Potozky László
Próbababa
Nem akartalak megzavarni, óvatosan húztam be magam mögött a fülke ajtaját. Te fel se pillantottál a jegyzeteidből, szádban a golyóstoll végével köszöntél vissza egy jónapot-ot. Lassacskán este, próbáltam viccelni, de te továbbra se vetted le a szemed a lapokról, száddal némán formáztad a szavakat, egy félmosolyra se futotta tőled. A szabad ülésre ültem, az ablak mellé, nem esett jól a fölényességed, ezért is kerestem olyan hosszasan a helyem a kopott műbőrön, de hiába nyikorgattam az ócska rugókat, téged továbbra se érdekelt, hogy ott vagyok. A fűtőrácsra tettem a lábam, néztem a tájat, ami így, a sok lenyitástól és felcsukástól összekarcolódott üvegen keresztül még kopottabbnak tűnt az amúgy is gyengülő fényben. Többé nem néztem rád, legalábbis nem úgy, hogy te észrevehesd, egy bőrkeményedést rágtam a hüvelykujjamon, s mialatt szép lassan teljesen lecsupaszítottam fogammal az ujjbegyemet, a szemem sarkából alaposan megfigyeltelek.
Elővigyázatos lány vagy, erre az első pillanattól fogva rájöttem, a kabátodat nem vetetted le, még az övet se oldottad ki, pedig élesen pattogott a radiátor, egyre erősebben érződött a régi utasok szaga a melegben. A harisnyád is vastag volt, hiába kerestem rajta, egy tűhegynyi rést sem találtam, amin átderengett volna a bőröd, amiről tudtam, hogy se a fagyot, se a napot nem bírja, te pedig krémekkel kenegeted esténként, fürdés után, finoman siklanak fel-alá az ujjaid, miközben a frissen vetett ágy szélén ülsz, és combod alatt ráncokba gyűrődik a lepedő. A szoknya viszont nem illett hozzád, túl durva volt a vastag bársony, a barna szövet egybeolvadt az ülés műbőrével, ami élesen és mélyen süppedt be alattad, megmutatva a feneked minden egyes vonását, hogy kicsi és kemény, hogy még nyoma sincs rajta a narancsbőrnek, hogy bármit vegyél is fel, az úgy feszül rajta, mintha két sárgadinnye lapulna a nadrág alatt. Néha megigazítottad a hajad, rendezgetted a feltűzött tincseket, pedig igazából csak a frizurád látszólagos hanyagságát akartad megőrizni. Időközben teljesen besötétedett, a vagonokban felkapcsolták a világítást, fényes négyszögek vetültek a töltésre, meg-megcibálták a bokrok árnyékát. Most először emelted fel a fejed, elállhatott a nyakad, én meg hirtelenjében nem tudtam eldönteni, hogy a tekinteted keressem-e az ablak tükrében, vagy inkább az arcodat próbáljam megjegyezni, és szinte remegtem a dühtől, amikor néhány nyakkörzés után visszatemetkeztél a tanulnivalódba.
Éreztem, muszáj beszélnem veled, a megfelelő felütésen gondolkoztam, de ekkor a kalauz benyitott a fülkébe. Hagytam, hogy elsőnek te nyújtsd oda a jegyed, szerettem volna kideríteni, meddig szól, nem egyébért, csak hogy tudjam, mennyi időnk van még, de nem sikerült: azt sem ellenőrizte az a szerencsétlen, mára szól-e egyáltalán, csak előhúzta zsebéből a lyukasztót. Az én jegyemet bezzeg hosszasabban nézegette, mintha élvezné végiglapozni az ingyenjegyeket tartalmazó füzetecskét, aztán aláírta, s miután visszaadta, kezet rázott velem.
Hiába próbáltad elrejteni, én úgyis láttam, hogy meglepődtél. Mielőtt újra visszamenekülhettél volna a jegyzeteidbe, a távozó kalauz után biccentettem, régi jó barátom, mondtam, ezer éve ismerem, és addig beszéltem hozzád, addig improvizáltam, amíg felsóhajtottál, és az öledbe tetted a lapjaidat. Ügyeltem, nehogy rámenősnek tűnjek, összehúztam magam az ülés végében, akárha egy kicsit félnék tőled, és a szemkontaktust egyelőre kerülve elmeséltem neked, hogy az életem túlnyomó részét folyók, szakadékok fölött töltöttem, igen, az állandó léghuzattól hullott el szinte teljesen a hajam, a szerelőfolyosó korlátjába kapaszkodva instruáltam a vasúttársaság munkásait, melyik csavarokat húzzák meg, hol kell aládúcolni a talapzatot és meghegeszteni az illesztéseket, hogy a híd nyögve bár, de eztán is megtűrje magán a szerelvényeket. Némán ültél, összezárt térddel, hogy véletlenül se láthassak be a lábad közé, üvöltött rólad, hogy semmi kedved beszélgetni egy szomorú, magányos, ötvenes férfival, és hiába vártam, hogy legalább jóérzésből odavess nekem egy nyamvadt kérdést, például hogy nem féltem-e azokban a hajmeresztő magasságokban, te csak harapdáltad az ajkad, és meg se próbáltad eljátszani, hogy bár egy kicsit érdekel, amit mondok. Megkérdeztem, hány éves vagy, mivel foglalkozol: nekem is azok voltak a legszebb éveim, vágtam rá, amikor kiderült, hogy egyetemre jársz, akkor ismerkedtem meg a feleségemmel, annyi idősök lehettünk, mint te most, képzeld, a gyerekünk is veled egykorú lenne, már ha nem siet annyira. Alig volt nagyobb egy sörösüvegnél, temetni se kellett, az ilyeneket egyenesen a krematóriumba küldik. Akkor, azt hiszem, egy darab az asszonyból is ott maradt vele, én meg nem lehettem mellette, jártam az országot, egymás után tataroztam a hidakat, és annyit zötykölődtem a vasúton, hogy lassacskán a szívem is a kerekek ütemét kezdte követni, nem is lassult le többé, még akkor se, ha nagy ritkán hazamentem a feleségemhez. Egyszer aztán arra ébredtem, hogy szedelőzködik mellőlem, kora hajnal volt, hová mész, kérdem, mire ő, hogy nem tud így lenni, a szemét se bírja lehunyni, olyan idegesítően ver a szívem. Ígértem, kivizsgáltatom, ha kell, betegnyugdíjaztatom magam, de ő legyintett, hagyjad, csak ezentúl próbálj meg ritkábban hazajönni, jó? Így mondta, esküszöm, és annyira határozottan, hogy mukkanni se bírtam. Nem is jártam azóta abban a szolgálati lakásban, hallomásból tudom, hogy elköltözött, de hogy hová, fogalmam sincs, papíron még együtt vagyunk, annyi az egész. Szóval szabad vagyok, mint a madár, tettem hozzá, és egy kuncogásnyi időre a tekintetünk is találkozott, de az arcodról azonnal eltűnt az erőltetett mosoly, amikor megkérdeztem, neked van-e barátod.
Bonyolult ügy, motyogtad, de hiába próbáltál a lapok mögé húzódni, én máris rávágtam, hogy nekem elmondhatod nyugodtan, ha valakiben, hát bennem meg lehet bízni, nem te lennél az első egyetemista lány, aki rám szorul, mert én segítőkész ember vagyok. És akkor elmeséltem annak a jogászlánynak a történetét, akit egy ehhez hasonló vonatúton ismertem meg, sőt talán pontosan ez a járat volt, szóval szegényke évek óta elvégezte az egyetemet, de állást, azt sehogy sem kapott, és azóta is hálás nekem, mert elég volt néhány jó szót szólnom a vasúttársaságnál, és rögtön felvették az egyik irodába, méghozzá nem is akárhová, hanem egyenesen a fővárosba. Na, de nem akarlak zavarni a tanulásban, zártam le a monológom, biztosan nehéz vizsgád lesz, és esküszöm, békén is hagytalak volna, ha nem látom az arcodon, mennyire megkönnyebbülsz és mennyire örülsz, hogy végre megszabadulsz ettől a vén faszitól meg a süket dumájától. Csak magadat hibáztathatod, hogy egy bekezdést sem hagytalak elolvasni, de meg kell értened, egy ilyen helyzetben mégsem gubbaszthattam karba tett kézzel a fülke sarkában, hány éved is van még hátra?, kérdeztem, egy, mondtad. Most, hogy ismét kicsalogattalak a menedékedből, már nem is igen figyeltem a válaszaidra, inkább az ablak tükrében néztem az arcod, vonásaid hol kiélesedtek, hol megfakultak. Sokáig beszéltettelek, nem volt könnyű újabb és újabb kérdésekkel előjönnöm a családodról, a megélhetésedről, a fiúidról, mégis csak akkor hagytam abba, amint úgy éreztem, ennél jobban nem ismerhetlek meg már. Ekkor engedélyeztem pár másodpercnyi csendszünetet, de te visszaéltél vele, mi értelme volt azok mögé a rohadt jegyzetek mögé visszasunnyogni? Türelmesen vártam egy darabig, aztán elfordultam az ablaktól, a szemedet kerestem, de te csak bámultad a lapokat, meg se próbáltál olvasni, az volt neked a lényeg, hogy ne kelljen rám nézned. Ezért vetted magadhoz a táskád és kotorásztál benne jó darabig, mintha a föld alól kéne előkerítened azt a szendvicset, s mialatt a csomagolófóliát hántottad le róla, azon voltál, hogy észrevétlenül arrébb csusszanj az ülésen, kifelé, minél közelebb az ajtóhoz. Kilestél a folyosóra, ahol egy lélek se járt, néha letöröltél a szádról egy-egy morzsát, hogy legalább egy villanásnyi időre elrejthesd arcod előlem. Aztán fékezett a vonat, valahol a semmi közepén álltunk meg, sápadt lámpák, raktárak és fasorok voltak a közelben.
Mintha a radiátor melegével terjengene elő, úgy telt meg a fülke csönddel; meg-megnyikkantak a szerelvény eresztékei, a távolban kutya csaholt, fogaid hangosan és egyenletesen őröltek. Hazai?, mutattam a szendvicsedre, és meg se várva a választ, folytattam, egyébként hova valósi vagy?, mire te megmondtad annak a kisvárosnak a nevét, amin csak átutazni szokás, és ahová te, bár csak menetrenden kívül és némi figyelmesség fejében áll meg a mozdonyvezető egy fél percre, vonattal szoktál hazalátogatni, méghozzá a nemzetközi gyorssal, ami kora délután indul útnak és késő hajnalban vánszorog be a végállomásra. Ahogy elnézlek, mondtam, nem tudom elképzelni, hogy egy kicsit sem félsz az éjszakai utazástól, de te csak ráztad a fejed és erősítgetted, mégis ki akarna ártani neked, ugyan mitől félnél? Hát attól, hogy egyszer megjárod, feleltem, az ilyen fiatal lányok nagyon könnyen megjárják, mire te szinte fenyegetően válaszoltál, a falatot sem nyelted le, hogy azon a vonaton minden vagon termes, egyik sem fülkés. Hát ez sajnos nem így van, magyaráztam, de végül is nem szégyen, ha valaki nem tud az utolsó vagonról, jegyet se adnak rá, az ajtajai zártak, csak néhány kivételezett használhatja, ezek egymagukban vagy ketten ülnek a fülkékben, és ha te nem is félsz, egyszer kell veled megtörténjen, hogy egy ilyen helyen elhúzza valaki a függönyt, s azon túl senkit se érdekel, mi történik ott bent, a fülkében.
Próbáltad szépen összehajtogatni a szalvétát, de az ujjaid remegtek, dühödten gyömöszölted vissza a táskába a szendvics maradékát, aztán csak kotorásztál és kotorásztál, mintha a vagonpadlóba akarnál lyukat vájni. Időnként kipillantottál a folyosóra, de senki se járt odakint, nem csoda, hogy egyre kevésbé tudtad elmaszkírozni arcodon a kétségbeesést. Pedig én tényleg nem akartam semmi rosszat azzal, hogy elmeséltem még egy történetet, ami néhány évvel ezelőtt történt valaki mással, egy veled egykorú lánnyal, akivel ugyanígy, kettesben üldögéltem egy fülkében, de nem sokáig, mert, ahogy beszélni kezdtem hozzá, felállt és szó nélkül faképnél hagyott, hogy néhány vagonnal arrébb beüljön egy szabad fülkébe. Tudom, mert szoktam sétálgatni a folyosón, olyan vonat is van, hogy tízszer végigjárom, nyugdíjas vagyok, már unalmamban is felhasználom az ingyenjegyeket, úgy legalább tudok beszélgetni. Szóval miután a lány elment, elindultam sétálni, meg is találtam az egyik fülkében, kérdeztem, nincs-e kedve visszajönni, de ő csak nyomogatta nagy flegmán a telefonját, hiába magyaráztam neki, hogy egyáltalán nem zavar, hogy az én fülkémben is telefonálhat nyugodtan, ő az ablak felé fordult, és a füléhez emelte a telefont. Nem azt mondom, hogy megérdemelte, ami történt vele, de mindenképp kísértette a sorsot, tudod, vannak ezek a süketnémák, akik mindenféle kacattal csencselnek a vonaton és olyan szerencsétlenül néznek ki, azt gondolnád, a világ legnyomorultabb emberei, de megvan nekik a magukhoz való eszük, nekem elhiheted. Kártyák, tollak meg valami ócska zseblámpák voltak nála, senkinek se kellettek azok a vackok, s amúgy is pangott az egész vonat, legfeljebb ha egy ezrest kereshetett, de szerintem nem a pénzt miatt szállt fel. Nem láttam, hogy bement a lányhoz, azt se tudom, sikerült-e eladnia neki valamit vagy sem, az viszont biztos, hogy nem volt gyenge gyerek, pedig eléggé nyálas képe volt, egyfolytában csillogott a szája, olyan hülyén csücsörített vele. Én a vonat legelején ültem, közvetlenül a mozdony mögött, nem tudtam segíteni rajta, amikor a fiú behúzta maga mögött a függönyt, majd szépen komótosan leemelte a válláról a táskát. Messze voltam tőlük, nem hallottam semmit, csak akkor láttam meg szegénykét a földön, amikor ismét elindultam egyet járkálni. Hosszú posztókabátom volt, azzal takartam be, vigyáztam rá. A következő állomáson leszálltunk, nehezen, de sikerült megértetnem vele, hogy semmi értelme a rendőrségre menni, úgyse fog senki foglalkozni az üggyel, merthogy nem lehet tudni, melyik körzetben volt a vonat.
Akárha régóta keresnéd, úgy kaptad ki táskádból a telefonodat, és ugyanazzal a lendülettel rántottad félre a fülkeajtót is. Azt hitted, elbújhatsz előlem a folyosón, de háromfülkényi távolságból is láttalak az ülések fölé rögzített tükörcsíkban, a névjegyzékedben keresgéltél, pedig itt nem volt térerő. Mégis eljátszottad, hogy beszélsz valakivel, én meg azon kaptam magam, hogy nem bírom tovább ezt csinálni, már épp el akartam volna magyarázni mindent, de akkor hirtelen rám pillantottál a tükörcsíkban, és végleg elveszítve az önuralmad, menekülőre fogtad. Utólag belátom, nem kellett volna kövesselek, de még nem jöttem ki teljesen a karakterből, és csak akkor jöttem rá, hogy tényleg megrémítettelek, amikor felsikítottál, és szembecsaptad velem a vécéajtót.
Nem jöttél ki többé, talán sírtál is, én meg vártam a hidegben, de megszólítani nem mertelek. Szerettem volna elmondani az igazságot és bocsánatot kérni, de nemsokára le kellett szállnom. Talán nem is tudtam volna megértetni veled, hogy fogalmam sincs, miért fogott kezet velem a kalauz, talán az ő családja is termelt ki olyan háborús veszteséget, aki ingyenjegyet ér, és hogy nézd el nekem, amiért ezt a sok maszlagot összehordtam és ennyire bedurvultam, de ki tudja, utólag talán még büszke is leszel, hogy téged választottalak próbababámul, ha majd remélhetőleg még hallasz rólam.
Megjelent a Bárka 2016/1-es számában.
