Kiss László
Drága Hakapeszimaki,
abbéli bizodalmammal fordulok ismételten irányodba, hogy nem esik nehezedre fölidézni kurta levelemet, mellyel alig hat hónapja – istenem, kedves Barátom, megint bekebeleztünk egy őszt – zargattam érzékeny lelked nyugalmát, s melyben szomorúsággal elegy örömmel tájékoztattalak állapotom mineműségéről, különösen arról a nehezen értelmezhető hangulatról, mely, valahányszor beteszem a lábam dédszüleim tornácos házába, nyomban úrrá lesz rajtam, nevezetesen, hogy napról napra mind világosabban látom és tudom, hogy aligha bírok szabadulni a béklyóból, amit a Kis-Körös partja és ez a bizonyos tornácos ház jelent számomra, máskülönben miért fordulna elő az a ma már teljességgel lehetetlennek tetsző helyzet, hogy belépve szobájukba, úgy érzem, élnek, hogy ott vannak, sőt jelen vannak, orromban motoszkál a pállott ágynemű reggeli szaga, dédi pedig bizonyára az udvarvégi favécé felé tipeg, míg tati a sérvkötővel bajlódik, de nem merek szellőztetni, mert az a dédi reszortja, annak tisztességgel kitaposott útja van, az, a szellőztetés, drága Hakapeszimaki, rituálé, sorban elhúzni a spalettákat, egy levitézlett tésztagyúróval kitámasztani a függönyt, és akkor jöhet a nyitás, a nyitással a rigók és a napfény, a napfénnyel a szellő és az udvarias zizegés a szilvafák alól, a szellővel és a zizegéssel Szalay bácsi, amint a tejesemberhez biceg, Szalay bácsival pedig az Árnyas utca öt, a Répásiék háza, amelynek a romjain a minap leltem rá egy megfakult szalmadarabra, képeslap a múltból, falrészlet, továbbmegyek: faliszőnyegrészlet, de már nem emlékszem, hová tettem, amin nincs mit csodálkozni, hiszen a felnőtt, ahogy egy kassai polgár mondja, rosszul emlékszik – szóval, drága Hakapeszimaki, a szellőztetéssel, hangozzék bármilyen elcsépelten: a nyár.
És tudd meg, kedves Barátom, hogy a minap egy apró falu vendégszeretetét volt szerencsém élvezni, melynek öt kilométeres körzetében egyetlen lelket sem számlál a Jóisten, ellenben a település határában dacol az elemekkel a kicsiny máréi vár, melynek gyilokjárójáról körbetekintve, bármerre is forduljon, a falvat övező komor dombságba ütközik az érdeklődő tekintet. És ezt a kövér dombságot ritkás, mégis átláthatatlanul sűrűnek tetsző tölgyerdő béleli ki, melyben ilyenkor már, miközben ezeket a sorokat rovom, háborítatlanul megül a köd, és a vigyázatlan léptek nyomán haragosan roppan az avar, amiből mindenesetre lehet egy s másra következtetni.
És én, drága Hakapeszimaki, miután ebből az eldugott faluból advent idején hazaérkeztem, s szülővárosom határában barátságos hóeséssel köszönt rám az itthonlét nyugodalma, egyenesen dédszüleim tornácos háza felé vettem az irányt. Utam az egykori szőlőskerten vezetett keresztül, ahol a hótakaró elárulta, hogy aznap előttem még senki nem járt arra, a kert mentén kígyózó csatorna egészen összeszűkült a zimankóban: a jéglemezek közt a szokásosnál is gyorsabban hullámzott a Kis-Körös sötétzöld vize. Az egykor elvadult, kitűnő horgászhelyeket termő partoldalt simára gereblyézte a városban eluralkodó tehetős jóindulat, a sás mentén, ahol egykor a kishalfogóhálót cipeltük, kavicsos sétány vezetett. A járdaszegélyen narancssárga fényű kandeláberek világítottak.
Ugye, kedves Barátom, emlékszel még arra a bizonyos levélre, melyet nem átallottam azzal zárni, hogy a reggeli nyitással jöhetnek a rigók és a napfény, a napfénnyel és az udvarias zizegéssel a nyár, a nyárral együtt pedig egy göndör buksi, ahogy a későre nyúlt reggeli végeztével cukros nyalánkságot majszol a tévé előtt, mert szünidő van, és a Zsebtévé után az ablakhoz áll, ahonnan pompás rálátás nyílik az Árnyas utca keskeny aszfaltszalagjára, amelyen éppen akkor, délidőben, a Zsebtévé után indul meg az élet, vagy, ellenkezőleg, éppen akkor ér véget. Most ugyanis, drága Hakapeszimaki, ahogy megérkezvén cipőmről levertem a havat, s az ablakhoz léptem, hogy a kellemesen áthűlt friss szobából a spaletták behajtásával, az ablaktámlák óvatos visszazárásával végre száműzzem a türelmetlenül kopogtató telet, a szürke utcára tévedt a tekintetem, ahol a vízelvezető árkok szélén megtapadt már a fagy, és a hó teleszitálta a csupasz szilvafákat, így történt, drága Hakapeszimaki, hogy az utolsó ablaktámla behajtását követően arra lettem figyelmes, hogy valahol a fejem fölött, a régóta érintetlen padlás magasában, melynek döngölt padlóján ujjnyi vastagon áll már a por, és a sarokba hányt pecabotokat se fogja többé senki használni, arra figyeltem fel, hogy a szélesen elterülő csillár fölött, a mennyezeten túl valaki óvatosan lépeget, hogy valaki lábujjhegyen, feltűnés nélkül távozik, vagy, drága Barátom, ellenkezőleg, éppen abban a pillanatban érkezik haza.
Megjelent: Bárka 2007/6
Kapcsolódó:
A szépirodalom rovat legfrissebb írásai:
András Sándor verse
Tóth Krisztina verse
Banner Zoltán verse
Nagy Katalin Erzsébet versei
Poós Zoltán verse
Nagy Gergely prózája
Főlap
