Éles

(regényrészlet)

Beárnyékoltam a szemem és belestem az ablakon, a falon sorakozó, kézzel festett tányérok színesen virítottak a csöndben, zárva volt a Szoptató. Visszamentem az udvarra, dörömböltem egy sort az ajtón, de semmi se moccant odabent, egyedül a porszemek kavarogtak a redőnyökön felszeletelődött fényben, én meg arra gondoltam, vajon tényleg ennyire siettek, hogy máris elutaztak nászútra? Most már bármilyen irányból kezdtem agyalni Katje szökésén, rögtön beleütköztem Rojálba és abba, hogy valójában kezdettől fogva tudtam, mire játszik az ingyen fogyasztással meg a tányérfestősdivel, a seggfogdosással, az egész önsajnáltató kamuzással a dizájnerdrogos rokkergyerek meg a félrekúrogató színészbarátnő kapcsán, és hogy csak azért adtam a pancsert, a naiv idiótát, mert jó ideje semmi se érdekelt igazán: van mocsok, amit már nem lehet levakarni, és hiába hunyod be a szemed, úgyis érződik a szaga, a legjobb minél távolabb sündörögni tőle, aztán lesz valahogy. Most viszont be-beszólt egy másik hang is valahonnan hátulról, és azt mondta, magyarázkodhatok magamnak gebedésig, a lényeg úgyis a tömény szégyen lesz, amiért egy nagytatakorú, érszűkületes exmaffiózó akadály nélkül begurult az életünkbe és módszeresen kitúrt onnan engem a sörhasával, ami pedig még szomorúbb, hogy meg se próbáltam tenni ellene semmit, mintha féltem volna attól, hogy nyílt színen leverhetnek, hogy viagrás papi fog herélni ifjú kant – jobb balfasznak lenni, mint megalázottnak.

Kint az utcán tolatásjelző csipogott, nemsokára ott füstölt a szemeteskocsi a kapu előtt, mi a helyzet, nincsenek itthon? szólított meg az egyik kukás. Beakasztotta az emelőszerkezetbe a konténereket, csörömpölve ömlött a zúzóba a mindenféle szemét, megráztam a fejem, nincs itt senki, mire félrelegyezte arca elől a port, kár, mondta, a főnök úr minden héten szokott adni egy féldecit, nagyon rendes ember, ismeri? Ismerem. Hogyhogy ma nincs itt, vajon valami baja lett szegénynek? Őszintén remélem, mondtam, és faképnél hagytam a Szoptató előtt, ha Rojál elbújt egyelőre, jó lesz Pip is. De csak amikor elővettem a telefonom és végigpörgettem a névjegyzéket, jöttem rá, hogy nincs meg a száma, eldöntöttem hát, hogy megkeresem. Soha nem mentem még ennyire magamnak az utcán, végigjártam az egész belvárost, de se az edzőteremben, ahová zumbázni járt, se az egyetem környékén nem találtam; minden harmadik lánnyal összetévesztettem hátulról, a portások már röhögtek rajtam, annyiszor érdeklődtem utána, megint a barátnőjét keresi? Igen, mondtam, őt.

Visszamentem még párszor a Szoptatóba, zárva volt továbbra is, ezért végül az egyetlen olyan helyen cövekeltem le, ahol előbb-utóbb muszáj volt felbukkania Pipnek, tudtam a címét, egyszer tőlünk hívott taxit, megjegyeztem. Annyit ücsörögtem kora délutántól a tömbháza előtti padon, hogy a galambok is teljesen megszoktak, ott sétafikáltak a lábam körül és ráérősen szedegettek, s csak akkor szaladtak arrébb, amikor néha felálltam, odamentem a kaputelefonhoz és beütöttem Pip apartmankódját, de hiába, mindig a végeérhetetlen kicsengésekkel maradtam. Lassan teltek az órák és gyorsan hűlt az idő, minimum a fél lakóközösség elsétált az orrom előtt, egy kerekes szatyrot húzó néni többször is. Az a fajta magányos özvegyasszony volt, aki napjában többször is lenyikorog unalmában a piacra és akinek a végtelenségig van ideje üresen bámészkodni, éreztem, hogy engem is figyel, aztán a ki tudja hányadik körnél megállt és megszólított, vársz valakit? Nem, mondtam. Egy-két másodpercig még nézett, majd továbbindult, de néhány méter után ismét megszakadt a kerekek nyöszörgése. Felpillantottam, és amint ott állt előttem enyhén reszkető fejjel, rájöttem, hosszú ideig ez lesz az utolsó barátságos arc, amit a világ felmutat nekem, ne félj fiam, mondta, vissza fog jönni.

Az utolsó porcikámig átfagytam, mire Pip befordult az utcasarkon. Az hittem, megpróbál majd elmenekülni előlem, ahogy egy jó cinkoshoz illik, de az arca inkább meglepett volt, nem értette, mit keresek ott, hát te? kérdezte. Hát én beszoptam, mondtam. Felhívott a lakására, elmeséltem neki az egészet meg hogy remélem, Rojál minél hamarabb meg fog rohadni, a konyhában ültünk, Pip bólogatott és nem tudott semmiről semmit, voltak ilyen lelkizős, privát beszélgetéseik, amikbe engem sose avattak be, mondta, és Rojál szakítós estje óta amúgy se voltam a Szoptatóban, túlságosan deprimál az egész hely meg benne az öreg. Amúgy tényleg olyan kis cukor volt, nem gondoltam volna, hogy a nyalizással a korkülönbséget akarja kompenzálni. Pláne ilyen pofával, mondtam, esküszöm, ha én ekkora vén szardarab volnék, rég felhúztam volna magam a gázcsőre, hát hogy merészelt egyáltalán rámozdulni? Ja, mondta Pip félszájjal, és rögtön utána elhallgatott, mi az? kérdeztem. Semmi, mondta, mire én, hogy dehogy semmi, halljam! Vállat vont, csak annyi, hogy talán nem is volt olyan nehéz Rojálnak a terep. Micsoda? Á, hagyjuk, mondta Pip. Szinte kirúgtam magam alól a széket, ne mondd azt, hogy én löktem oda neki, jó?! Pip odalépett a csaphoz, megtöltötte a teafőzőt, feltette a kályhára, oké, nem mondom, csak azt hittem, tisztán akarsz látni. Miért, mi történt? Vacakolt egy darabig a gázzal, hát a rendőrséges téma meg ami utána volt. Bazmeg, te tudsz a rendőrségről?!

Katje mondta el neki. Azt, amit nekem nem mert, azt, amit nekem nem lehetett. Hogy a cucliszájú az autóban egy szót se szólt, tele volt a szája azzal a három Marssal, amit olyan gyorsan gyúrt be egymás után, hogy az állára lefolyó karamelltölteléknek megolvadni se volt ideje, már meg is érkeztek a rendőrségre. Elszedte Katjetől a mobilját, majd levitte az alagsorba és ott bezárta egy szobába, várjon itt, nemsokára jön, akkor elkezdik. A falak frissen voltak meszelve és a padlón is tisztának tűnt a linóleum, a bútorzat minimális, két szék egymással szemben, köztük asztal, egészen tűrhető volt a hely, a tér mégis elkezdett szűkülni egy idő után. Mintha a berendezéshez tartoztak volna, egy pillanatra se némultak el a falon túl a férfihangok, a részeg üvöltözés és nyögdécselés, a röhögés, a káromkodás, beszivárogtak Katjehez és rámásztak, taperolták, nyalták, mert már ő is úgy érezte, közéjük tartozik a hallgatásával, ő se különb, mint azok, akik a szomszédos helyiségekben várják azt, ami jár nekik, azt, ami elől nincs menekvés. Fogalma se volt, mennyi ideje van bezárva, meghaltak a percek-órák s ezzel együtt a világról is leszakadt a szoba, hiába öntenek el mindent a zajok, hiába hallja őket, ez pusztán tartósítószer, preparálóanyag, amivel örökre konzerválják benne a félelmet, ez a büntetése, ülni itt a vakító neonfényben és várni, amíg a fehérség teljesen kiszív belőle mindent, és megszárítja, mumifikálja, vegytiszta rettegéssé aszalja egész lényét.

Valahol ezen a ponton adta meg magát. Hirtelen kinnrekedt minden zaj, tisztán hallotta a csorgást, ahogy tócsa gyűlik a szék alá, érezte a szagot, a saját mocskának a szagát, muszáj volt kijutnia innét. Egyenként pakolta egymásra a másodperceket, készült, hogy a következőben megzördüljön a kulcs az ajtó előtt, most, most, vagy ezután, de ez után biztos, mígnem tényleg kattant a zár, és a küszöbön ott állt a cucliszájú. Felírótábla volt nála meg golyóstoll, az ajka olyan síkosan fénylett, mintha kizárólag azért szereltek volna erős izzókat a mennyezetre, hogy legyen amitől megcsillanjon rajtuk a nyál, de amint belépett és becsukta maga mögött az ajtót, rögtön elmúlt ez a ragyogás, összeharapta a száját és egy szót se szólt, csak nézte meredten a húgytócsát a földön. Katje felállt a székről, nem csináltam semmit, mondta, és kipattintotta farmerjén a legfelső gombot, a cucliszájú viszont továbbra se mozdult és az arcán se változott a döbbenet. Katje leereszkedett eléje és kilazította az övcsatot, a nadrágszöveten keresztül már érezte a feltűnően puha húst és a belőle szivárgó mosdatlan bűzt, de hozzálátni nem volt ideje: először nem értette, honnan jött az ütés, aztán a másodiknál felemelte a fejét és látta, ahogy a felírótábla az arca felé közelít, mocskos kurva, mocskos kurva, ezt is elbasztad! lihegte a cucliszájú, miközben Katjet verte, nem fájt igazából, könnyű volt a műanyag és nem ütött nagyokat, csak sokat meg sűrűn, mocskos kurva, mocskos kurva, de Katje nem állt fel a földről, térdelve tűrte, hogy a cucliszájú végképp kifulladjon, és utolsó levegőjével is mocskoskurvázva kirohanjon a szobából.

A földön térdelt még az után is, hogy becsapódott az ajtó, hátranyúlt, megfogta a haját, majd előreborította az egészet, rá az arcára, és egészen addig maradt így, amíg meg nem jelent Rojál. Tudom, hogy szörnyű ez így, fejezte be Pip, de azt mondta, végig te jártál a fejében, hogy mi lesz veled, ha ne adj isten történik vele valami, hidd el, én voltam ebben a helyzetben a partidrogos csávó kapcsán, mikor beidéztek, akkora nyomást tesznek rád, hogy eszedbe se jut, hogy nem vagy bűnös, hirtelen ezeregy dolog ugrik be, amivel bevarrhatnak. Pláne, hogy nekünk meg is volt ez az ezeregy, gondoltam, és irigyeltem Pipet, amiért lövése se volt arról, amiket elműveltünk, és olyannak tudott látni, amilyennek mi magunkat soha. Aztán eszembe jutott, Katje nekem a cucliszájú után azt mondta, semmi se történt, és végső soron igaz volt, tényleg semmi se, és azt a semmit is miattam csinálta, mert tudta, ha ő zuhan, akkor én is zuhanok.

Az igazság az, hogy addig is tele voltunk repedéssel, nem kellett sok a töréshez, mondtam, és próbáltam eljátszani, hogy nem mentegetőzni akarok. Tudom, felelte Pip, Katje elmondta az egészet. Hogy amióta megvolt a rendőrség, mocskosnak érzi magát, és hiába próbál simulni hozzád, semmit se ér, hogy te is úgy kerülöd, akár egy leprást, mintha éreznéd rajta, hogy mi volt. Egy az egyben vesztes-vesztes helyzet, ha kiteregeti neked a szennyest, vége köztetek, ha hallgat vele, úgyis. Ekkoriban kezdett egész napokat ülni a Szoptatóban, látszott rajta, hogy nyomasztja valami, de hiába kérdeztem egy csomószor, alig bírta rávenni magát, hogy bevallja. Azután viszont még minimum százszor elismételte, napjában többször is: mindig elmondott mindent az utolsó apró részletig, mintha az lett volna a célja, hogy a lehető legjobban megbőgesse magát, és addig csinálta ezt, amíg kibírta egy enyhe szipogással, és eldöntötte, legalább a replikáját megpróbálni visszaépíteni annak, ami köztetek volt, mert már nem fogja visszahúzni a rendőrséges ügy, valahányszor kedves próbál lenni. Aztán Sapesz meg a stewardesskedés után nem mentünk többé ilyen mélyre, csak azt láttam rajta, hogy hiába kínlódott, végül nem jött össze neki helyrehozni a dolgokat.

Eddigre már rendesen szorult a torkom, és akkor bejött a képbe Rojál, mi? Nem tudom, mikor jött be, az utóbbi időben elég keveset jártam hozzá, mondta Pip, és itt különben se ő a lényeg. Hanem? Levette a teafőzőt a gázról, filtert lógatott belé, Katjenek lételeme volt a bezártság, mondta, és szerintem nem volt bátorsága másképp élni. Arra a csajos estére is alig tudtam rávenni, amelyikre utána jöttél és elráncigáltad, utána meg egy csomó ideig nem akart velem találkozni, merthogy beteg vagy mi a franc. Az utóbbi időben pedig megpróbált partiarc lenni a repülősökkel, mégiscsak kollégák meg mit tudom én, de úgy láttam, nem nagyon van elemében. Kicsit olyan földönkívüli volt, érted? És biztos, amikor érezte, hogy befuccsoltatok, hogy nem menthető a helyzet, akkor ahhoz menekült, aki tudta neki biztosítani a bezártságot. A mi korosztályunkban ugye nincs nagyon ilyen, Rojál viszont kéznél volt, abszolút ez a fajta. Nyugizni akar, kicsúszni a világból, mint a nyugdíjasok, és Katjenek pont ez az elszigetelődés kell. Hogyne kéne, gondoltam, én tápláltam belé, én kényszerítettem rá, hogy ne is hozzám, hanem a négy falhoz és a magányos estékhez ragaszkodjon, amiken meghittségnek hazudtam a sivárságot, és biztonságnak a monotóniát.

Legszívesebben ott helyben megvakultam volna, csak ne legyen az, hogy már Pip szemébe se bírok nézni. Előregörnyedtem, mint akit gyomorba rúgtak, a tea gőze egyenesen az orromba szállt, túl jó volt az illata egy ilyen naphoz képest. Jól vagy? kérdezte Pip, aha, mondtam, miközben feltápászkodtam a székről, mennem kell. Pipen látszott, nagyon szeretne valami hasznosat vagy bátorítót mondani, mialatt a cipőmet fűztem és felvettem a kabátom, de nem jutott eszébe semmi. Nehogy valami hülyeséget csinálj, szólt utánam az ajtóból, mégis milyen hülyeséget csinálhatnék? kérdeztem, még arra is elvették a lehetőséget tőlem. Belebújtam a kora tavaszi éjszakába, lementem a folyóhoz és álltam egy darabig a hídon, de hiába tolták a légáramlatok az arcomba a hideget, nem lettem jobban tőle, és a vizet nézni se volt értelme, fekete volt a felszíne és matt. Hazamenni viszont nem bírtam, felsétáltam hát egy olyan partszakaszig, ahol nem volt annyira meredek a betonteknő fala, és könnyen le lehetett mászni rajta.

A folyó kétoldalt keskeny fövenyt hordott össze kavicsból meg mindenféle szemétből, mintha így lázadna a ráerőltetett mesterséges meder ellen. Elrozsdázott konzervdobozok roppantak és szétázott rongydarabok szortyogtak a talpam alatt, miközben elindultam felfelé, a folyással szembe. Idelent csak a víz csobogása meg a koromsötétség volt, nem láttam, hová lépek és nem is érdekelt, hagytam, hogy megmerüljön a cipőm és átfagyjon a lábam. Minden törött volt és szögletes, csupa zúzalék meg mocsok, kivéve azt az egyetlenegy követ, ami akárha az égből hullott volna alá: fehéren világított a hordalék közt, egészen távolról kiszúrtam, gömbölyű volt és sima, tökéletesen passzolt a markomba. Felvettem, majd méregetni kezdtem a súlyát és arra gondoltam, ha már én összetörtem, nekem miért ne lenne jogom összetörni valamit?

Forró lett és síkos az izzadságtól, az ujjaim mintha hozzáforrtak volna, a kezem remegett. Ott álltam a Szoptatóval szemben az út túloldalán, és a követ szorongattam a zsebemben, úgy képzeltem, egy vak és üres üvegtáblába fogom belecsapni, semmiképp se egy félig nyitott ablakba, amin csak úgy ömlik kifelé a fény meg a ricsaj. Már a sarokról hallatszott, hogy feltámadt a kocsma, hangos volt a zenekar és annál is hangosabb törzsközönség, ünnepeltek. A kapuban egy száztíz kilós kredenc szotyizott, Rojál valamelyik régi haverjától kérhette kölcsön, zártkörű, csámcsogta, és a földre köpte a napraforgó héját, húzzál haza szépen. Megpróbáltam elslisszolni mellette, gyorsan mozdultam, de ő is, a karja olyan vastag volt, mint a combom, odavágott a fémkapuhoz, nagyot döndült, mi van tesó, kell saller? A kabátgalléromtól fogott, éreztem, benyom a vasba, aztán mégis felengedett kicsit, nem kell saller, hallatszott Rojál hangja valahonnan oldalról, engedd be.

A kapualj bal felén nyílt a konyha, ott állt az ajtóban, kezében serpenyő, még sercegett benne az olaj. Mondtam, hogy engedd be, szólt rá ismét a gorillára, mire az félrehúzódott az útból, hol van Katje? kérdeztem. Rojál intett, hogy kövessem, gyere, átmentünk a kihalt sörkerten és be a dugig telt kocsmába, zavaros tekintetek tapadtak rám minden irányból, még a zenészek is engem stíröltek a szemükbe csorgó izzadság mögül. Szorosan Rojál mögött haladtam, alig karnyújtásnyira volt tőlem a tarkója és rajta a megtűrődött, vastag bőr, mintha egyenesen a pofámba vigyorogtak volna a redők, sok-sok kicsi, gunyorosan vicsorgó száj. A függönnyel elválasztott szeparéba mentünk, egy kétszemélyes asztal volt odabent, leült és mutatta, hogy én is, majd meglóbálta kezében a serpenyőt, herepörkölt, kérsz? Hol van Katje? ismételtem, de ő előbb szedett magának, azt nem tudom, mondta. Ne szórakozz velem bazmeg! szorítottam meg kabátzsebemben a követ, minimum egy törött állkapocs és a fél fogsora, jöhet nyugodtan az a szumós is a kapuból, jut mindenkinek bőven. Rojál végigsimított a képén, elnyúzott volt, fáradt, nagyon szépen kérlek, hagyjuk a cirkuszt, elég nekem a saját szarom, oké? A halántékomban hangosan dobolt az ér, annak a ritmusára kopogtak a szavak, akkor küldd ide Katjet, mondtam, mire Rojál vállat vont, nincs itt. Hogyhogy nincs itt?! Tegnapelőtt délután vittem le a reptérre. És ennyire hosszú a műszak? Nem dolgozni ment. Hanem?! El. Mi az, hogy el?! Egyszerűen csak el, felelte, végleg.

Nem bírtam felfogni, hogy tudja ezt így kimondani. Látta rajtam, nem úszhatja meg, muszáj lesz beszélnie, felsóhajtott, és majdhogynem mentegetőzve kezdte egymás után pakolni a szavakat. Közben enni kezdett, nagy, kövér falatokat szúrt fel a villára, és gépies mozdulattal befalta őket, én meg csak a száját figyeltem, ahogy eltűnnek benne a zsíros húsdarabok és kijönnek belőle az ugyanolyan nehéz mondatok, amikből mire valahogy felfogtam egyet, három másik már el is zúgott mellettem. Hogy nem a helyi, hanem a fővárosi reptérre kellett lefuvaroznia Katjet. Hogy a semmiből dobta be ebéd közben. Hogy azonnal, rögtön. Hogy teljesen kiakadt, köpni-nyelni nem tudott, de nem utasíthatta vissza, Katje is mindig ott volt neki. Hogy az úton végig olyan csöndben volt, mintha a szótlanság lenne neki a levegő, pedig Rojál csomó mindenről kérdezte. Hogy egy annyit azért sikerült kiszednie belőle, hogy a végső repülés előtt még a fővárosban tölt fél napot, ügyintézés, miegymás. Hogy mielőtt felszáll a gépre, kukába vágja a telefonját SIM kártyástól-mindenestől. Hogy le kell vágnia mindenkit magáról, hogy minél messzebb akar kerülni innét, hogy minimum Skandinávia, de az is lehet, hogy a Közel-Kelet. Ezeknél a légitársaságoknál állítólag nagyon könnyen át lehet ugrani egyik bázisról a másikra, azt mondta, alig kezdett el dolgozni, már be is adta a kérelmet. Némán ültem, az asztal lapján bámultam egy karcolást, mély volt és széles, tele barna kosszal, biztos ragacsos, puha, jó lehet benne megrohadni. Mondom, én se tudtam róla, erről az egész áthelyezősdiről, engem is abszolút kiborított, tette hozzá Rojál, felnéztem és éreztem, valami undorodó grimaszba húzódik a szám, miért, hát ennyire voltatok közel, hogyhogy nem dumáltátok meg ezt is a privát lelkizéseiteken? Rojál tekintete szürke volt, mi az, hogy privát lelkizések? Egyfolytában félre voltatok vonulva, Pip mondta. Pip egy fososszájú csitri, felelte Rojál, látod, ezért beszéltem csak Katjevel a bajaimról. Röhögnöm kellett, a bajaidról, mi? Igen, hát ezeknek a vén hülyéknek hiába mondanék bármit, mutatott körbe, ezeket egyedül az érdekli, hogy valahogy legomboljanak rólam még egy féldecit, Katje pedig legalább meghallgatott, még ha csak kötelességből is, amiért segítettem rajta itt-ott, de akkor is jól fogott, olyan periódusban voltam, kellett nekem.

A kezem még mindig a zsebemben volt, markomban a kő nedves és forró, akár egy frissen letört csont, a fogaim közt szűrtem a szavakat, persze, hogy kellett, pláne miután mi kezdtünk szarul lenni, ugye? Nem tudom, mire akarsz kilyukadni, vette elő Rojál a nyakába akasztott elektromos cigit, én meg ismét szorítottam egyet a kövön, ne nézz ennyire idiótának, tényleg azt hiszed, nem láttam, mire ment ki az egész seggfogdosásdi meg cicázás? te is ugyanúgy megszívtad tőle, mint én, fejezd be a süketelést! Rojál épp befalta volna a szipkát, de aztán mégis úgy maradt félig eltátott szájjal, lassan letette a cigit, na idefigyelj: most úgy teszek, mintha nem hallottam volna semmit, én értem, hogy szar neked és kivagy, de nem akarom, hogy itt megalázd magad, szóval ezt most felejtsük el, jobb lesz mindkettőnknek, oké?

Már bőr se maradt a tenyeremen, egyenesen a húsomba nyomtam a követ, és mintha ez a nyomás robbant volna a ki a mellkasomból is, amikor beleugrottam Rojál képébe és elüvöltöttem magam, itt már semmi se lesz jó senkinek, a kurva anyád bazmeg, legalább annak ne kamuzzál, akinek lenyúltad a nőjét, te vén fasz! Annyira közel voltam hozzá, hogy hirtelen nem tudtam csinálni semmi többet, Rojál hátrahőkölt, szinte összeért az orrunk és a leheletünk is vegyült, láttam a nyálcseppjeimet a bőrén, csillogva ültek a himlőhelyekben és a faggyús, tág pórusokban, a hangját viszont távolról hallottam, mélyről, te nem vagy normális, öcsi, majd megfogta a vállam és visszanyomott a székre, egy ujjal se nyúltam Katjehez, teljesen meg vagy huzatva. Minden maradék erőmet elvette az üvöltés, zúgott a fejem és csak erősödött, miközben Rojál beszélt, jóformán nem is ismertem a leánykát te marha, hiába lógtunk egyfolytában együtt, szinte soha nem mondott magáról semmit, mintha nem lett volna élete vagy nem akarná, hogy legyen, csak kérdezett egyfolytában megállás nélkül, mintha megnyugtatná, hogy másnak is el vannak szarva a dolgai, ebből sejtettem, hogy valami köztetek sincs rendben, de csak akkor lettem biztos benne, amikor bejelentette, most rögtön le kell fuvarozzam a fővárosba minden hacukájával együtt. És te segítettél neki, mondtam magam elé. Azt hiszed, rajtam múlott? a cuccai már össze voltak gyűjtve a reptéri szekrényében, csak be kellett pakolni az autóba. Ja, te mindig ilyen fasza csávó voltál, motyogtam, ecset a szájba, segg a kézbe, bájolgás ezerrel…

Rojál végre beleszívott az elektromos cigibe, hátradőlt a széken, és kifújta a rágógumiszagú füstöt, hát te aztán mindent félreértettél, amit lehet. Az én koromban kisebb vágyak, nagyobb boldogság, ez a recept – annyi az egész, hogy néha szerettem volna egy kicsit még fiatal lenni, átjárni az átjárhatatlanon, turistáskodni, de semmi több. A francnak se kellenek az ilyen Katjekorú fruskák, harcoltam én eleget a színésznőmmel meg az ifjúságával, a Szoptatót se bírom kinyitni, mióta szétmentünk. És ez itt most mi? kérdeztem. Ez, mondta Rojál, ez privát. Egész nap a fetrengés van, fekszem az ágyon és lesem, hogy repedezik a mennyezet, kell valami, amivel legalább esténként felrázom magam. De hiába hangos a zene, hiába sűrű a szeszgőz, hiába bohócok a cimborák, itt, a fejben úgyse lesz igazán csönd már soha. És akkor szerinted én akarnék egy újabb káoszkirálynőt, aki képes egyik napról a másikra fullra bekattanni?

Nem egyik napról a másikra, gondoltam. Az én egyik rögeszmémről a másikra. Az én egyik állatságomról a másikra. Végül is jót tettem vele, hogy ráerőltettem a stewardesskedést, ezzel egy kalap alatt megadtam magunknak a kegyelemdöfést és neki a szabadulás lehetőségét. Aztán eszembe jutottak a szabadnapjai, vajon miért ragaszkodott annyira, hogy velem töltse őket, ha már réges-rég döntött a lelépésről? Nem mertem belegondolni, nem akartam tisztán látni. És vajon hol volt, amikor utoljára beszéltünk? Kimatekeztem, valamikor Balerina napján kezdődhetett menekülése a főváros felé, s talán már a tranzitzónában volt, amikor hívott. Biztos utána dobta el a telefont, törölte le a Facebookját, hántotta le magáról egész addigi létezését. Rohamosan gyűltek a kérdések és találgatások, nyüzsögtek, tipródtak, lökdösődtek, át-átkiáltottak egymásba, kuss legyen bazmeg, kuss!!!

Pont. Pontok. Sok pont. Csak többet kérdőjelet ne. Tehát vége. Ámen. Katje elszállt. Elment. Olyan helyre, ahol tényleg sétálni járnak a parkba az emberek. Ahol együtt élni valakivel nem egyenlő a karanténnel. Ahol nem az a szerelem, hogy ő néma. Ahol a teste az ő teste, és nem munkaeszköz, nem csali, nem retusálandó kép. Ahol áldozatnak lenni nem bűn. Ahol ha a földhöz akar ragadni, nem muszáj repülnie. Ahol ha a zenekar mulatósba vált, a vidáman szökdöső öregemberek közt nem egy huszonnégy éves a leghajlottabb hátú. Rojál megszorította a vállam, hagyd a francba, valami el volt cseszve benne, ahogy az enyémben is, ahogy mindenikben, te meg én ugyanabban a csónakban evezünk. Rápillantottam és láttam magam a szemében, beszippantott a tekintete, öreg volt és hályogos, fakó lettem tőle. Abban a pillanatban le tudtam volna köpni, elképzeltem, hogy folyna le azon a lefelé görbülő, löttyedt szájívén a slejm, kihúztam a kezem a zsebemből. A kő fehéren világított a kocsmát beterítő lapos fényben, felemeltem Rojál arca elé, nem vagyunk ugyanabban a csónakban, öreg, nálam itt ez a kő, és azt csinálok vele, amit épp úri kedvem diktál, ha akarom, zsebre vágom, ha akarom, eldobom, ha akarom, a pofádba verem, érted? Látszott rajta, megijedt, tömör kőzet volt, jó fogású, finoman koppant az asztal lapján, amint odatoltam Rojál elé, ez a tied, mondtam, nekem nincs szükségem rá, tedd el szépen, szevasz.

Felálltam és kimentem a Szoptatóból. Hazasétáltam, lefeküdtem, hamar elaludtam. Azt álmodtam, hogy gyerek vagyok és megint kicsi a világ, kevés, alig több mint amennyi én vagyok. A szülővárosomon kívül nem léteztek más városok a földön, valahol a kombinátig tartott az élet, azon túl pedig semmi se volt, és a kutyának se jutott eszébe azon gondolkodni, hogy esetleg van-e ott valami. A levegőben azok a zenék lebegtek, amik ugyanakkor voltak slágerek, mint én, vagyis amikor mindenkinek én voltam a szeme fénye, Madonna, Sinéad O’Connor, Brian Adams, Scatman. Jó volt szemfénynek lenni ezekre a dalokra, anyám leoltotta a villanyt és becsukta a szobaajtót. Sötétség lett, nem láttam semmit, megijedtem és boldog voltam, mert a körülöttem levő feketeségen kívül semmi mástól nem kellett félnem. Így ültem álmomban az ágyban, karomat a térdem köré kulcsolva, és vártam az ébredést.

Megjelent a Bárka 2015/2-es számában.

Főoldal

2015. április 17.

Vissza