Tóth Krisztina

Halmai Tamás
A szeretet mitológiája

„A szeretet ott kezdődik, hogy a másikat adott szerepében, ahogy épp előttem áll, emberként ismerem el, s e szerepét figyelembe véve támogatom abban a feladatában, hogy életét formálja, alakítsa, kiteljesítse.”
Wolfhart Pannenberg

„A szeretet már csak azért sem érzés vagy affektus, mert akkor értelmetlen volna szeretetet követelni. A szeretet eredendően az ember másokhoz viszonyuló létének egyik módja.”
Rudolf Bultmann

       Tóth Krisztina versében természetesen szó sem esik a szeretetről. Még csak utalás sem törté­nik rá. Ám – talán az alábbiakban igazolni tudjuk – minden szava ezt a minőséget írja körül, minden jelentésiránya ezen érték remélt valóságát célozza. Ezzel pedig nem könnyű, nem is divatos feladatra vállalkozik. Irodalmunkban, kortárs költészetünkben kivált, ritka a szerete­tet nyíltan tematizáló alkotás – olyan legalábbis, amely eközben az esztétikai integritásról (a művészi színvonalról) sem mond le. Jellemző, hogy legjobb költőink vagy nem érintik, vagy az irónia és az átstilizálás útjain közelítenek e tárgyhoz. Petri György egy verse az illúziótlan látásmódból következő elutasítást (voltaképpen a közhellyé lefokozódott szeretet-fogalom el­utasítását) választja: „S mennyország azért nem lehet, / illetve nem szabad, hogy légyen, / mert a dögletes szeretet / velünk maradna mindenképpen” (Ábránd). Kukorelly Endrének az új érzékenység paradigmatikus változatát képviselő szövegei nem ódzkodnak ettől a témától, de a reflektáltság rendkívül magas fokán nyúlnak csak hozzá; egy helyütt így összegezve a nyel­vileg összegezhetőt: „A szeretet hangjaira megjelenik az ördög.” (Nem készülök fel semmire) S még Takács Zsuzsának az érzelmi regisztereket közvetlenebbül megszólaltató művei is óvatos visszafogottsággal járnak el; az Egy észrevétel feloldása című vers például – Wittgenstein egy nevezetes paraboláját írva tovább – végső következtetésként a „szeretet” helyett a jóval semle­gesebb „személy” és „otthon” szavakat használja: „Mivel a másik / személye itt az otthonunk.” (Ugyanő A megfosztás rítusa című költeményében a hit – remény – szeretet hármasságától való szertartásos búcsúvétel által figyelmeztet az elbúcsúztatott értékek nélkülözhetetlenségére.)
     Választott versünk a költői pálya korai szakaszából való: Tóth Krisztina második kötetében (A beszélgetés fonala, Bp., C.E.T. Belvárosi Könyvkiadó, 1994) volt olvasható; illetőleg az új és válogatott verseket közlő Porhó (Bp., Magvető, 2001) anyagába is bekerült. Nem érdemte­lenül.

BÁRKA

Állatok között akartam élni.
Rigók között,
kik félrebiccent fejjel rám figyelnek,
macskák között,
akik szemükben dupla holddal
pásztáznak surrogó sötétet.
Így lettem bárka végül,
s bárka lett már keskeny szobám is,
elvinni mindahányukat.
Elöl a suszterbogarak,
pajzsukon mexikói minta,
hátul a lovak és bölények.
Por száll a nagy menettel.
Kettő a lepke, hal, madár,
kettő a kobra és sakál,
végül kettő az ember.

       A vers címét a mű központi motívuma, pontosabban – képes beszédről lévén szó – trópusa adja. A bárka gazdag szimbolikája közismert. Nem véletlen, hogy – egyebek mellett – folyóirat, színház s vallási közösség is viseli ezt a nevet. Témaként, motívumként, toposzként a művészet­történet egészén végigvonul.
      A bárka, mint ószövetségi (sőt, transzmitologikus) allúzió, szakrális térbe helyezi a versbéli jelenetet. (Az intertextuális szövegigény és a szakrális konnotációk nem idegenek Tóth Krisz­tina ezen lehetőségekkel mértékkel élő lírájától. A költőnek a József Attila-i Születésnapomra egyik legújabb, érvényes parafrázisát nyújtó verse az utolsó két sorral irodalmunk egyik legszebb [kancsal] rímét hozta létre, transzcendentáló célzattal űzve bravúros verstani játékot: „Vagy túl / a túl // bonyolult léten, túl ezen / egyszercsak majd megérkezem / s ittlétemet / átlátom ott?!” [Porhó]) Ezt a menedéket, gondviselést, reménységet jelentő toposzt, tágabban pedig a hajó (és vele az út) szimbolikáját akkor vesszük komolyan, ha számolunk minden lehetséges jelentésével. Vegyük sorra: (1) A lírai én önmagát határozza meg bárkaként. (2) A bárka-allegó­ria kiterjed a szobára. (3) Fölveszi Noé bibliai bárkájának (s a hivatkozható mítoszok hasonló szerepű hajóinak) értéktartalmait. (4) Miután címként a verset magát nevezi meg, a szöveg ön­definíciójaként is fölfogható: ebben az összefüggésben a vers és általában a nyelv mint oltalmat nyújtó s a túlélést biztosító közeg értékelődik fel.
      Miről beszél a vers, mit mond jelenetezésének logikája? Az özönvíz-történet félig mesei hatást, félig mítoszi komolyságot keltő (így a gyermek és a felnőtt világát egymásba nyitó) megidézése; a túlélő beszéd bensőségessége; az állatok közé vágyakozó lelkialkat, amely végül a „kettő az ember” szemérmes látomásában fejezi ki tulajdonképpeni kívánságát: a magányból a társas létezésbe, az egyedüllétből a páros életbe, a szeretetlenségből a szeretetbe vágyódó szubjektum alakját vetíti elénk. Fölidézve, de át is alakítva a bibliai-mítoszi narratívát: Tóth Krisztinánál a figyelmesség az állatok iránti figyelemmel veszi kezdetét, s onnan jut el a saját (emberi) élet vágyott valóságáig. A kompassiót a beszélő a létezés minden formájára kiterjesz­ti: ez az érzelmi magatartás az, amire – jobb híján – a „szeretet” fogalmával kell utalnunk. S ez az, ami a verset a szeretet (utáni vágy) allegóriájaként olvastatja. (Csak példaképpen, íme néhány kínálkozó analógia a közelmúlt lírájából: „Hogy elkárhozunk, rendbe van, / de hogy a mezitlábas állatok, / még inkább rendjén. Mivel ők / szülik, szoptatják, nevelik / a maga­tehetetlen Istent, / s a keresztfáról leszedett Fiút / még Mária elől is rejtegetve / mindenüvé magukkal cipelik.” [Pilinszky János: Mi és ők]; „Mert hűségesek mindhalálig, / isteniek egyedül a virágok, / egyszóval a növényi lét, / velünk szemben, kik jövünk és megyünk. // Világunk száraz keresztjére / gyönyörű dísznek elhelyezve, / tépett füzérként fölszegezve, / mi elkalló­dunk, ők hazatalálnak.” [uő: Mi és a virágok]; „Csak a növény a tiszta egyedül. / Nem ismer kategóriát. / S a bűnös széndioxidot / éjszaka mégis ő cseréli át. / Tisztán ragyog reggel az égi sátor / a tölgyek néma megváltástanától.” [Nemes Nagy Ágnes: Széndioxid]; „A teremtmények közül // legjobban talán az állatokat. / A csavargókat, éheseket, / a kerekszemű ártatlanokat, / kik istennek nézik az embert, / hogy csalódjanak.” [Károlyi Amy: Szeretni] A sor, ha nem is hosszan, de folytatható volna.)
      E megközelítés a szöveget háromosztatúnak találhatja. Az első sort vallomásos személyesség, emlékező alanyiság jellemzi. Az ezt követő részek az állati létszintre nyitnak távlatot. Majd, az utolsó sorban, ismét az emberi tényező kerül előtérbe, immár a személytelen általánosság egye­temesítő hatását hordozva: „kettő az ember”. Ez a verset záró tőmondat beszédesen kétértel­művé tehető. Egyrészt természetesen úgy olvasható: mint minden állatfaj, az ember is párban száll a bárkába, s éli túl a pusztulást. Másrészt, önmagában, akképp is érthető: „kettő az em­ber”, azaz (csakis) párban ember az ember. Egyedül csak fele a másikkal elérhető teljességnek.
     A mű több szempontból is bizonytalan határokkal rajzolja meg saját szcenikáját; az eldönt­hetetlenség jelentéstanára bízza legfőbb intencióját. Milyen tényezők eredményeként áll elő a behatárolhatatlanság és eldönthetetlenség? Próbáljuk számba venni! (1) A versbeszéd múlt idejűségét a nyitányt követően jelen idejű, de a jövő s a vágyott jövő dimenzióját is sejtető megszólalásmód váltja fel. Ezzel, az idősíkok egymásba csúsztatásával az időtlenség mitikus-szakrális világa tárul fel. (2) A versbéli valóság egyszerre mesei és mítoszi képzeteket keltő volta ugyancsak az időn kívüliség tartományát nyitja meg. (3) Az utolsó versmondat három (azonos) névszói állítmánya („kettő”) a szintaktikai statikusság révén sugall idő fölötti létminőséget. (4) Ahogy az igeidők, úgy a tapasztalati valóság és a vágy, a képzelet, a fikció szintjei sem választ­hatók el egymástól a versben. (5) És kérdéses az is: hol válik el, elválik-e egymástól valahol is a gyermek és a felnőtt nézőpontja, létérzése, világlátása?...
      Tizenhat sor, hat versmondat s látszólagos alaki rendezetlenség: a formális jegyek így összegezhetők. De nem járnánk el körültekintően, ha megelégednénk ezzel a leírással. A még­iscsak definiálható verstani sajátosságok közül kettőt föltétlenül nevesítenünk kell. Az egyik: a végig jambikus verselésű szöveg csupán egyetlen sorban alkalmazza a trocheusok ekképp megkülönböztető ritmikáját; s éppen a legelsőben. Vagyis az időmérték e megfordítása külön nyomatékot biztosít a – jelenetezést múlt időben indító – fölütésnek: „Állatok között akartam élni.” A másik: a rímek elhelyezkedése. Az első (észlelő) olvasatban talán föl sem tűnik: három eltérő, de egyaránt esetleges technikájú rímpár kapcsolja össze a vers bizonyos (megegyező szótagszámú) sorait – hogy azután a zárlatot adó négy sorban a váratlanul megképződő vers­tani rendezettség az elmondottak ígérte rendre legyen ráolvasható. Egy archaikusan egyszerű önrím („között” – „között”); egy szép, de szokatlanul távoli rím („sötétet” – „bölények”); s egy páros rím, amely azonban az asszonánc kitüntetett esete („mindahányukat” – „suszterbo­garak”): ezeket találjuk a vers első tizenkét sorában (ez a szöveg háromnegyed része). A zárlat viszont a 7 – 8 – 8 – 7 szótagszám szabályosságával s az ölelkező (ezt se tekintsük véletlennek) rím egyértelműségével nemcsak formálisan, de értelmileg is harmóniát (vagy legalábbis annak lehetőségét) ígér: „Por száll a nagy menettel. / Kettő a lepke, hal, madár, / kettő a kobra és sa­kál, / végül kettő az ember.” A számszerűség egyéb vonatkozásában is rend érvényesül itt. Mert túl azon, hogy éppen tíz állatfajtát nevez meg a vers, e négy sor a sok („nagy menet”) – három („lepke, hal, madár”) – kettő („kobra és sakál”) – egy („ember”) elvét érvényesíti. Azaz a soka­ság kaotikumától az egy tisztaságáig jut el. A zűrzavar teljességétől a teljesség rendjéig. (Amit a már említett mozzanatok mellett a „lepke, hal, madár” jelképies értéktelítettségének s a „kobra és sakál” egyszerűbb negativitásának – mint ontologikus és kulturális szélső értékeknek – az együttes jelenléte is nyomatékosít.)
     Tóth Krisztina egyik legismertebb és legnépszerűbb kortárs lírikusunk. Ebben az is szerepet játszhat, hogy sanzonosan könnyednek tetsző (habár a többedik olvasatban rendszerint komp­lexebb struktúrákat fölmutató) versei előszeretettel tárgyazzák az emberi kapcsolatokat avagy azok hiányát. A magány, a szeretet, a barátság, a szerelem: vissza-visszatérő témái e költészet­nek. Hol úgy, hogy a párbeszéd dicséretét viszi színre a denotatív és konnotatív jelentésszintek összjátékán alapuló vers (A beszélgetés fonala), hol pedig úgy, hogy az idegen iránt megnyíló figyelem képzeleti munkája teremt személyiséget és személyességet: „Fogadjunk utazó ez is / szemöldökéről látni furcsa / arcában erdő és keréknyom / avarfüst ősz ki tudja // lehet hogy vízen jött igen / kormányzott vikingszőke fényben / vitorlavászon reggeleknek / ringása van szemében // karján goromba vadbozót / egy csónak síkos alja / vagy inkább persze délvidék / egy ablak fogva tartja // idegen hangok és terek / évek szagokba zártan / előrehajlik elvegyülni / egy lámpaoltás misztériumában” (Fogadjunk). A Séta az időlegesen vagy végleg elveszítettnek állít emléket a vigasztaló beszéd alakzataival: „Az, aki nincs, az csak a térre ment ki. / Csak a szemetet vitte le. / Rövidke sétát ír levél helyett, / hogy ernyőt is vitt, nem jön este se, // hogy nem jön vissza, mert ő most az este, / ő az eső, a fényes járda őre. / Előrehajtva alszik egy ülés, / mintha valaki a kormányra dőlne.” De találunk verset A szeretet természetéről is, s olyat is, amelyik egy aforisztikus betétben adja hírül az érzelmek napi következményét érintő kételyeit: „Valahányszor szeret, valami mindig elvész.” (Elveszett tárgyak írnoka) Nem egyszer a verszárlat élesíti ki a szeretethez és a szeretetthez való viszony adott módját: „Mintha tükörből nézném a szobát: / milyen tágas és ismerős idegenség, / nem lévő másik létem – át / kéne aludnom ezt az estét, // aludnom kéne súlyos évekig. / Merülj, merülj, ne juss eszembe, / hogyha a nevem kérdezik, / ne gondoljak a te nevedre.” (Szilveszter); s ennek érzelmi-helyzetképi inverze: „…hátulról lépni hozzá. / Ne lássa, hogy futottál.” (Szemhunyás) Végül egy különösen emlékezetes darabot idézünk, példájául annak, miképp poetizálhatja az elválás traumáját a gondolatritmus elemi megoldásának s a metaforizáció finomabb eljárásainak összmunkája: „Ne vidd el kérlek / a függönyt, amit együtt, / és vidd el, kérlek, / az ágyat, amint együtt, / de hagyd meg, kérlek, / a képet, ahol együtt, / – meg a létrát, mert nem érem fel / ésszel, hogy most viszik / az ágyat // szuszogva viszik / a kétszemélyes koporsót, / és alig fér ki / az ajtón. Mész utánuk / karodban a / fekvő ruhákkal: mintha / alélt menyasszonyt / emelnél át a / küszöbön.” (Most viszik, most viszik)
     Hogy Rilke egyik levélbeli intésének igazságában Tóth Krisztina versei maradéktalanul osz­tozni látszanak, az esztétikum közvetítésével az olvasónak is fölkínálja az esélyt, hogy osztoz­zék, föloldódjék és elvegyüljön ebben az igazságban: „Szeretet ember és ember közt: ez talán a legnehezebb feladatunk, a végső, legnagyobb próbatétel, vizsga, munka, melyre minden más munka csak előkészület.”

Megjelent: Bárka 2008/1

Kapcsolódó:

A szépirodalom rovat legfrissebb írásai:

Főlap