Sándor Zoltán
Háborúk gyermekei
Terebélyes platán magasodott a park közepén. A csíkos pizsamás férfi a fa törzséhez dőlve figyelte az ég felé nyújtózó ágak hajlongását. Egy utolsót szíva cigarettájába, a fűbe dobta a csikket. A kis pumpasprayből kétszer a szájába fújt, majd a kikövezett járdához ment, és végignézett a közeli padokon ücsörgő embereken. A legtöbben közülük szótlanul süttették az arcukat a tavaszi napsütésben. Srégen átellenben egy korban hozzá illő férfit pillantott meg.
– Szabad?
A férfi fölnézett az újságból, és kissé arrébb húzva bézs színű pizsamája felett viselt fürdőköpenyét, helyet csinált maga mellett.
– Köszönöm.
A köpenyes férfi ezúttal sem szólt semmit, ajkait mozgatva folytatta az olvasást. Néhány perc múlva félbe hajtotta az újságot, és bólogatva az ölébe helyezte.
– Újabb dokumentumot találtak, amely azt a nézőpontot támasztja alá, hogy a trónörökös elleni merénylet nélkül is kitört volna az első világháború.
– A centenárium apropóján most mindenki ezzel foglalkozik.
– Erre az okmányra állítólag nemrég bukkantak rá egy levéltárban.
– És te… vagyis maga…
– Nyugodtan tegeződjünk.
– Te ezt elhiszed?
– Nem gondolkodtam rajta. De ez egy komoly lap – mutatott az újságra.
– Komoly?
– Nem értesz egyet?
– De… de igen, legalábbis abban a kontextusban, amilyenben általában használni szokás a komoly megjelölést.
– Mert te hogyan használod?
– Nem is tudom… Talán nem kell mindig komolyan venni azt, aki komolynak tünteti fel magát…
– De hogyan vegyünk komolyan olyasvalakit, aki még magát sem veszi komolyan?!
– Most megfogtál…
Mindketten elmosolyodtak.
– Annyit akartam csak mondani, hogy nem szabad kész tényként kezelni mindazt, amit az újságok megírnak…
– Világos.
– Az újságok sokszor nem is írnak meg semmit, csak dokumentálják a hatalmasok vágyait.
– Úgy véled? Ebben – mutatott az újságra – nem ritkán kritika is található a kormány számlájára.
– Nem minden kormánytag tartozik a hatalmasok táborába, az egymás közti leszámolásra is jól jön a média… És ne feledjük, csavaros módon a hatalmasok ellen szóló ritka bírálat is a hatalmasok érdekeit szolgálhatja, mert ezekkel lehet példálózni, hogy lám, kritizálnak bennünket, mi meg hagyjuk, példaértékű demokraták vagyunk…
– Holott diktatúra van.
– Permanens. A diktatúra nálunk nem vész el, csak folyamatosan átalakul…
– Ezt megjegyzem.
Felnevettek.
– Honnan tudod te mindezt?
– Volt némi betekintésem.
– Értem…
– Egy dologgal tisztában kell lenni: közszolgálati média nem létezik. Az, ami ilyen szerepkörben tetszeleg, valójában a mindenkori hatalmasok szócsöve. Ezen a tényen nem változtat az, hogy a hatalmaskodó a sajtóval történő visszaélését önmaga favorizálásával, agresszív propagandával, a társadalmi párbeszéd lezüllesztésével, az ellenlábasok elhallgatásával, vagy mindezen dolgok ötvözetével teszi… A közszolgálati média egészen egyszerűen valósághamisítást végez. Funkciója a hatalmi elit kiszolgálásában merül ki, éppen ezért például teljes mértékben alkalmatlan a társadalmi kutatásokon és feltárásokon alapuló tudományos dolgozatok elkészítéséhez. Minden olyan szociológiai és történelmi tanulmány, amely a közszolgálati médiában megjelent adatokon alapszik, alapjaiban véve pontatlan. Az efféle tudományos munkák pedig tovább torzítják az egyébként is téves képet a valóságról, multiplikálva a valósághamisítást…
– Azt akarod tehát mondani, hogy azt a dokumentumot is, amiről az imént olvastam, nem árt némi fenntartással fogadni.
– Nem… ilyet nem állítottam… bár nekem kissé gyanús, hogy éppen akkor találtak rá egy olyan okiratra, amely alátámasztja a hivatalos történelmi tanítást, amikor a kerek évforduló miatt a világ figyelme az adott eseményre irányul.
A köpenyes férfi elmosolyodott.
– Flúgosnak tűnsz, de tetszel… Miért vagy itt?
– A szívem. Magas vérnyomás, magas koleszterinszint, légzési panaszok… És te?
– A gyomrommal van valami. Ők sem tudják megmondani, mi lehet, most vizsgálják… Szóval, te egy ilyen kételkedő alkat vagy…
– Nem mindenben…
– De, ami az újságokat illeti, nagyon, mi?!
– Különösen, ha történelemről van szó.
– Mi a bajod a történelemmel? Miben higgyen az ember, ha már a lezárult múltban sem hihet?
– Éppen az a baj, hogy a múlt nálunk nem zárult le. És attól tartok, hogy egyhamar nem is fog. Legjobb példa erre ez a nagy fölhajtás egy háború kitörésének századik évfordulója kapcsán. Legalább, ha minden érintett összefogna, és közösen levonná a tanulságot. De nem ez történik, hanem mindenki a saját szája íze szerint magyarázza a történteket, és természetesen mindenkinek igaza van… A történelem tulajdonképpen a napi politikát szolgálja, a politika folytatása más eszközökkel, és…
– Elnézést, te ugye magyar vagy?
– Igen. Mert?
– Semmi, a kiejtésedből gondoltam, csak eddig nem voltam benne biztos. Volt egy nagyszerű magyar barátom, a Lajos… De folytasd csak, nem akartalak megszakítani.
– Nem lényeges, azt szerettem volna csupán mondani, hogy a történelem megítélése mindig viszonylagos. Te másmilyen szemszögből tekintesz ugyanarra a dologra, mint én, ezért nyilván mást is látsz…
– Minden relatív?
– Nem…, mert egy népirtás sohasem lehet relatív… Ugyanakkor igen, mert… Például, mit gondolsz, miért nem rendeztek sohasem egy regionális történelem-versenyt diákoknak a térségben?
– Ez jó! – csapta össze tenyereit a köpenyes férfi. – Ehhez kéne EU-s pénzre pályázni.
– Igen… – mosolyodott el a pizsamás férfi. – Tudod, a történelemmel való foglalkozásnak addig van értelme, amíg a múltban marad… Amint alakítani kezdi a ma történéseit, veszélyessé válik.
– Ahogy mondod.
– És van itt még egy érdekes paradoxon is. A történelem csak úgy létezhet, hogy én foglalkozom vele, viszont ha az egykori események másképpen alakulnak, én nem biztos, hogy léteznék.
– Hogy érted?
– A történelemben minden mozzanat, a legapróbb is, a jelen pillanathoz vezetett, a jelen pillanatban pedig mi élünk. Például lehet azon ábrándozni, hogy milyen irányban indul a középkori Szerbia sorsa, ha nem veszíti el a rigómezei csatát, vagy milyen hatalmas lenne ma Magyarország, ha nincs a trianoni békediktátum, de tisztában kell lenni azzal, hogy bármekkora nagyhatalom is lenne Szerbia vagy Magyarország, mi valószínűsíthetően nem élnénk: mások élnének helyettünk.
– Rémisztő gondolat.
– A paradoxon lényege: hogyan lehet viszonyulni az általános rosszból keletkezett jóhoz.
– Mire gondolsz?
– Mondok egy szemléltető példát. Ismered Jelena nővért?
– Nem… nem hiszem… legalábbis névről nem tudom…
– Biztos találkoztál már vele, a felvételi osztályon dolgozik. Karcsú, szép arcú lány, rövid fekete frizurát visel, mindig mosolyog és kedves, mindenkihez van egy jó szava…
– Ja, tudom! Áldott egy teremtés… És gyönyörű!
– Igen, igen, ne legyünk álszentek, nagyon csinos nő.
– Mi van vele?
– Hallottad a történetét?
– Nem.
– Az édesanyját megerőszakolták a háborúban.
– Nem mondod…
– A férje nem volt odahaza, jöttek a felszabadítók, a teherautóra pakoltak, amit csak tudtak, majd sorban meghágták az asszonyt, és egyikük teherbe ejtette. A horvát férj el akarta vetetni a magzatot, de az asszony nem ment bele, inkább, ahogyan mondta: a sajátjaival autóbuszra szállt és felvállalta a menekült sors bizonytalanságát…
– Szörnyű… Honnan tudod mindezt?
– Legutóbb egy szlavóniai menekült feküdt a mellettem lévő ágyon. Ő mesélte. Ugyanazzal a busszal hagyta el szülővárosát, mint Jelena nővér édesanyja. A kislány állítólag a többi gyerektől tudta meg, hogy háborús zabigyerek.
– Bizarr…
– Civilizált emberként magától értetődően elítélek mindenféle erőszakot… a nemi erőszakot különösen, de amikor végignézek Jelena nővéren, önkéntelenül is hálát adok annak a gazembernek, aki nemzette. Ez paradoxon.
– Az.
A csíkos pizsamás férfi egy papírzacskó kámforos bonbont vett elő zsebéből, és társa felé nyújtotta.
– Kérsz?
– Köszönöm, de szigorú diétára vagyok fogva.
A pizsamás férfi a szájába tett egy bonbont, majd a zacskót visszahelyezte a zsebébe.
– Van egy sokkal közelebbi példám is…
A köpenyes férfi kíváncsian felemelte tekintetét.
– Édesanyám első férje sváb férfi volt, Dietrichnek hívták, a jugoszláv királyi hadsereg gárdájában szolgált. Amikor 1941-ben bevonultak Hitler csapatai, a német nemzetiségű katonákat kérdés nélkül besorozták a saját osztagaikba. Dietrichet csakhamar átvezényelték, és édesanyám számára örökre nyoma veszett… A háborút követően édesanyámat sokat molesztálta az újonnan létrejött kommunista hatalom, hol ide idézték be, hol oda, kollaboránsnak meg náci kurvának nevezték. Tartott ez mindaddig, amíg a hatalomhoz közel álló egyik jóakarója azt nem tanácsolta neki, hogy legjobban teszi, ha újra férjhez megy, lehetőleg olyasvalakihez, akinek semmi köze sincs a megszállókhoz, ily módon ország-világ előtt szakít volt férjével. Pontosan hogyan is történt, nem tudhatom, de csakhamar valóban férjhez ment barátnője öccséhez, vagyis… édesapámhoz. Szóval, ha nincs a partizán terror, akkor én sem vagyok…, és a lányom sincs, aki történészként tagja annak a bizottságnak, amely a második világháború végén lezajlott véres megtorlásokat kutatja…
A köpenyes férfi széttárta karjait a pad támláján, és végignézett az előtte elnyúló pázsiton.
– Édesapám is partizán volt.
– Sokan voltak.
– Igen… Kisgyerekkoromban rengeteget mesélt partizánkalandjairól… Gyakran annyira korgott a gyomruk, mondta, hogy kénytelenek voltak megenni a fának a kérgét… Télidőben kendőkbe bugyolálták a lábukat, hogy le ne fagyjanak az ujjaik, de a boszniai hegyekben olyan farkasordító hideg uralkodott, hogy sokaknak amputálni kellett a végtagjaikat. És persze a hőstettek… a többszörös túlerőben levő német gyűrű áttörése, az ellenség megtévesztése céljából felrobbantott híd, majd átkelés a hömpölygő folyón, a sebesültek megmentéséért folytatott ütközet, a számos diverzáns akció… Felnőtt fejjel ébredtem csak rá, hogy édesapám egyes meséi alapján partizántörténetek íródtak és filmek készültek… – Kényszeredetten elmosolyodott. – Igazából a már említett Lajos barátomnak köszönhetem, hogy bármit is értek az itteni viszonyokról, és hogy nem ismeretlen előttem mindaz, amiről te is beszélsz. Lajos mesélt nekem először róluk, hittem is meg nem is, mentségemre szolgáljon, hogy velünk, akik közvetlenül a második világháború után születtünk, nem tanítottak ilyeneket… és máshol sem hallhattunk erről semmit. Magamban azonban nyilván szégyellhettem, hogy mérnök létemre halvány dunsztom sincs ezekről a történésekről, ezért később utánajártam a dolgoknak…
– Kicsoda Lajos?
– Lajos… Lajos egy jó ember… volt.
– Volt?
– Igen.
– Ezek szerint már nem él.
– Nem. Már… huszonkét éve… Valamivel több, mint huszonkét éve!
Végigsimított a combján, és térdére könyökölve előrehajolt.
– Együtt voltunk a harctéren. Rettentően el volt veszve… Mindannyian el voltunk veszve, de ő különösen. Ugyanazon a napon kerültünk a kiképző táborba, valahogy összeismerkedtünk… nem is emlékszem már hogyan… tudom, folyamatosan azon sopánkodott, hogy kicsoda ő, meg mit keres ott, állandóan ilyeneket hajtogatott. Főleg az után, hogy elszállítottak bennünket a tetthelyre. Egy éjszaka arra ébredtem, hogy ül, és magában beszél magyarul. Egy elnéptelenedett faluban tartózkodtunk épp, egy szenesfészerben húztuk meg magunkat éjszakára. Megkérdeztem tőle, valami baj van, Lajos… csak annyit motyogott vissza, hogy nagyapja az osztrákok oldalán háborúzott a szerbek ellen, ő meg most a szerbek oldalán harcol a horvátokkal szemben… Talán. Nem mindig tudtam követni a gondolatmenetét. Az életét is elmesélte, de azóta, bármikor is eszembe jutott, mindig elgondolkodtatott, hogy valóban úgy mondta-e, ahogyan én hiszem, vagy már én raktam össze utólag a történetét, hogy számomra logikus legyen…
– Fontos?
A köpenyes férfi egy pillanatra felnézett beszélgetőpartnerére, majd megrázta a fejét.
– Nem. Zsidó lányt vett el. A lány szülei ellenezték a kapcsolatukat, főleg az anya, titokban házasodtak össze a szomszédos faluban, ahol Lajos barátja anyakönyvvezetőként dolgozott. Ekkor a lány már terhes volt. Szülei sohasem bocsátottak meg ezt neki. Még azt követően sem, hogy belehalt a szülésbe. A temetés után Lajos meg akarta nekik mutatni a csecsemőt, de anyósa nem akarta látni, azt mondta, elképzelhetetlen számára, hogy unokája szülei gyilkosainak az ivadéka… Nem sokkal később Amerikába költöztek egy rokonukhoz, Lajos soha többé nem hallott felőlük semmit.
– És vele mi történt?
A köpenyes férfi megdörzsölte az arcát, és az ölébe fektette tenyereit.
– Már a távolból látszottak a gomoly füstfelhők. A falu bejáratánál állat- és embertetemek hevertek szerteszét, leégett és szétlőtt házak csúfoskodtak egymás után, gazdátlanul maradt, nem ritkán találatot kapott jószágok lézengtek az utcákon. A település központjában a teherautónk elé hajtott egy horvát tank, majdnem összeütköztünk vele, mindannyian gyorsan kiugráltunk a járműből és a közeli szálloda felé menekültünk. Ekkor már tankokból, aknavetőkből, puskákból tüzeltek ránk. Egy vastag fa mögé kuporodtam, olyan vastag volt, mint ez a platán… lőttem egyet a levegőbe, és lebújtam. Most sem tudnám megmondani, hogy fél percet vagy egy órát töltöttem el ott. Arra lettem csak figyelmes, hogy a szállodát elért társaim kiabálnak, meneküljek, mert be vagyunk kerítve. Mászva elindultam az épület felé, de alig haladtam pár métert, amikor találat ért. Több is. Átlőtték a bal alkarom, a másik golyó pedig a vállamat súrolta. A fejem legszívesebben a földbe dugtam volna, gránátoktól széthasított fenyőágak hullottak rám, lövedékek süvítettek körülöttem. Sokáig magatehetetlenül feküdtem a földön, mígcsak valaki a grabancomnál fogva meg nem ragadott, és a szálloda bejáratáig nem vonszolt… Lajos volt az. Csak miután foggal-körömmel nagynehezen bekötöttem a sebemet, kérdeztem meg, hol van. Akkor árulták el, hogy eltalálták, és… kint maradt…
Hosszasan bámult maga elé.
– Elengedtek a temetésére… én vittem el édesanyjának az utána maradt cuccot. Az asszony remegő kézzel mutatta, hogy előző nap hozta a postás a végzést, hogy egyedülálló szülői státusa miatt felmentik a katonai szolgálat alól, vagyis nem kell eleget tennie a behívató parancsnak…
– Elképesztő…
– Igen… Amikor megkapta a behívót, sorra járta az összes katonai ügyszolgálatot, hogy egyedülálló szülőként ne vigyék el a harctérre, a kislánya akkor indult el iskolába, de a bürokrácia nem siette el a dolgot…
– Ez… egyszerűen felháborító…
– Máshogy is megoldhatta volna, de ahhoz pénzre lett volna szüksége. A kiképzés alatt köztudott volt, melyik ajtón kell bekopogni, ha van elegendő német márkád…
A csíkos pizsamás férfi megcsóválta a fejét.
– És még én mesélek neked történelemről… A te történeted még egy oka annak, ami miatt feleslegesnek tartom ezt a nagy fölhajtást egy lényegében szomorú és szégyellni való esemény körül. Mi lehet az indítéka az efféle össznépi csinnadrattának? A figyelemfelkeltés, hogy soha többé semmi hasonló ne forduljon elő? Esetleg… azonban erre folyamatosan emlékeztetni kellene, nemcsak egy kerek évforduló kapcsán, másrészt pedig nekem egyáltalán nem úgy tűnik, hogy bármelyik fél is erre fektetné a legfőbb hangsúlyt, sokkal inkább, mintha mindenki megpróbálná igazolni önmagát, emlékeztetni szeretne néhai nagyságára, áldozatvállalására és a vele szemben elkövetett igazságtalanságra… Ennek megerősítésére mindenféle exkluzívnak beharangozott, hitelesnek mondott, valójában szenzációhajhász iratocskákat vakarnak elő, úgynevezett komoly lapokban publikálnak, majd tapsikoló közönség előtt televíziós talk-show-kban nyilvánosan kommentálnak…
– Szerinted akkor inkább olvassunk bulvárlapokat? – mosolyodott el a köpenyes férfi.
– Azt nem mondtam, bár bizonyos tekintetben a bulvár sokkal tisztességesebb a magát komolynak tartó sajtónál…
– Ezt hogyan érted?
– Megpróbálom megmagyarázni… Igen, undorító dolgokat művel, gusztustalan témákon csámcsog, politikai üldöztetéseket folytat, kicsit túloz, kicsit ferdít, de legalább nem akarja magát valami másnak feltüntetni, mint ami, míg a másiknak éppen a látszatkomolysága az, ami igazából visszatetsző!
– Értem…
A csíkos pizsamás férfi egy pillanatra elhallgatott, szörcsögve kifújta az orrát, majd folytatta okfejtését.
– Témaválasztásaival közvetetten árulkodik az adott korról. Ha jobban belegondolunk, igazából csak a mostani bulvársajtóból lehet majd kellőképpen megtudni száz év múlva, hogy mi foglalkoztatta leginkább a ma emberét…
A köpenyes férfi felröhögött.
– Akkor ezt akár el is dobhatom – mutatott az újságra.
– Akár…
– Nos – karórájára nézett –, mennem kell, nemsokára kapom a terápiát. Az újságot neked adom, hátha…
– Köszönöm.
– Találkozunk…
A csíkos pizsamás férfi hosszasan nézett távolodó beszélgetőtársa után. Amikor az illető eltűnt a láthatárról, az ölébe fektetett újságot a padra tette, zsebéből előkotort egy szál cigarettát, és a vén platánhoz csoszogott. Rágyújtott, és a fának dőlve egy füstfelhőt fújt a magasba.
Megjelent a Bárka 2015/4-es számában.
