Demény Péter
Verdes a pacsirta[1]
Amikor akarod, akkor már azt is tudod, az kell, éppen az, és nem más, akkor már fikarcnyi kétséged sincs afelől, mi az, ami kell, és az emberben megszületik az önzőség, ez is csak egy szó, méghozzá milyen komor szó, olyan, akár egy elégedetlen rendfőnök, aki önző, az folyamatosan magára gondol, kizárólag magára, senki másra, milyen egyszerű meghatározás, mint a rendfőnökök minden meghatározása, apámnak volt egy rendfőnök barátja vagy mije, mindenesetre gyakran járt hozzánk, és apám szívesen borozgatott vele, már nem is emlékszem a nevére, magas, tohonya férfi volt, a legcsikorgóbb télben is izzadt, szakadt róla a víz, a bibliája ázott valósággal, mert azt mindig magával hordta, és nem elég, hogy magával, hanem mindig a kezében tartotta, és teljesen váratlanul idézett belőle, és ha idézett, akkor hirtelen megállt, akárhol lett légyen is, lépcsőn, folyosón, bolthajtás alatt, bárhol, a Példabeszédek könyve volt a kedvence, „Fiam, ha a bűnösök el akarnak csábítani téged: ne fogadd beszédöket”, citálta, enyhén pöszén ejtette a szavakat, de tökéletesen artikulált, és látszott rajta, annyira büszke erre a tökéletességre, hogy valósággal nem bír magával, úgy gondolhatta, hogy a szép kiejtés a hit alapköve vagy mestergerendája, szegény jámbor marha, „Fiam, ne járj ezekkel, tartóztasd meg lábaidat ösvényüktől”, mondta elborult tekintettel és olyan hosszú ő-vel, mintha az egész golyóbist körül akarta volna fonni vele, egyszer majdnem a nyakába hulltam, éppen a várkápolnába igyekeztünk, a reggeli utáni áhítatot semmi szín alatt nem hagyhattam ki, és olykor ez a tapír tartotta, a hit viceházmestere, és ahogy az ebédlőből lefelé indultunk, valószínűleg megérezhette belső ellenállásomat, és leckét akart nekem adni, egyszer s mindenkorra leszögezni, hogy ami történik, az jó, és így jó, nem másképp, legelöl a szüleim haladtak, közvetlenül előttem Páter Rogerius, akit Odile-lal Pater Brouillard-nak neveztünk el, bár apám szerint, aki egyszer rajtakapott, hogy így beszélünk róla, inkább Pater Nuit-nek kellett volna neveznünk, Odile mögöttem jött, nem is annyira kötelességből, a szüleimen látszott, hogy semmiért nem mernék megróni, bemutatkozása elég egyénire, következésképpen szabadra sikeredett, mint inkább azért, mert teljes szívéből nevetett ezen a meggyőződéses hülyén, Pater Brouillard a hátában érezhette kételyeim tüzes lehelletét, és ezért olyan váratlanul állt meg, hogy majdnem keresztülbukdácsoltam rajta, alig bírtam visszatartani magam, hogy le ne bukfencezzem a lépcsőkön, Odile felvinnyogott, ám ez a csekélység meg sem érinthette őszentségét, „Meggondolás őrködik feletted, értelem őriz téged”, szavalta felemelt mutatóujjal, és akkor vettem észre, hogy a mutatóujja jóval hosszabb a középsőnél, legalább egy fél arasszal, vakmerő ostobasággal tört az ég felé, ezen nekem is fel kellett vihognom, a páter hagyta, visszhangozzanak szavai, egy percig állt, megsűrűsödött a csend, a szüleim tátott szájjal figyeltek, végül kegyesen leengedte Isten növelte ujját, megfordult, mehettünk tovább, „ez meg… őrizne téged”, suttogta a fülembe Odile, és felnevettünk, ennyi kereszténységet nem lehet komoly arccal elviselni, Pater Brouillard-nak bizonyára lenne egy-két keresetlen szava vagy passzusa az önzőségről, de mint annyiszor, most sem lenne igaza, a szerelem nagyon is önző, nem is tud más lenni, csak önző, nem is lehet más, mikor végre az életed része lett valami, amit nem is reméltél, akkor nem legyinthetsz rá, ehhez nem is szentnek kellene lenni, hanem valami jóval többnek és embertelenebbnek.
Ez után az eset után még kevésbé hallgattam Köd testvérre, mint ez előtt, ha egyáltalán létezik kevésbé, valahogy mindig fontos volt nekem az okosság és a nyíltság, a hitelesség, vagy hogy nevezzem a képmutatás ellentétét, azt, hogy valaki nem a formák, a hagyomány és más ilyen szorítások kedvéért mondja, amit mond, és viselkedik úgy, ahogy viselkedik, hanem egyszerűen azért, mert tényleg hiszi is, és ami még sokkal fontosabb, érzi, belülről mondja, és nem eljátssza ezt a belülrőlt, hanem látom az arcán, a szemén, az egész lényén, hogy úgy gondolja valóban, ez a csodálatos a szerelemben, hogy miközben kételyek morzsolnak, kételyek már csak azért is, mert a váratlan szerencse felkaparó gyötrelemmel is jár, meddig tart vajon, miért szeretett belém, érdemlem-e én ezt, és ha igen, hagyják-e, hogy érdemeljem, aki szeret, az mintha folyton egy olyan hintó után szaladna, mely előtte száguld, ő meg egy ideig bírja az iramot, a lelkét is odaadná, hogy ne maradjon le, de trappolnak a lovak, dübögnek a paták, dobog az egész világ, mint egy egyre elkeseredettebb szív, és végül minden igyekezete ellenére mégis lemarad, postakocsi, ez az, nem hintó, az túl exkluzív és elegáns, holott a szerelemben mindig van valami közönséges, amilyen csodálatos, annyira nem teszi a kezét a szája elé, amikor a fogpiszkálót használja, olykor mindent látsz, de ezt is szereted, soha így nem láttál, és ezt is neki köszönheted, mármint a szerelemnek, és rajta keresztül annak, aki elhozta életedbe a szerelmet, pedig ő tulajdonképpen ártatlan, ugyanolyan gyanútlanul tette a dolgát, mint addig, ugyanúgy felkelt reggel, és lefeküdt este, ugyanúgy mosdott, reggelizett és indult, amerre indulnia kellett, vagy amerre az élet vitte, ó, az élet, az nagyon tudja vinni az embert, olykor azt hiszed, soha többé nem fog történni semmi, neked már szíved sincs, csak valami szerv, amelyik elhiteti veled, hogy élsz, Odile-nak erről is megvolt a véleménye, l’amour, mondta gyorsat sóhajtva, mintha legyintene, l’amour olyan, mint a pacsirta, mikor ezt mondta, már megtanult néhány szót az anyanyelvemen, berepül, kirepül, nem számít a fenêtre, mondta kedves franciásságával, és én aztán meg is éltem, mennyire nem számít, a szerelem beront, és te hiába szaladnál rémülten az ablakhoz, a szerelem megmutatja, hogy tele vagy sebbel, de semminek nem örülsz jobban, mint a sebeidnek, nem akarod óvni magad, nem és nem, ha fáj, akkor érzed, hogy élsz, és nem is érted, mit neveztél életnek addig.
Mindent értettél, Odile!, kiáltok fel olykor magamban, olykor meg nemcsak magamban, három éve, mióta a pacsirta kiszállt az életemből, pedig azt hittem, jobb ablak nincs a világon, mint az én szerelmem, a szerelmem, mellyel mindent odaadok annak, akit szeretek, és nem is gondolok arra, hogy mindent, mert nem alkudozni akarok, nem azért adok, hogy maradjon, ez csak utólag fordult meg a fejemben, vagy inkább csapott belé, hogy minden agytekervényem szétsült, milyen hamar megromlik a szerelem, ezt sem értem, valami, ami olyan gyönyörű volt tegnap, hogyan lesz mára nyúlós, penészes és büdös, hogy aztán, ha elég idő eltelt a csalódással, ha már úgy élsz vele, mint egy boldog, mert szenvedélytelen házasságban, akkor ismét visszatérjen a gyönyörűsége, csak valahogy passzívan, mint valami csendélet, mintha a tél behavazta ágakat néznéd hosszan az ablakból, számbavennél minden jégvirágot, minden fehér törzset, a csupasz koronákat, ó, szép a fájdalom, ha már nincs remény, boldogság ez is, boldogság, hogy megélted, hogy már nem élheted meg, már nincs, amit féltened, már csak az emlékek vannak, azok meg nem szaladnak el, sőt, bizonyos értelemben úgy alakítod őket, ahogy akarod, három éve tehát előbb hazarepültem a szüleimhez, megértettem, hogy velük kapcsolatban éppúgy tévedtem, mint Diegót illetően, ez persze alig vigasztalt, a szerelem nem arra van, hogy vigasztaljon, nagyon nem, amíg van, addig égig érnek benned a fák, mikor elmúlik, akkor meg térdre roskadnak, ennyi, semmi több, engem sem vigasztalt semmi, egy hónapot töltöttem a Héttoronyban, aztán elutaztam ide, ahol ezeket a sorokat írom, szegény anyám és apám könnyezve integettek, de egyetlen szóval sem marasztaltak, és ez ismét dicséretükre válik, megértették, hogy nincs szó, mely jó lehetne, és hogy nem az a lényeg, hogy ők most az aggódó szülőket játsszák, akkor láttam őket utoljára, fél év múlva mindketten meghaltak, előbb apám, aztán anyám is, apámat a szívroham vitte el, anyám meg másnap arzént ivott, miért késik minden, miért érkezik minden túl későn, vagy ha idejében, miért tart olyan keveset, ezt mindenesetre meg kell kérdeznem Istentől, ha találkozom vele, szóval három éve itt lakom szüleim távoli birtokán, Casa del Pasadónak neveztem el ezt a kastélyt, hogy ezzel is imádott Diegómra emlékezhessem, és hát valóban, mi más lehetne egy olyan ember otthona, aki mindenről lemondott már, a múlt háza lehet csak, itt bolyongok az emlékeim között, olykor megcirógatom őket, máskor pedig megcibálom a copfjukat, mert az emlékek nőneműek, huncut kislányok, olyankor is vihognak, ha valósággal tépem a hajukat, aztán durcásan elvonulnak, hiába csalogatnám őket elő különféle fortélyokkal, megsértődtek, nem a fájdalomtól, hanem azért, mert nem értik, hogy tehettem ezt velük, és igazuk van, ők nem hibásak azért, hogy az történt, ami történt, és úgy, ahogyan, nem az emlékek csaptak be engem, de most, amikor nem repülök már egyáltalán, valahogy le kell vezetnem a dühömet, a keserűségemet, a csalódottságomat, milyen jól élhetnék a mai napig a szerelemben, milyen boldogan fogadnám öleléseit, csókjait, simogatásait, pimasz meghajlását a tánc előtt és a tánc végén, milyen gyönyör lenne, ha látnám, ahogy kedvenc vörösbora végigcsillan az ajkain, milyen végtelen odaadással tárulkoznék ki neki – – – ezt se lehet már.
Semmit nem lehet, semmit, semmit, és hogy nem lehet, attól üvölteni tudnék, miközben nagyon jól tudom, hogy nincs kihez, nincs miért, ha van Isten, akkor is akad jobb dolga, mint az én szerelmi bánatomat kezelni, bár persze ez nem szerelmi bánat, hanem az életem, nem egy tüzelő szuka kínjai, hanem hogy véget ért, nincs többé, nem lehet, már nem élek, már csak vegetálok, eszem és iszom, mosdom és lefekszem, mert így illik, mert így tanultam, de legfőképpen azért, mert nincs erőm meghalni, nincs bátorságom a halálhoz, mint ahogy szegény anyámban volt, és milyen halálhoz, láttam már embert arzéntól elpusztulni, és annak sem kellemes, aki életben marad, engem azonban nem az arzén görcsei ráznak, én az emlékekhez fordulok minden nap segítségért, és azért akaszkodom a fürtjeikbe időnként, mert rájövök, hogy nem segítenek, látszatsegítséget nyújtanak csupán, mindent újraélek, és ez persze nagyon jó, igen ám, de újraélem a csalódást is, és ahhoz képest, hogy múlt, ezerszeres erővel, amikor megtörténik, akkor még reménykedsz, és ez elhiteti veled, hogy élsz, mire megikrásodik, mint a méz, addigra már minden reményed elfogyott, és te ott állsz szerelemvágy és szerelemvég között, mindkettő visszavonhatatlan, egyikkel sem lehet alkudozni, és ennél szörnyűbb dolog nincs a világon.
A szerelem különben is a legnagyobb szörnyűségek közé tartozik, hiszen nem tudunk még egy olyan érzelmet mondani, mely csak simogatni vagy ütni képes, és azért képes csak erre, mert mindkettőt nagyon, a simogatásai egy másik világot teremtenek, mely egyetlen pillanat alatt érvényteleníti az előzőt, amiről azt hitted, végképp az otthonod lett, az ütései nyomát életed végéig viseled, és talán nincs még egy olyan valami, legyen bár jelenség, folyamat, állapot vagy érzelem, melyből ennyire keveset tanul az ember, pontosabban ennyire semmit, melyet úgy kezdesz el mindig, mintha nem lett volna korábbi, amiből legalább annyit megtanulhattál volna, hogy jól túlságosan is ritkán végződik, a szomjúságot majdnem lehetetlen végig és kölcsönösen fenntartani, miközben szeretnél megfeledkezni róla, és meggyőzöd magad, hogy el is feledkeztél róla már, aközben az előző világ kéri a jussát, követeli vadul, és mire igazán megéled, igazán beleéled magad, a szerelemnek vége is, nem volt nekem túl sok tapasztalatom ezen a téren, és most már nem is lesz, de Odile annyira felszabadított, hogy hirtelen azon vettem észre magam, hogy szerelmes vagyok a lovászfiúba, Hans pedig viszonozta érzelmeimet, olyan könnyen találtunk egymásra, ahogy az igazi szerelmesek mindig, egy alkalommal, amikor ismét lovagolni vitt, mint nyolc éves korom óta hetente kétszer mindig, egy ideig a lovászmester jött velem, egy nagy, mogorva férfiú, Friedrichnek hívták, már a neve is recsegett, „jöjjön, kisasszonyka”, mondta kedvesnek szánt szavakkal, de akkorát sóhajtott közben, mintha az egész világ gondja az ő vállát nyomta volna, és ebben a nyomásban alkalmatlankodom én, amikor a megváltás múlhat az ő hozzájárulásán, és Hans-szal való szerelmem idején megértettem ezt a bánatot, a szüleim arcán ugyanezt a bánatot láttam gyakran, akkoriban nem értettem, és mikor megértettem, gőgösen elbiggyesztettem az ajkamat, de ma már a szívemmel is megértem, nemcsak az eszemmel, hogy nehéz lehet elviselni a saját gyermeked élesen elütő másságát, Hans éppúgy egyetlen fia volt a szüleinek, ahogy én egyetlen lánya az enyéimnek, tehát még az a vigasz sem adatott meg nekik, hogy a két gyerek közül csak az egyik nem az övék lelkileg, nem, nekik is, apáméknak is meg kellett küzdeniük azzal a borzadállyal, hogy életet adtak egy idegennek, aki annyira nem érti, hogy nem is szeretheti őket, és Hansnak nem adatott meg az a szerencse, ami nekem, hogy ha már nem értettek, akkor elkeseredtek, megrémültek ugyan, de békén hagytak, Hans szülei, legalábbis az apja, hiszen ebben a savanyú korban, amikor a férfiak tanítanak, a férfiak háborúznak, a férfiak kereskednek, a férfiak tartják a misét, akkor ki másnak kell a gyermek életét tönkretenni, ha nem a férfiaknak, saját gyermekük tönkretevése pedig egyenesen kötelessége egy jó apának, és mi lenne a legfőbb feladat, ha nem normálissá tenni azt, aki nem normális, és ezt minden normális látja, a tekintetük meg rá, a szülőre hullik vissza, őt ítéli el mindenki, hogy a gyermeke nem normális, hiszen nem lehet abban ártatlan valaki, hogy a leszármazottja milyen lesz, Friedrich így fogta fel a dolgot, bár nem állítom, hogy mindezt végiggondolta volna, és ahogy megértette, a maga módján azonnal reagált, méghozzá egy lovász alaposságával, minden vasárnap alaposan elnadrágolta Hansot, nagyon vallásos ember volt, mindig üveges szemmel hallgatta a misét, szinte hallatszott, ahogy a lelke eresztékei recsegnek és ropognak, azt mondogatta olyankor, „az Úr megpihent vasárnap, neki azonban normális fiút adott a sors”, nem volt dühös, nem kiabált, csak ütött, nem szomorúan, hanem egyenesen vigasztalanul, valahol mélyen nagyon is jól tudta, hogy minden hiába, akin nem múlik, abból nem lehet kiverni, és Hans sem szaladt el, nem sírt, nem ütött vissza, engedelmesen meggörnyedt, belátta, hogy nem normális, és nem volt biztos benne, hogy nem tehet róla, egy idő után összenövünk a sorsunkkal, majdnem felnevettem, amikor Hans megismételte ezt a mondatot, majdnem elkezdtem magyarázni, milyen időbeli különbség tátong a teremtés és Jézus születése között, nem beszélve arról, mennyire volt Jézus normális, ahogy én látom, semennyire, egy normális ember nem mondja, hogy boldogok, akik sírnak, vagy hogy az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek, egy normális ember nem ront be a templomba, hogy korbáccsal essen a kufároknak, ellenkezőleg, a normális emberek ott árulnak azok között a kufárok között, akiket Jézus elüldözött Isten házából, de szerencsére visszatartottam magam, ott, a Holdtej tisztáson, szerelmünk legszebb zugában, arisztokrata gőgnek tűnhetett volna ez a magyarázat, és szinte biztos vagyok benne, hogy Hans úgyis értette, nélkülem, az én deákos okoskodásom nélkül is, neki nem kellett elmagyarázni, őt csak megsebezni lehetett.
Ő tizenhat éves volt, én egy évvel fiatalabb, amikor eljött a pillanat, a szerelem tényleg olyan, mint a pacsirta, akárhol vagy, hallod a szárnya csapkodását, ha itt az ideje, Hans egész nap szótlan volt, amúgy apjának szöges ellentéte, víg kedélyű, jó humorú, nagyokat nevető fiú, akin hirtelen vett erőt a szomorúság, vagy inkább hirtelen öntötte el, végigömlött rajta, mint a genny, szlávos zöld szeme váratlanul elmélyült, s azontúl nem lehetett szavát venni, csak hallgatott és hallgatott, olykor úgy lovagoltunk vissza az istállóhoz, mint egy kétszemélyes gyászmenet, olykor pedig az instrukciók között tört rá a roham, „lefelé a sarkokat, Katerina, a hátat egyenesen tartani, Katerina”, ez is érdekes, ő sohasem szólított kisasszonynak, és nem azért, mintha nem akarta volna elismerni a közöttünk levő rangbeli különbséget, hanem egyszerűen azért, mert számára kezdettől valaki voltam, egy személy, egy egyéniség, nem egy státus, az utasításokat sorolta hát, és egyik pillanatról a másikra elhallgatott, a mondat közepén akár, akkoriban azt hittem, a nevelő célzatú verések következménye ez, melyeket az apjától kap, azok hatnak rá így, azok szabdalják fel az életét, jóval később derült ki, mekkorát tévedtem, kezdetben próbálkoztam, megpróbáltam szóra bírni, később azonban rájöttem, minden hiába, sőt, ártalmas a jóindulatom, mert kiszakítja abból a némaságból, melyre feltétlenül szüksége van, és akkor van szüksége rá, nem máskor, a szerelem viszont úgy tudja elrendezni maga körül a dolgokat, hogy békén hagyják, amikor berepül, hővérű nyári nap volt, augusztus közepe, amikor kilovagoltunk, és szokatlanul messzire mentünk, később jöttem rá, hogy valahová a Holdtej tisztás közelében lehettünk, Hans régen felfedezte és megszerette már, „lazán a kezet, Katerina, ne feszüljön a csukló”, mondogatta olykor, és közben lovagoltunk, a hatalmas bükkfák sötét árnyékot vontak körénk, órák telhettek el a tanítással, de érződött valami feszültség a levegőben, és ahogy Villám baktatott velem, rájöttem, hogy a feszültség Hansból árad, érdekes volt, mert el lehetett választani az állapotait, valósággal kerítést lehetett volna ácsolni közéjük, a nyugodt kedélyesség és a tengerfenéki hallgatás közé, ez azonban a kedélyesség mögött húzódott valahol, a kedélyességben is benne lüktetett, hallgattam, de vártam, mi fog történni, mert valahogy megéreztem, hogy történni fog valami, és történt is, akkor már visszafelé lovagoltunk, ahogy a fák közül kiértünk, látszott, vihar közeledik, bár hogy mikor tör ki, azt a felhők gomolygásából megállapítani nem lehetett, és én egészen váratlanul leejtettem a lovaglóostoromat, Hans leugrott, felvette, és láttam a szemén, hogy örül ennek az apró balesetnek, tudtam, most lesz az, amire egész nap vártam, felvette, „kértelek, hogy figyelj oda”, mondta, és a tegezéssel jelezte, átlépett egy határt, az egyéniségét ismerve pedig tisztában voltam vele, hogy ezzel több határt is átlépett, és nem tévedtem, a következő pillanatban mellém ugrott a nyeregbe, és átölelte a derekam, gyönyörű lipicai szürke ménjének, Alkonynak intett, jöjjön csak egyedül tovább, én belevágtam a sarkantyúmat a Villám véknyába, az arabs telivér kilőtt valósággal, mint a muskétából a golyó, száguldottunk várunk felé, karja a derekamon, éreztem lovaglónadrágját feszülni, a karja maga volt a szerelem, azt se bántam volna, ha a vihar felkap és elvisz, ki a világból, és csupán akkor fogtam vissza Villámot, amikor már a legtávolabbi torony is látszott.
Az apja mégis megérezhetett valamit, és ezt mindenesetre a javára kell írnom, zárt mogorvaságán mégiscsak lehettek nyílások, sebek, érzékenységek, Hans másnap dupla adag verést kapott, de ez annyira sem érdekelte, mint az addigiak, most már nem magáért szenvedett, hanem a szerelemért, az ilyen szenvedésnek pedig pokoli ereje van, ráadásul viszonzott szerelemért, melynek még paradicsomi ereje is, úgyhogy kedden és szombaton a Villámon lovagoltunk mindketten, karja egyre szorosabban fonódott körém, már nagyon vágytam, hogy szembefordulhassak vele, és amikor három hét múlva a tarkómba csókolt, éreztem, ennél több nem kell, ez minden, amit kaphatok, miközben hol volt még a minden!, és a szerelem örök törvénye szerint idővel a tűzzel is játszani kezdtünk, egyre később és később ült át a lovára, egyre hosszabbak lettek a lovaglóleckék, már apámék is gyanakodva néztek, csak Odile mosolygott mindentudó bájjal, míg egy alkalommal, amikor éppen a földrajzot magyarázta, azt mondta, „a Himalája a világ legmagasabb csúcsa, de bennünk magasabbak a csúcsok , és olykor pas de neige”, és ránevettem, mert úgy vártam a beleegyezését, mintha nem tudtam volna, hogy megadja.
