Prózák

 

 Cserven__k_Berill.jpg

 

Cservenák Berill

 

Ládába zárt száz év*

 

 

Hosszú évek után új házba költözni mindig egy összetett feladat. Meg kell barátkozni a változás gondolatával; a lakás minden emlékét gondos kis csomagokba rendezni, hogy készen álljon a szállításra; valamint jó ilyenkor a ház eddig hanyagul megvetett szegleteiben leülni és mély gondolatok közé elmerülve szükséges, hogy arra gondoljunk, mi mindent tehettünk volna itt, amíg még volt rá alkalmunk, de soha nem tettünk meg. Ezek közé az elhanyagolt helyek közé tartozhat egy sarok, amelyet a költözés napjáig automatikusan kizártunk látókörünkből, s már hiába gondolunk arra, milyen jó is lenne ott egy kalandos regénnyel a kezünkben élvezni a délutáni szabad, munkamentes órákat. Számomra ez a feledésbe merült helyiség a padlás volt. Már napok óta eltűntek a bútorok, csupán néhány hátrahagyott kartondoboz mutatta, hogy ennek a háznak még valahol itt vannak a lakói, mikor rájöttem, hogy a hosszú évek óta elzárt padláson talán még akadhat valami, amit érdemes lenne elvinni az új életbe.

Szűkös, szörnyen dohos és sötét volt odafent. Egyetlen egyszer jártam csak ott, mikor egészen kislányként segítettem az édesapámnak felhordani a dédnagyapa régi kacatjait. Azóta mindent belepett a kosz, a pókháló és a penész. Százéves, szúrágta, törött hintaszék, elrozsdásodott fémplakátok, nagy, büdös ruhakupacok – a régmúlt pöcegödre fogadott. Találtam egy ládát. Nagy volt és barna. Valójában, ha nem sütött volna be rá a napfény, egy meglazult tetőcserépen át, talán észre se vettem volna, csak átsiklottam volna rajta, mint hónapokkal ezelőtt a ház többi jelentéktelen, apró alkotóelemein. Nem sokat tudtam a dédapámról, szinte alig valamit. Rémlettek mesék az első világháborúról, pletykák nagyapáról miszerint kései gyerek volt, meg egy legendás szép szerelemről a dédnagymamával. Végül úgy éreztem, rég nem tettem magamnak akkora szívességet, mint amikor felnyitottam azt a jelentéktelen ládát és rátaláltam a megsárgult levelekre, valamint arra a törékeny kis füzetre, amely egyetlen oldala rávett arra, hogy megtelepedjek a zord padlás szálkás deszkáin, majd hosszú-hosszú percekig fel se álljak onnan.

1914. december; a nyolcadik nap

Fiatalok arca rémes fintorba rándul, valahányszor ránéznek az oldalhoz erősített szablyára. A fiataloknak nem csak az arca rémes ilyenkor, de a jellemük is. Mély tisztelettel csapják össze a bokájukat, ha az idős elhalad mellettük, de amint, már tényleg messze elhaladt, hárman-négyen összesúgva máris azzal töltik az idejüket, hogy a lőfegyver szépségeiről zengnek ódákat, elég hangosan ahhoz, hogy a tábor valamennyi füléhez eljusson a dialógusuk. Az idős bölcs, és nem foglalkozik velük, hagyja a fiatalokat, had legyen sajátos kialakított képük a tökéletes fegyverről. Az idős már régen bajtársának fogadta a szablyát, és nem szégyelli a dolmányát sem.

Hát ilyen a mi táborunk, szedett-vedett. Fiatal is, idős is, és sekorú is. Mert, hogy mi, sekorú bajtársak azt se tudjuk, merre fordítsuk a fejünket. Se fiatalok nem vagyunk, se idősek. Se a lőfegyverrel nincs bajunk, se a szablyával. Igazából van mindkettő. Egyszóval a közhangulat még a nyolcadik nap is ugyan az, s valahol, noha senki nem beszél róla itt, mindenki érzi, tudja, hogy rövidesen, az első összecsapás után úgyis kiderül melyik félnek hűségesebb a fegyvere. Mi megvagyunk. Élelem még van elég, bőségben ebből persze még most sem szenvedünk, bár inkább szenvednénk! Ha már egyszer éjszaka az előreszenvedésről álmodnak, hát bár álmodnának valami ilyen, jóleső szenvedésről, meleg mézről, meleg vér helyett.

 

1914. december; a tizedik nap

Vezényelnek minket előre, a százados hajtja a katonát, mintha az igásbarmait irányítaná. Széles vállú, zsíros szakállú, mérges egy alak. Nem igazán szívleljük, de mivel jártas az öldöklésben – beszélik, hogy a ’48-as kishőse – ezért mi türelmes igásbaromként követjük őt. A lovasok elől haladnak a tizedessel, mi meg szerencsétlenkedve kerülgetjük a maguk után hagyott gőzölgő citromokat. Egy bajtárs a legnagyobb lelki nyugalommal bele is trappolt, majd ahogy megfülelte a röhögést maga mögött, foghíjas mosollyal vigyorgott hátra. Percekig ecsetelte, milyen hasznos ez a meleg, új réteg a talpán. Onnantól kezdve többször is megfigyeltem még néhány ilyen véletlen balesetet.

Hat óra után álltunk meg, így marad időm lejegyezni azt, amit szükségesnek érezek. Szép a fogadó, nagy gerendás ház, az idősekkel bent a sekorúak, melegszünk és isszuk az ajándék bort, a fiatalok pedig kint az istállóban kártyáznak. Az idősek végre a mi fülünk hallatára tárgyalják ki a suhancokat. Beszélnek gyors halálról, naivságról. Beszélnek arról, ők milyenek voltak régen, hogy igazából nem másmilyenek, hanem ugyanilyenek. Beszélnek arról is, ki kinek kijének adja át miét, ha majd már senki senkije válik belőle. Mi pedig a bajtársakkal némán ülünk, néha összeszólalkozunk, néha kacagunk, néha rákacsintunk a vörös kocsmárosnéra, de a legtöbb néha a hallgatásból áll. A gondolatainkat bekerítették a pesszimisták és az optimisták.

 

1914. december; a tizenhatodik nap

Az első éjszaka, amikor a friss sebeket kötözgetjük, megemlékezünk az elesettekről, megtisztítjuk a véres fegyvereket, elszámolást készítünk a megmaradt golyókról, rendbe szedjük az egyenruhát, a fejenkénti vacsoraadag megemelkedik. Még hosszú kilométerek választottak minket el a harcmezőtől és a lövészároktól, a századunkhoz csapott lovas tized továbbra is előttünk poroszkált. Nem ők voltak a hibásak. Az ellenség oldalról jött. Igazából nem is jött, hanem lőtt. Az erdőből szórták ránk a golyókat, nem foglalkoztak közelharccal. A küzdelemről kellene írnom, arról hogy mennyi volt a vér, mennyi volt a kiáltás, mennyi volt a halál, de fölösleges leírni, mert soha nem fogja megérteni az, aki nem volt ott.

A tűz körül ülünk a bajtársakkal, tegnap még tizenhárom volt a létszám, ma kettővel kevesebb. Az Osvát és a Boldog elesett, a Pozsonyinak meglőtték a lábát, a Szalaynak a fél füle hiányzik. Meg a nyugalom, az is hiányzik. Ezúttal a fiatalok is – már az a négy tucat, amelyik megmaradt – csöndbe vannak, ketten figyelnek a tűzre a többi elaludt, vagy a félelemtől nem tud, csak úgy tesz. De valamennyinek mégis csak sikerül. Horkolnak. Hangosan, mint a medvék, félő, hogy idevonzzák az ellenséget – legalábbis az egyik bajtárs, a Kovács erről prédikál. A Kovácsot mi csak úgy hívjuk, hogy a Tudós, mert ennek a valamire való embernek – aki mindenre való lenne csak katonának nem – ki van tömve a zubbonya mindenféle okos könyvvel. Van nála Biblia, földrajzi könyv tele apró kis térképpel, orvosi könyv, de kedvencünk egy újfajta verseskötet, amelynek lapjai közé még annál is újabb újságlapokat préselt ez az eszes jószág. A Tudós egy nyeszlett kis ember, vékony, csupa csont, gyermekarccal, noha a Jézusi koron már régen átlépett. Az Osvát – nyugodjon békében! – folyton azt mondogatta, hogy ez a Tudós egy tipikus fajtája a magyar népnek; művelt, okos, igazi prédikátor, egy szavalózseni, határozott véleménnyel és nagy hanggal, elvárásokkal a másik fél felé, egy végtelenül dühös ember, aki a saját testi gyengeségével vívja élete legnagyobb harcait. Hát igen, az Osvát különös élvezetét lelte más emberek személyiségében. Példának okáért, mivelhogy az Osvát véleményét szemtől-szemben sem félt kinyilvánítani, nekem is megmondta, miszerint az ő elméjében nem vagyok más, mint a legfurcsább favágó, akivel eddig összehozta a sors. Mindig is szeretett rácsodálkozni erre a kis könyvecskére, nem fért a fejébe, honnan tanulhattam meg ilyen szépen vetni a sorokat. Az Osvát ügyetlen volt az írásban, a dőlt betűi nem egy szép hölgyet, hanem egy iszákos parasztlegényt idéztek, pedig az Osvát apja is hivatalban dolgozott, pont, mint az enyém. Egyszóval hiányozni, fog ez a bajtárs, most még nagyon, de az idősök azzal nyugtatnak minket, hogy hamar tovaszáll ez az érzés.

Visszatérve a Tudósra, van még mit írni róla is. Igazából nem is köztünk lenne a helye, ez nem csak úgy a semmiből szívta azt, ami a fejében van, hanem rendes iskolában tanulta. Műszaki katona, már rég ott lenne a helye, ahová most tartunk, de meghűlt indulás előtt, így a lövészárok tervei, melyeket természetesen saját maga tervezett, rajzolt, számolt, hamarabb értek célt, mint maga az alkotó. És ha ő nem is, de mi örülünk, hogy itt van ez a tipikus fajtája a magyar népnek. Alig néhány perce is olvasott nekünk szép verset, véres verset, buzdító verset és szerelmes verset is. A kedvencünk a Petőfi, Tudós azt mondja, meg sem lepődik a választáson, a jó katona ki másnak is falná a versét, ha nem a nagy Petőfinek. De a Tudós azt is mondja, nem árt, ha néha átszellemülünk, és gondolkodunk. Ennek a kedvence Gyóni Géza volt, nem meghalt költő, hanem ma is alkotó, de nem is vártunk el mást egy ilyen túlművelt embertől. Most is büszkén lengette orrunk előtt legféltettebb kincsét. A használattól viseletes fehér papiroson kézzel írott vers egy Gyóni szerzemény volt. Lelkesen mesélte, honnan szerezte meg a költő friss, novemberi versét. Hadovált Gyónit ismerő barátokról, meg szívességről és galambpostáról, de a felolvasást már valahogy mindenki jobban várta. Tudós ünnepélyesen kihúzta magát, amikor belefogott az előadásba. Rejtély honnan vette a mély tónust, amellyel a „Csak egy éjszakára küldjétek el őket…” visszatérő sort hangsúlyozta.

Pirkadtig beszélgettünk a tűz körül. A vers újra beindította az agy elrozsdásodott fogaskerekeit. Tudós politikai nézetei kis csapatunkhoz vonzotta az időseket, még a századost is ott üdvözölhettük a körünkben. Van valami érdekes abban, amikor a katonák a háború miértjeiről tanakodnak, amikor a háború hasznosságát próbálják megítélni, valami teljesen elkeserítő és kétségbeejtő. Mintha apró kis szőlőszemek beszélnének az őszi szüretről. Az este folyamán számtalanszor elhangzik a „Nincs beleszólásunk, A nagykutyáknál a zászló, Bezzeg tudják is ők, mi a harc” és még hasonló más mondat. De a legtöbben mégis ugyan azt visszhangozzák; „Csak egy éjszakára küldjétek el őket (…) csak egy éjszakára”. Végül egy, az idősök között is idős katona zárta le a szavak bábeli zűrzavarát: Ha egyetlen éjszakát is töltenének egy olyan helyen, ahol a vas, úgy veszi őket körbe, mint a levegő, akkor nem kellene meghalnunk holnap, és ugyanakkor nem beszélhetnénk nemzetről.

Akadt, aki egyetértett, és akadt, olyan is, aki nem. Amíg háborúzunk, amíg van joga az embernek az egyéniességhez, a felvilágosultsághoz és szabad gondolkodáshoz ez mindig így lesz.

 

1914. december; a sokadik nap

Rá vagyunk kényszerülve, hogy fejünkben tartsuk a napok számlálását, és értékeljük, hogy ezelőtt, milyen könnyedén megállapíthattuk, hogy az év hányadik napjába kezdünk bele. A lövészárokban fekszünk, a fagy nagyobb veszélyforrássá nőtte ki magát, mint az ellenség, vagy a gyomrunkat gyötrő éhség. Nem tudom megmondani, hol tartok, ezért egyszerűen legyen ez a „sokadik” nap. Jó ez így, azt hiszem. A helyzetünk kétségbeejtő, az élelem kevés, s bár úton van az élelem, félő sosem ér ide időben. Lőszerből és puskaporból van elé, csak ember nincs, aki kilője őket. Úgy tűnik, mintha időtlen idők óta feküdnénk a lövészárokban. Ha éppen csend van és ideiglenes nyugalom, hát összehúzzuk magunkat és alszunk. Van, aki nem ébred fel többet, van, aki bár nem akar, mégis felébred. Megbomlott az egység. A lovasoknak se híre, se hamva, a fiatalok öregekké váltak, a vértől maszatos arcokról nem lehet leolvasni már a kort. Talán az idős, és a sekorú halkabban szenved, halkabban hal meg, de más megkülönbözető jel nincs. A kitüntetések, mint meglazult gombok szakadnak le a kabátokról, a díszes fejékeket rohanó léptek aszalják bele a porba. Már nem írhatom, hogy „mi”, már nem beszélhetek többes számban. Tudós néhány órája eltűnt, rebesgetik itt lent, hogy még nem lehelte ki a lelkét, csak hadifogoly. Nem megkönnyebbülés, fogolynak lenni, úgy hírlik, még halottnál is rosszabb lenni. Az ujjaim lilulnak a hidegtől, a kesztyű végét muszáj volt kivágni, mert a puska töltése élet-halál versennyé vált.

Megfordult a fejemben, hogy hamarosan meghalok. De ha meg nem is halok, a ceruza elfogy mire a következő oldal végére jutok. Akkor aztán egy ideig nem lesz új bejegyzés.

Már megkértem egy bajtársat – azt az egyet, amelyik még életben van – hogy jutassa haza a családnak ezt a kis füzetet, ha én magam nem vihetem el személyesen, cserébe én is ígéretet tettem, hogy kézbesítem minden megírt levelét az ő drága Katájának. Szomorú megalkuvás volt ez, s mindketten kívántuk, hogy ne kelljen teljesítenünk a másik kérését.

Ó, édes, édes otthoniak! Olyan nagy most a csönd, így könnyű végre rátok is gondolni! Előttem lebeg a mama finom arca, húgom szép mosolya, egy angyali szerető, angyali ölelése, mélyen elzárva, de itt vannak az érzelmek. Azok az érzelmek, amelyek minden katonát előbb-utóbb megtalálnak, és megfáradt könnyeket csalnak a szembe, amiket már nincs erő elsírni.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket, az ellenséget, hogy békében tölthessük majd a szentestét, vagy az újévet. Csak egy éjszakára küldjétek el őket, az otthoniakat, hogy még ha utoljára is, de átölelhessünk szülőt, testvért, feleséget, gyermeket. Csak egy éjszakára küldjétek el őket, az angyalokat, hogy megtisztítsák a csatamezőket.

Csak egy éjszakára küldjétek el hozzánk a békét, csak egyetlen egyre.

 

Sokáig kerestem magamban a gondolatokat, miután végeztem az utolsó oldallal. Kevés volt, túl kevés. Akartam még olvasni, még, még, még. De egyszerűen nem volt tovább, nem volt folytatás, csak vér- és sárfoltok és száz év távolság. Jó tudni, hogy ez a férfi, aki megjelenítette magát előttem, épségben hazatért. Ő és utódai megőrizték a múlt egy darabját, így most én olvashatom és őrizhetem a saját gyermekeimnek. Visszatettem a füzetet a helyére, lehajtottam a nagy láda tetejét, és távoztam a padlásról. Másnap a láda felkerült a pótkocsira. Kellett ez a láda, szükségem volt a múltra az új házamban is.


*Az I. világháború centenáriumának és Gyóni Géza születésének 140. évfordulója alkalmából Békéscsaba Megyei Jogú Város Önkormányzata 2014-ben irodalmi pályázatot hirdetett Békéscsaba középiskolás tanulói számára. Cservenák Berill I. díjas alkotását közöljük.

 

Megjelent a Bárka 2015/4-es számában.


Főoldal

2015. szeptember 07.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png