Gulisio Tímea
Szól a kakas már
– Most is hallom őket, pedig már rég nincsenek. Tízen voltak, és mindennap eggyel kevesebben. Rejtély, hogy az utolsó hová tűnt. Állandóan viszket a fülem. Éjjel tücsökciripelésre riadok. Átmegyek a másik szobába, ahol üresen áll a befőttes üveg. Nincs benne egy árva tücsök se. Megnyugszom, visszafekszem. Megint az a reszelős hegedülés, mintha már nem is egy, hanem ezer tücsök muzsikálna. Felelgetnek egymásnak, kórusba állnak össze, a prímás szólót játszik. Hamis, de határozott, a többi kénytelen követni. Egyre őrültebben kontráznak, mind a maga nótáját, mégis összecsengenek a nagy ördögi szimfóniában. Bosch Pokoljának zenei aláfestése.
– Az agyadra mentek, ennyi. Ki kell pihenned. Itt lesz rá módod – mondja barátnőm, Adél, akihez egy hetes üdülésre érkeztem.
Paradicsomi állapotok: csend, harmónia, gyümölcs- és virágillat, tópart nádassal. Csak a távoli szomszéd baromfiudvarának zajai. Csak a víz csókolgatja cuppogva a parti cölöpöket.
Az első nap vidáman, kagyló- és kavicsgyűjtögetéssel telik, szedjük, míg elbírjuk az apró kopott vázakat, a simára csiszolt köveket. Sótlan, majdnem nyers halat ebédelünk zöldséges rizskörettel. Ízlik ez is, akárcsak az odaégetett diós sütemény. Sziesztától reggelig pedig ki sem bújunk a szénaillatú takaró alól, csak a kezünket nyújtjuk ki egy-egy falat csokiért, sajtért, egy pohár borért.
Másnap Adél viccesen megjegyzi, hogy elkapta tőlem a fülviszketést.
– Ajándékba adtam, nekem már elmúlt! – mondom, majd lebirkózom, azzal feledésbe merül a dolog. Estig.
Miután többedszer kérdezi vissza, mit mondtam, javaslom, mossa ki a hallójáratait, addig én összedobok egy gombás-olívás melegszendvicset.
Nagy sokára érkezik meg a fürdőből.
– Kihűlt a kaja. Az nem fontos, hogy várlak?
Nem felel. Némán tömi szájába a hideg szendvicseket, hármat, nekem így csak egyet hagyva. Nem vetem a szemére, szeretem nézni, ahogy eszik. Később se beszél, és mintha nem hallaná, amit mondok neki, mintha egészen megsüketült volna. Így telik a következő nap is. Még mindig nem sejtek semmi rosszat.
– Nem unod még? Bocsánatot kérek, ha ezt akarod kicsikarni.
Semmi. Közömbös, üres tekintettel mosogat tovább. Szeretkezünk, közben meg se nyekken. A karomban alszik, álmában dúdol. Ismerős dallam, de nem rémlik, honnan. Hamarosan rájövök: a tücskök. Az lehetetlen! Kinyitom az ablakot: nem az udvarról jön, ott csak a kakas köszönti a hajnalt. Körbejárom a kis nyaralót, hegyezem a fülem, hiába. Visszabújok az ágyba. Megint a reszelős, erőszakos hang. Mint otthon, sok száz kilométerrel arrébb. Olyan eszelős gondolatom támad, hogy ez a tücskök bosszúja, amiért odaadtam őket a madárpókomnak. A szellemük jár vissza kísérteni. Jót nevetek az ötleten, de csak halkan, barátnőm fel ne ébredjen. De ő már egészen süket. Szája sarkán édes mosollyal alszik. A füle melletti fekete tincs mintha megmozdult volna, de á, most is csak képzelődöm, és nincs is semmiféle zene. Orvoshoz kéne fordulnom idegi kimerültséggel, de nem merek, félek, a diagnózis paranoid skizofrénia lenne.
Próbálok elaludni, nem megy. Kínomban bevetem a gyerekkori számolós módszert, csakhogy birkák helyett folyton tücsköket látok, amik töredelmesen menetelnek elő a lefolyóból, a konyhakő repedéseiből, a falakból, a tejesüveg szájából, a pórusaimból. Vakaródzva ugrok talpra, villanyt kapcsolok, mire barátnőm durcásan hasra fordul. Semmi szokatlan. Rovarok sehol. Kevesebbet kéne innom – dörmögöm.
Reggel vakító napsütésre ébredünk, nyoma sincs a sötétség félelmeinek. A hangulatom reményteli és derűs, csak Adél nem szól még mindig. Nem értem, nem sértődős típus, ha mégis berág valamin, fél nap múlva megbocsát, és minden megy tovább a régi kerékvágásban.
– Szedjünk erdei szamócát! – kis kosarat nyomok a kezébe.
Piros pöttyös szoknyájával, fehér fejkendőjével olyan, mintha egy meséből lépett volna elő. Réteken, fás ligeteken megyünk át, végig beszélek hozzá, de ő nem enyhül meg, konokul hallgat, néha dudorászik. Magamhoz húzom, eltol, nem kér csókot. Érett, illatos szamócát adok a szájába, amit csak résnyire nyit meg. Sorban tűnik el benne a gyümölcs, meg se rágja, meg se köszöni. Ráhagyom, mi mást tehetnék.
Megint ránk esteledik. Slambucot főzünk bográcsban, Adél csendben pucolja a hagymát és a krumplit. Majdnem-idill. Birkahúst kockázok, mikor barátnőm kikapja a kezemből a nagykést, elfordul, nyammog, majd tisztán adja vissza. Még tart az első sokk, mikor követi a második: felmarkolja az összes véres húscafatot, a kötényzsebébe dugja, és rohan vele a házba. Nyilván meghibbant, mit várok, mikor én meg folyton hallucinálok. Főzöm tovább az ételt – birka nélkül. A sima tarhonyás–paprikás krumpli is finom – nyugtatom magam, de egyre nehezebb.
Már alkonyodik, mikor előjön, sápadtnak, gyengének tűnik, nem haragszom rá. Felé nyújtom a vacsoráját, mire beleköp. Egy tizedmásodpercre kivillan a nyelve, vagyis az a valami, aminek a nyelvének kellene lennie… Csakhogy nem rózsaszínű és húsos, hanem hosszú, recés, fekete.
– Mi van a szádban? – kérdezem, pedig tudom, hogy itt már semmi jóra nem számíthatok. Futnom nincs hova, nincs visszaút sem.
Hajánál fogva elkapom, pofozom, cibálom, mire dögszagú trutymót köp az arcomba. Felveszem az asztalról a kést, és megfenyegetem: ha nem hagyja abba, leszúrom. Erre vetkőzni kezd, erotikus táncot lejt. Kellemes, latin jazzmelódia szól. Megbűvölten állok. Mi volt ez a rémálom? Szeretjük egymást, boldogok vagyunk. Majdnem engedek a csábításnak, mikor rádöbbenek, hogy a zene a torkából szól. De a szája csukva van. És mit ne mondjak, a hang sem éppen emberi. Teljes erőből a földre teperem. Izmos, fehér lábaival pont úgy kulcsol, mint együttléteink alatt. Lefogom. Nyelvet ölt rám, jobban mondva azt, ami már nem nyelv, hanem egy óriási tücsök. Menekülnék, de nem ereszt, smárolni akar. Elborzadva nyúlok a késért. Csak a nyelvét akarom kivágni, ha néma marad is, attól még a kedvesem. Legalábbis szeretném elhinni, hogy még ő az. Földhöz verem a fejét, hogy elkábuljon, és tehessem a dolgom. Eszméletét veszti. Tátott szájából kilóg a tücsök. Rágóit csattogtatja, lábaival kapálódzik. Véresre harap–karmol, mire sikerül tőből kimetszenem. Hatalmas tócsa rovarnedv és emberi vér áztatja ruhámat. Tű, cérna nincs összevarrni a sebet, csak Adél mellére borulva bőgök, egészen addig, míg merev nem lesz a teste.
– Megöltem a szerelmemet! Megöltem!!! – ordítom a falu csendjébe.
Egy kakas kukorékol valahol. Neki van tyúkocskája. Míg a gazdasszony másképp nem dönt. Addig is potyognak a tojások, mint a halott nő füléből az apró, fehér peték.
Megjelent a Bárka 2015/6-os számában.
