főúri vadászkastélyban. Milyen fess fiatalember ezen a képen, áradozott nekünk az ismert festmény láttán, melynek kartonpapírra nyomott másolatát gondosan beüvegeztette és bekereteztette. Régi ceruzahegyezők, gyűszűk, tűpárnák és kártyanaptárak sorakoztak tovább, elsárgult fotográfiák, némelyik sarkában elkenődött pecsétnyom. Nagyapák, nagyanyák, szülők és testvérek néztek rajtuk nagy komolyan a gépbe, rég meghalt férjek nevettek és magyaráztak valamit hosszasan. Mellettük keresztelői kép, fiatal pap szomorú ábrázattal rajzolgatta a jelet az ordító csecsemő homlokára, odébb népes társaság halotti toron.
Egykori gazdáiktól búcsút vett tárgyak, történetükből kihullott, elveszett hangok, soha össze nem álló képkockák. A nagyotmondás kulisszái, bűvészükre váró trükkök titkos kellékei. Varázsdoboz, túlélőkészlet.
No és persze a kártya, az ördög százarcú bibliája, cinkosságaink netovábbja, a csalafintaság és szemfényvesztés magasiskolája. Naphosszat ültünk a kerek dohányzóasztal körül, néha éjszakába nyúlóan játszottuk egyik játékot a másik után, hogy végre le tudjuk győzni a dédit, de legalább megszorongassuk egy kicsit. Csak nagy ritkán sikerült, mondhatni, véletlenül, mert nagyszerűen játszott, meghökkentő módon, kiismerhetetlenül, szinte átváltozott a partik alatt. A házárdírozás, a vábánk, ez a fő dolog, kedveskéim! – magyarázta szelíden mosolyogva, és újra jól elvert minket. Tudjátok, a kártyában nincs szerelem, ezt anyácskánk is megmondta, nézett ránk nagy szeretettel, és nem kis bosszúságunkra megint bedobta azt a lapot, amire egyáltalán nem számítottunk. Na, még egy párti? – kérdezte vermutos pohárral a kezében ártatlanul, s mi persze, bár majd leragadt a szemünk, rögtön kevertünk és osztottunk, hogy újabb és újabb vesztes játszmákba kezdjünk.
Sokszor ijesztgettük is őt. Mialatt a régi Singeren varrogatott, észrevétlenül hason kúszva belopództunk hozzá, és egy óvatlan pillanatban elkiáltottuk magunkat. Ő ijedtséget mímelt ilyenkor, jesszusom, kapott a szívéhez, és egy pillanatra mindannyian elhittük, hogy azon nyomban meghal. De aztán hirtelen felkacagott, mire kitört belőlünk is a nevetés. Máskor meg ő rémisztgetett minket, lekapta a parókáját, szemét forgatni kezdte körbe-körbe, és alul-felül kiakasztotta a műfogsorát. Jajveszékeltünk, vinnyogtunk, siránkoztunk, dédi, ne csináld, ez nagyon rémes, borzasztó vagy, szörnyű. Aztán meg hogy még, még egyszer, csak egyetlenegyszer, én is látni akarom.
Néha meg azt játszottuk, hogy megbolondultunk, a dédivel ezt is lehetett. Beosontunk hozzá, és elkezdünk bőgni, artikulálatlan hangon vonyítani, bömbölni, nyávogni, mintha nem lenne ki az összes kerekünk. Hát ti megint megbuggyantatok, drágaságaim, mondta erre elégedetten a dédi, és megengedte, hogy egy csöppet belenyaljunk az ürmösébe, vagy kaptunk egy szem dugi kekszet, kávéba mártott kockacukrot. Egyszer öreg barátnője, a Baba néni jelenlétében jött ránk az ötperc, az előkelő hölgy nem tudott hová lenni a csodálkozástól. Zavartan babrált a nyakára tekert ezüstróka élettelen üvegszemén, hatalmas kalapját igazgatta, és úgy tett, mint aki menni készül. Mikor a dédi végül kikísérte, a nő anyánk fülébe súgott valamit. Anyuka, kedves, ezek a kisdedek meghülyültek, és dobbantott hozzá egyet a lábával. Anyánk szabadkozott egy kicsit, próbált mismásolni, végül aztán megnyugtatta, hogy mihelyst a Baba néni elmegy, azonnal indul velünk az orvoshoz.
Egyszóval csodás színjátékok voltak ezek, titkos szertartások és rituálék a hátsó, eldugott szobában, ahol a dédi lakott. Ezek alatt észrevétlenül megtanultunk tettetni, túlozni, színlelni és szerepet játszani. Mesélni, hazudozni mindenfélét, sőt egész testünkkel, egész lényünkkel lódítani és nagyot mondani. Igen, tulajdonképpen a dédi tanított meg minderre minket, ő tanított túlélni, de arra is, hogy kockára tegyük, ami úgysem a miénk. Nélküle beszorultunk volna érdektelen igazságainkba, valóságos történeteink erőszakosságába, őszintének hitt érzelgős mozdulataink kizárólagosságába. Általa szabadultunk meg az igazság és a valóság kényszermunkájától, de a mellébeszélés gyáva léhaságaitól is. Éppen mert nem beszélt mellé, nem hazudott, csak hazardírozott, színészkedett. És persze nagyokat mondott.
Sohasem mesélt viszont meséket. Csipkerózsika, Hófehérke, Hamupipőke nevét ki nem ejtette, a kis hableányt, az ólomkatonát és egyéb rémségeket inkább gondosan kidekorált mesekönyveinkből ismertük. Mert a dédi nem a meséket mesélte, hanem az életet, nem a mese volt neki a mese, hanem a valóság. Nem volt szüksége Hamupipőkére, mert ő maga volt az, láttuk a cipellőjén. Nem beszélt a Hófehérkéről, mert egész életét vele töltötte, ahogy a törpékkel, a gonosz mostohával és a királyfival is. Nem hiányzott neki a Csipkerózsika, mert ő bocsátott álmot mindnyájunkra. Minden szereplőt ismert, mindegyikkel találkozott, mindegyik ő volt, csak éppen úgy nevezte, hogy „anyácskám”, „drága Irmuska”, „szomszéd Náci bácsi”, „megboldogult uram”. Vagy éppen „a Jánoska”.
Igen, aranyoskáim, a tizenegyedik volt, most már jól emlékszem, az Irmuska meg a Kató között, egész nap vele játszottunk, babáztunk, meséli a dédi a kávénál. Felparázslik a cigarettája, ahogy jó mélyet beleszív, kékeslila füstgomolyag a vérvörös rúzsfoltok között. Én meg a húgocskáim, mi, kislányok, a fiúkat ez nemigen érdekelte, nem foglalkoztunk hát velük, pukkadjanak meg. Felöltöztettük, majd levetkőztettük, puszilgattuk az arcocskáját, megszeretgettük rendesen. Fürdetni is elvittük, jó anya módjára, majd ismét feladtuk rá a ruhácskáit, betakargattuk, és beraktuk a bölcsőbe. Ott ringattuk egy ideig, de aztán kitaláltuk, hogy a Jánoska nem tud elaludni, meg kell hát etetnünk. Kivettük, s ahogy a dadától láttuk, lehúztuk a blúzunkat, és sorban mindegyikünk a cicijéhez tette. Miután annak rendje és módja szerint megszoptattuk és megbüfiztettük, szépen ölünkbe vettük őt, cirógattuk, simogattuk, hogy végre elszundítson. Becézgettük, tutujgattuk, gügyögtünk mindenfélét, még énekeltünk is neki, csicsijja-bubujja, ami épp az eszünkbe jutott. Elmeséltük a kedvenc meséjét a legkisebb királyfiról, aki világgá ment, vándorolt erre-arra, legyőzte a sárkányt, feleségül vette a világszép nádszálkisasszonyt, végül pedig visszatért az öreg királyhoz, hogy elnyerje a fele királyságát. És hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak.
Aztán addig-addig babusgattuk a Jánoskát, teljesen belefeledkezve a játékba, hogy észre sem vettük hirtelen betoppanó anyácskánkat, aki nyomban kikapta őt a kezünkből, és gyorsan visszafektette oda, ahonnan titokban leemeltük, a szoba közepén felállított kicsiny ravatalra.
Megjelent a Bárka 2016/2-es számában.
