Prózák

 

 T__th_Krisztina_m__retezett.jpg

 

Tóth Krisztina

 

Másolat ki nem adható

 

Nyár vége volt, a számítógépem képernyőjére ragasztva sárga kis cédula figyelmeztetett, hogy hétfőn fel kell hívnom a Hivatalt. Ha ezúttal sem sikerül elérnem őket, gondoltam, akkor ugrott a gyerek iskolakezdése, és nem elég, hogy koraszülött volt szegény, most még évet is veszít majd a tehetetlen anyja miatt! Húszévesen fog leérettségizni és behozhatatlan hátrányokkal indul az életben, és mindezért én leszek a felelős. El kell érnem a Hivatalt, bármi áron.

            Előző héten többször is telefonáltam nekik, de soha, senki sem vette fel a kagylót. Előző szerdán, amikor a honlapjuk szerint félfogadási idő volt, oda is mentem az épülethez, ahol azt olvashattam, hogy a Hivatal jelenleg zárva tart, de hónap elejétől ismét a szokott félfogadási időben várja a kedves ügyfeleket. A honlapon az ideiglenes zárva tartást nem tüntették fel, igaz, a nyitva tartást is rosszul - ám ezt akkor még nem tudhattam.

            Hivatal I. bejáratához széles lépcsősor vezetett, de az épület meglepően kihaltnak látszott. A köpenyes portás nézte egy ideig, ahogy az alumíniumkilincset rángatom, aztán előkecmergett. A kaput résnyire nyitva közölte, hogy nincsenek nyitva, a félfogadás rendje megváltozott. Nem is azért jöttem, válaszoltam nyájasan, hogy féljek, vagy hogy fogadjak. A portás kissé tágabbra nyitotta az ajtót. Én, folytattam a kiáradó hagymaszagban, mindössze Hivatal II. új székhelyéről szeretnék érdeklődni, pontosabban az új helyen működő új ügyosztály elérhetőségéről.

            A portás megenyhült, hiszen aznap én voltam az egyedüli ügyfél, akit elhajthatott, márpedig aki a kicsit, nem becsüli, a nagyot nem érdemli. Felfirkantott nekem egy telefonszámot.

Az utcasarkon elővettem a mobilt, és felhívtam a megadott számot, felkészülve rá, hogy ott sem lesz kapcsolható előfizető. Meglepetésemre kellemes női géphang jelentkezett, elmondta, hogy Hivatal II-t hívtam, majd felajánlott nyolc menüpontot. Mivel a keresett ügyosztály neve és a tájékoztatás egyik pontban sem szerepelt, vártam a kezelő jelentkezéséig.

            A női hang elmondta, hogy a keresett ügyosztály mely mellékállomáson érhető el, és hogy átkapcsolni nem tud, de ha ezt a számot újra tárcsázom, a melléket kérve a megfelelő helyet adják majd. Fel tudja írni? – énekelte.

Hazaérvén az egész délutánt telefonálással töltöttem, ebédet és vacsorát nem csináltam, a keresett mellékre voltam rátapadva hatig, de egyszerűen nem válaszolt.

 A páncélidegzetű központos hölgy, aki a hívások nyomán szinte személyes ismerősömmé vált, azt javasolta, hogy menjek inkább be. Hivatal II. csak néhány megállónyira található Hivatal I-től.

            Kedd reggel már Hivatal II. portáján álltam, azt az osztályt keresve, ahol azt a bizonyos papírt kiállíthatják.

A portás érdeklődött, egyeztettem-e előzőleg telefonon valakivel. Gondolkodás nélkül bólintottam, hogy természetesen egyeztettem, bizonyos Szabónéval. Úgy okoskodtam, hogy legalább egy Szabónénak minden ügyosztályon kell lennie egy ekkora intézményben. Lapozgatott egy könyvben, ráncolta a homlokát, majd tényleg felhívta Szabónét, és félrefordulva pusmogott vele. Megkaptam az engedélyt, hogy felmehessek az első emelet kétszázhetes szobájába.

Átvágtam az előcsarnokon, irigykedő pillantást vetettem a kezükben sorszámmal várakozókra, akik már mind tudják, melyik ablakhoz kell járulniuk, és felmentem a lépcsőn.

            Nem lepődtem volna meg, ha a kétszázhetesben maga Franz Kafka ül az asztal és dedikál nekem egy könyvet, de arra is fel voltam készülve, hogy nem találok ott egy lelket sem, vagy hogy nincs ilyen számú helyiség.

            Tévedtem. A szűk irodában maga Szabóné ült gondterhelt arccal.

Szabóné vagyok, mondta fel se pillantva. Vártam, hátha csak befejezi, amit épp csinál. Mikor már percek óta álldogáltam ott, megköszörültem a torkomat. Ha tudom, kockáztattam meg, hogy ilyen elfoglalt, bejelentkeztem volna előre, de sajnos ezen az ügyosztályon soha, senki nem veszi fel a telefont. Szabóné abbahagyta az írást, és csodálkozva rám emelte a tekintetét. Hát már hogy venné fel, hajolt vissza a billentyűzet fölé, amikor itt nincs arra munkaerő. Hiszen látom, hogy ő is mást csinál. És én, én mire várok itt, kérdezte kelletlenül. Bemondtam a gyerek nevét, és hogy milyen igazolás kell.

– Ez a neve? – vonta fel a szemöldökét.

– Ez. Így hívják.

Amíg a dossziét kereste, egyfolytában csöngött a telefon. Amikor Szabónét nagyon irritálta a csöngés, hátrafordult és kissé megemelte, majd lerakta a kagylót, anélkül, hogy beleszólt volna.

            Lapozgatott, aztán arra jutott, hogy a kérdéses okmány még nyáron, a szabadságolások előtt fel lett adva ajánlva, de én azt nem vettem át. Érdeklődjek az illetékes postán – fordult újra a képernyő felé, – mert ide még nem jött vissza a küldemény.

            Mielőtt tiltakozhattam volna, már a helyére is pakolta a mappát és jelezte, hogy a maga részéről befejezettnek tekinti a beszélgetést.

            Kedd délután elzarándokoltam a postára érdeklődni, ahol azt felelték, hogy a levelet sem Hivatal II. címe, sem a címzett neve, sem a kézbesítés időpontja alapján nem tudják nekem előkeresni. Ez így kevés információ. Nekik az ajánlási ragszámra volna szükségük, annak alapján tudják csak ellenőrizni a rendszerben, érkezett-e ilyen levél, és valóban vissza lett-e küldve. Az ajánlási ragszámot csak a Hivatal tudhatja, forduljak hát hozzájuk.

Szerdán már ismét Szabóné asztala előtt toporogtam. Szabóné úgy nézett rám a monitor mögül, mint valami makacs szennyeződésre, amit nem sikerült lekefélnie a férje zakójáról. Sóhajtozva elővette a dossziét, és hosszas lapozgatás után kinyögte, hogy a küldemény az ő szabadságolása idején került postázásra, így az ajánlási ragszámot csak az a kolleganője tudja nekem megmondani, aki csütörtök délután lesz bent.

Nem hívhatnának-e fel, okvetetlenkedtem, azt a kolleganőt, vagy nem küldhetnék-e el nekem másolatban azt a papírt. Vagy nem lehetne-e kiállítani újra azt az igazolást.

Szabóné keze megállt. Dermesztő tekintetet vetett rám, és azt felelte, hogy egy ilyen okmány nem sokszorosítható, újra nem állítható ki, csak külön kérvényre, hiszen az alkalmazottnak aláírásával kell tanúsítania, hogy azt egyszer már kiadta. A vak is láthatta, hogy Szabóné aláírása nem játék, nem is erősködtem tovább.

A csütörtöki reggel már Hivatal II. lépcsőjén talált. Aznap délelőtti merész célom az volt, hogy elérjem a kolleganőt, bizonyos Sz. Szidóniát, aki a nyári szabadság alatt Szabónét helyettesítette, és beszerezzek tőle egy aláírt papírt. Sz. Szidónia előadó, ha ez egyáltalán lehetséges, még lassúbb és még barátságtalanabb volt, mint Szabóné. Úgy látszik, tűnődtem, ide csak kövér nőket vesznek fel, akiknek Sz. betűvel kezdődik a nevük. Egy kerek órán át lapozgatott, majd közölte, hogy részemre ők soha semmiféle küldeményt nem postáztak, ezt ő, Sz. Szidónia, nyugodta állíthatja. Felvetette, hogy forduljak inkább Szabónéhoz, aki pénteken nem dolgozik, de következő hétfőn bizonyára készséggel áll majd rendelkezésemre.

Merész ötletem támadt, mint a filmekben a pilótának, aki látva, hogy a gép fara és szárnya levált, megpróbálja fejjel lefelé letenni a gépet. Közelebb léptem Sz. Szidóniához és belefogtam.

            Lehet, hogy azt az igazolást, mondtam, mivelhogy nem postázták, és nincs nyoma sem a nyilvántartásban, sem a számítógépen, ki sem állították! Talán pont akkor vált szét Hivatal I. és Hivatal II., lendültem bele, talán éppen az én igazolásom kiállításának napján! Ebben az esetben viszont nem is másolatot kell kiállítani, hanem magát az eredeti igazolást!

            Sz. Szidónia alig tudta követni a szárnyaló gondolatmenetet. Elbizonytalanodva emelte fel a fejét, és azt kérdezte, hogy jó, de ha kiállították, akkor hogy lehet az, hogy nem.

            Hát ez az, lelkendeztem, hogy nem állították ki! És mi ketten, együtt, most kiállíthatjuk! Sz. Szidónia elgondolkodott: a szokatlan erőfeszítéstől szinte eltorzult az arca. Keresgélni kezdett a számítógépében az űrlapok között, aztán fakó hangon kérdéseket tett fel. Ki a gyerek anyja. Én, válaszoltam. Jó, adjam oda a személyimet. Odaadtam. Hogy tudom igazolni, kérdezte, hogy én vagyok az anyja. Én szültem –  leheltem elsápadva. Nem, nincs itt az eredeti születési anyakönyvi kivonata. De tudom a TAJ számát, itt a kártyája, bemondom a születési idejét, a születési és a jelenlegi súlyát, a lakcímét, és, esküszöm az élő istenre, pótlólag behozom gurulós kocsival az össze szükséges okmányt.

            Sz. Szidónia azt mondta, rendben, most elég neki az, ami a feltétlenül kell. Adjam oda intézmény igazolását is arról, hogy a gyerek beiratkozott tanuló. Ezt nem tehetem, csuklott el a hangom, hiszen a beiratkozáshoz, ugye, az a papír szükségeltetne, aminek kiállításán mi most napok óta fáradozunk.

            Sz. Szidónia homloka elfelhősödött: azt a gyereket már rég be kellett volna íratni, morogta, a múlt héten volt a határidő.

Nem idézem tovább a beszélgetésünket, megtettem ezt már sokszor, részletesen elmondtam mindent a tanúvallomásomban is. Az előzményeket is csak azért vázoltam dióhéjban, hogy értsék: én nem akartam megölni Sz. Szidónia előadót!

A különös felindultság enyhítő körülménynek számított. Az ügyvédem többször is hangsúlyozta, hogy módosult tudatállapotban követtem el a bűncselekmény, hiszen egyébként igen nehéz, szinte lehetetlen valakinek levágni a fejét egy lakcímkártyával.

            Hatodik évemet töltöm itt a fegyházban, a gyereket viszont sikerült beíratnom. Nem volt egyszerű, de sikerült. Mivel az anyja börtönben ül, kedvezményt kap, szakkörökre jár, hetente egyszer pedig bejön látogatni.

Ha jó magaviseletet tanúsítok, szabadulhatok, mire elvégzi az egyetemet. Itt bent használhatok számítógépet, töprenghetek. Mostanában prózát írok, regényt. A főszereplőmet Szabónénak hívják, bár a cellatársaim szerint, akiknek felolvastam már néhány részletet, ez nem elég karakteres név egy krimihez, sokkal jobb lenne például az Sz. Szidónia.

            Ezen még gondolkodni fogok –  időm van elég.

 

Megjelent a Bárka 2015/5-ös számában.


Főoldal

2015. november 20.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png