Prózák

 

Hutv__gner_m__ret.jpg

 

Hutvágner Éva

 

Lisztidő

(részlet)

 

A mohaerdő, ahová beköltözik egy arc

 

A plüsskanapé szálai fölfelé álltak, mintha nem a kárpitba, de a levegőhöz tartoznának. Valahogy minden napok óta a levegőbe kéredzkedett. Júlia haja, bőre is áramos volt, Miklós arra kényszerítette, hogy a ruháját levegye, a földre dobja, és sétáljon rajta. Milliméternyi réseket próbáltak felfedezni a ruhák és a padló között. A kanapé huzata, mint a kagyló párhuzamos sávjai. Szálanként kanyarodnak fel Júlia karjára.

Nyomás hatására sötét csíkokkal mutogattak egy spirális középpontra, az ujjbegy nyomán visszafelé vékony pelyhek, kihullott szőröcskék repültek ki, és félkörívben a köröm mellé ragadtak egy pillanatig. A szálak ilyen közelről végtelen hosszúnak tűntek, mint egy gyönyörű, kopottzöld erdő, kis élőlényeket bújtatva a koszos rengetegben. Ilyen tökéletes világ nem létezik – gondolta Júlia. A hátán érezte az izzadságot. Júlia magában megkérdezte Ágitól, hogy egy ilyen apró, világoszöld szál elég hosszú lenne-e ahhoz, hogy ecsetbe fogják. Mikor még gyerekek voltak, Ági a saját haját vágta le, hogy ecsetet csináljon belőle. Júlia soha nem tudta magában letisztázni, hogy az akkor valami igazi, még őszinte megnyilvánulása volt valaminek, ami ki készült fejlődni Ágiban, vagy ennek éppen ellentéte, az első pillanatok egyike, amikor Ági huzamosabb ideig unalmassá és idegenné vált. Mert egyben biztos volt: Ági valami merev, idegen dolgot tart most maga előtt, mint a rétegzett arcpirosító, lefedi és megfosztja egykori barátságától. Mint az iszap, a sár, ami mögé már neki sincs bepillantása, egyszerűen csak összenőtt vele az egykori gyerekarc, az ismerős.

Az arc. Az arc a szálak közé fúródva, akár beszippanthatná a teljes zöld mohaerdőt, amihez ilyen közel került. Mint a tengeri csillag belsejében a kereszt, összehúzódik érintésre a piros bőr. Sprőd pléd a haja alá tekeredve. Moszat, ami sérti. Kézzel a falnak, a kis sárga virágok a tapétán a sárga ujjak között, sárga koszorúrózsák, kibuggyannak a nikotin-sárga ujjak között és nőnek. És újra az erdő. Az elszíneződött bőr, mint a mohás fatörzs, kicsit pereg, ha megsúrolja valami.

A sarokból kiemelt pók is a fa odújának pókja.

A kéz a tapéta felett, pókot himbál, játszik. Még egyszer. Hozzászorul a kéz a tapétához, elernyed és rálapul újra, mintha maga is egy lenne a sárga tapéta sárga virágai közül a koszszínű tapétán.

Lapulj ki, kéz, kezem, virágom. Ágim. Talán kellett a látszata az életnek. Vagy a művészetnek. A kosz, a rendetlenség, a rohadó alma a fiókban, amelybe Júlia minden alkalommal belenyúlt, ha kutakodott Áginál, a kottákra rajzolt képek, a képekre írt szavak, a szavakra festett ábrák és így tovább végig a papírhalmazon, egyre erősebb vonásokkal, mégis, mintha semmi nem lenne fontos, összemosódott és eltűnt jelentéktelenség az egész. Aztán azok a régi, hirtelen kitörések, az állandó, hisztériára nyitott pillanatok, testhelyzetek, amikből még lehetett volna akár egy ugrás, egy szökellés, ájulás vagy bármi. Pont, ahogy Júliának soha nem ment, mert mindig is kevésnek érezte magához az ilyesmit, lealacsonyítónak, hogy bármit is csináljon. És félt, hogy őszintébb, mint ő. Egy jó darabig magában, titokban nézte le Ágit. Azt magyarázta magának, hogy színészkedik, hogy valójában ez a lélek merevsége, hogy szinte rabszolgai, hogy sok, hogy kevés, hogy a begyakorolt, hogy túlspontán, hogy a végigjátszott tulajdonságok bénán álltak rajta. Hogy pózol. Hogy rosszul rögzült rajta, otthontalanul fityeg ez az arc, ez a test, ez az élet, a papírok firkálmányai, amit úgy elképzelt magának, és amit játék közben talált ki és ismételgetett.

Vagy hazugság ez, mert irigyeli Ágit, és csak azt akarja, hogy ne létezzen, az lenne jó, ha csak ő találta volna ki, és megírhatná. Minden, amit Ági ellopott tőle azzal, hogy helyette élte azt a gyerekkor felől tükröződő életet, ami neki máshogy jutott vagy sehogy, de amihez most olyan közel érezte magát Júlia, azt csak azzal tudná törleszteni, ha holnaptól nem is létezne, ha minden visszamenőlegesen csak játék lenne egy kitalált baráttal.

Bárcsak ne lenne semmi, csak ez a dohszagú szálfaerdő, dülöngélve felette szálló repülővel, ami óraingaként járja be ugyanazt a párcentis pályát. A felső idő másodperceiben, az alsó idő óráiban.

Ági, aki tolvaj-módra bejár az emlékei közé. Ági, aki lopja az emlékeit és a szavait. Ági, az őrült, Ági, a toronyugró, Ági, aki csinálja, Ági, akinek nem kell szégyenkeznie. Ági, aki nem mondott csődöt. Ági, akinek élnie sem kéne, hiszen (végeredményben, talán) együtt alkották meg ezt a szerepet is, amibe belefészkelte magát. Vagy még inkább ő, Júlia, ő alkotta meg, egyedül, és egy szép csillagfényes osztálykiránduláson véletlen elsuttogta Áginak a gonoszabbik fülébe.

És most álljunk meg és képzeljük el, hogy Ági és Júlia, kézen fogva, mint egy Grimm-mesében, a sötétzöld szálak között, eltévedve sétálgatnak, a fejük fölött óriási krepp pillangók és szöszmadarak szállnak, a szálak közé pedig egy hatalmas, boros nyelv néha piros esőcseppeket permetez.

Ereszd be, erdő, legalább az arcomat!

A szavak ma valahogy felszállni készültek, keringeni a levegőben Júlia nyaka meg feje körül, lecsapódni Miklós sóhajaival.

És a szálak, amelyen a szavak fennakadhatnának, az erdő, a vizenyős és süppedős, amelyben eltévedhetett volna két kislány, ahol a szavak bizseregve szikráznának ki a sörte fák közül. A szavak. A rések a szál és szál között. Nagyon, nagyon közelről, óriásarcunkat belefúrva, centiket préselődve közelebb. Bizseregve a szálak közül, a szálakba vissza vagy a leheletbe a szó, Miklós halk hangja, a fülében, de nem a kellő dolgok. Talán nincsenek is meg a mondatok, egy másik szobában, egy másik városrészben, egy másik heverőn, egy másik felhő alatt, egy másik plüsserdőben Áginak mondják ki őket.

Júlia a kanapé elé feküdt. Megpróbált a teljes testével nem csinálni semmit. Úgy érezte, hogy soha nincs ennyire tudatában a saját testének. Hogy soha nem képes ennyire uralni, ennyire irányítani az egészet a szemöldöktől a belekig, a csontokat és a koponyacsontot borító átlátszó vizekig, a lábszár bőréig, a nyirokcsomók duzzadásáig. Jó tétlen erő – ha elindulna, talán összetörne valamit. Ha felállna, vinné magával tovább, húzná könnyedén a mohaerdőt, mögötte megmozdulna a levegő, a háztetők lazán omlanának utána, soha többé nincs erőlködés, csak az erő. A széknek, az asztalnak lehet ilyen élete. A szőnyegnek. És belesimult, jobban, mint a kanapé szálai közé, és úgy érezte, hogy Ági és Miklós, mint két kis gondolat, kicsúszik az orrán a levegővel, és végre egyedül lehet.

Az egész testével próbált elterülni, mintha apró kis gömbök alkotnák, amit a tetszőleges irányban és szélességben elnyújthat. És egy erdő úszott be a testébe, tele furcsa élőlényekkel, bujkáló szelekkel, egy durván meggyilkolt szőke kislánnyal, fújásokkal, fehéren villózó levélkékkel, és egy hatalmas, néha ránehezedő erővel, ami összeolvad az erdővel, hogy sós, átlátszópiros esőt permetezzen rá. Miklós felszedte a földről, úgy, ahogy volt, a pléddel együtt, amit szorongatott.

 

Ági örömei

 

Ha megrajzolnám magam, úgy lenne, hogy a fejemmel kicsit előredőlve a lábammal a levegőt rúgom előre, ellenszél van, és csak megyek. Mellettem két oldalt az úttesten a szeretteim halottai, a páros ablakokból veszély fenyeget, a páratlanokban figyelmeztetés a jó csillagzatra, ami alatt születtem. És csak megyek, előre, olyan gyorsan megyek, hogy nem hallom, ahogy mellettem a halottak belső üregeikbe omlanak, mint rosszul alátámasztott alagút feletti föld, és beszippantják saját magukat ezekbe a résekbe. Én megyek, és csak a saját fülem sípol a saját fülemben.

És még valami, a múlt, ami zászlóként úszik a ruhám szélén, és most is érdekesebb és frissebb, mint bármi más, mert még senki nem írt kislányok majdnem szerelmes összetartozásáról és haláláról egy adott pillanatban, pedig mindenkit ez érdekel. Néha rám csapódik, néha felemelkedik, de folyamatosan húzom magammal, mint minden dolgok legérdekesebbikét. Mert lehet jókat írni szeretkezésekről és zabálásokról, vagy más dolgokról szeretkezések és zabálások nyelvén, de van, ami megírhatatlan a maga szavaival. Így aztán lehet, hogy belefújtam Miklós szájába Júlia nyelvének tölcsérén át, és odatettem a fogai hegyére, a hajszálai végére és a köldöke alá egy-egy molekulányit a régi barátnőből, önmagamból, hogy lebegjek kettejük körül a legalkalmatlanabb pillanatban is, felesleges emlékként, és idegesítsem Júliát mindig, például, amikor valaki a fülébe suttog jó közelről, mégis mindenki tudja, hogy a lényeg, a legsötétebb titok nem a kanapén készül. Hanem abban a kis, zoknigyárhoz hasonló helyen, ahol előzakatolt két lány a saját kis futószalagjain úgy, hogy a kezük a szalagot forgatta, az ujjuk közben a szálat fonta, a lábukkal meg laposra sajtolták, amit ledobtak, és ráálltak és taposták és fonták, és így tovább.

A lényeg nem is mesélhető el ezen a nyelven, a szavai, amelyekkel elmondták egyszer ezt az előbbi zoknis játékot, igaziak és elsők voltak a maguk nemében, és a célom, ami felé a nyomástól előredőlve haladok a képen, hogy megtaláljam ezeket a szavakat, ha mást nem, hát Júlia nyelvének, vörösbor ízű nyálának hordozóanyagában, és finoman, hogy ne sértse fel a nyálkahártyát. Így.

 

Napközben is hold és csillagok

 

Még kislányok voltak, abból a korszakból mindkettőjüknek csak valami sárgás tapéta-érzet maradt meg, játékok kitörési mozdulatai meg illatok, pedig már rég kamaszodniuk kellett volna. Talán egymást tartották vissza, Júlia legalábbis csak erre tudott gondolni. A szél, az érthetetlenül sárga víz, lila virágok, néha napközben is hold, csillagok.

Igen, így. Gyerekkor, az ég nyári derengő sárgában, még az éjjelekre is sárgán emlékszik. Biztos volt benne, hogy az ember színeket jegyez meg a legkönnyebben ebből az időszakból. Júliával sokszor megbeszélték ezt azóta, bár néha, amikor éjjel felriadt, valami ezzel kapcsolatban nagyon zavarni kezdte. Mintha az egész valahogy hamis lenne, és érezte, hogy valami fontos dolgot képtelen megfejteni, valami nagy jelentőségű ügyet felejtett el. Csak a gyerekkor hosszú boldogságának tudata maradt meg, de nem az emléke, csak a tudata.

Hangtalanul elléptek egymás mellől, hatalmas veszekedések után, amit a barátságukban éltek meg, végül kiürülve és össze sem vitatkozva, vagy tíz éve. Azóta főleg Júlia hívja. Ritkán, hirtelen, gyors ötletből. Ági biztos volt benne, hogy Júlia leckéztetni akarja. Hogy mindig, mintha nem feltételezné róla, hogy van benne annyi, hogy megértse: ő nyert, de nem tisztán. És Júlia figyelmeztette. Árulásra, vagy mire, nem mondta meg tisztán, csak figyelmeztette, folyamatosan, de rendszertelenül arra az őrületre, amit tudni vélt. Nem használta a munka szót. Azt mondta, alkotás. Haha.

Júlia mintha kérkedne az ő nevetséges önazonosság-tudatával. Az elszalasztott lehetőségeivel. Valami büszkeség sugárzott belőle, ahogy a meztelencsiga arcát mások normál-arcához közel tolta. Ági néha úgy érezte, segítenie kell Júlián, hiszen amit művel, voltaképpen perverzió, a legnehezebben viselhető, még a társadalom számára egyébként jól azonosítható perverziókat is messze lekörözi. De most az egyszer nem. Juli hangja, mint egy alvóé, és nem vádolt. Kérte, hogy menjen el. Hogy menjen el hozzájuk.

 

Részletek a miniatúrista könyvéből

 

Megkérjük a lakosságot, hogy a közeli lejáratú gyógyszereiket az erre kihelyezett gyűjtőládába rakják a hiány miatt, és a migréneseket, hogy markoljanak belőle, amennyi tetszik.

Ági ment a mozgólépcsőn. Előtte esernyők, utána esernyők. A hangosbemondó teljesen közelről üvöltött a fülébe. A tenyere izzadt, és kicsit szédült, ahogy oldalra nézett. Apró csíkokként haladtak mellette a forrasztások. Ahogy ment, felnézett hirtelen, egész közelről látta a mennyezetet. Aztán becsukta a szemét, és közvetlen utána két rövidet pislogott. Mint két kis dobbanás, a pillája kattogott, szinte hallotta is tompán összecsapódni őket. Nagyon fontos részletek ezek, ne sikkadjunk el felettük. Mert felnézett, és a szeme megállt a mozgólépcső sávjain, a keze a levegőben, az izzadság a homlokán, megható és intim pillanatban a valószerűtlen halálfélelemtől, megmagyarázhatatlan pillanatba szorulva.

Így telt el egy kis idő. Miklós szorongatja a képet a mellkasán, Júlia nevet. A képeket, mint porszemeket, vagy mint a lisztet, felkapja egy nagyobbacska huzat, és összevissza keveri a levegőben.

Egy bolygó agyagja összesározta a homlokom ereit, és szaggat. 

Júlia ekkor felkelt. Kezében az asztalról felemelt lapok. Miklós vagy fél centivel fekszik az ágy felett ebből a szemszögből, a testét nem bántja a rövidülés. A teste egyenes, mint egy felkiáltójel. Miklós, a felkiáltójel. És akkor odament, Júlia felé hajolt, még odatérdelt, és a kezét nyújtotta, az arc ébredő, félig nyitott szemmel, a sárga fényben nem érnek egymáshoz többé, csak akarnak, Júlia vágya a kezében, Miklós vágya a szájában, kinyílás előtt, és így, rögzítve megmarad, Miklós keze a levegőnek támaszkodik, alulról.

Közeli arc, szenvedés vagy élvezet közben, óriás plüss-szálakkal körülrakva a homlok. Szépia.

Visszapörögne, de csak kép. Így esik. 

És a szavak, meg a célok, elfújva esben és cében, mint véletlen mintázat adja a mondatokat.

Felemelem az elsőt, kanyargó S. Még leér a kezem, és nem kell hajolni. Ötéves vagyok. Felemeltek egy C-t, aztán, ahogy hajolok, sorban egymás után felkapok vagy húsz betűt, és a térdemen hajlékony szavakat rakok ki belőlük. Ékezetek után kotorászok vakon, a lábas a szememre csúszik. A fülem mellett a hajszálak hangja jól esik, a jég hangozhat így belülről. Jelek voltak.

Júlia a konyhakőre ült. Hangyák mocorogtak lassú rendben a padlón. Várta az undort, de nem érkezett meg. Várta, hogy valamilyen rossz érzése legyen, bármi. De nem volt. Mert minden egyenlő, szükségtelen hozzáadni bármit is gondolatban hozzájuk. A tárgyak léte, akárcsak az övé, teljes, unalmas, lényegtelen. Bár így most már akár szabadon cselekedhetne, nem korlátozva semmitől. Ha akarna. Végül is, az is csak egy választás, hogy itt marad, és hagyja, amíg a hangya átmászik a földre hajított szemeteszsákon.

Júlia és Miklós, Szeretők című kép. Egymásnak háttal, egy merő kontúr minden, egymás felé, ám két oldalt szétfutó vonalak, az ablakban sárga fény, egy női arc az ablaküvegben tükröződik, hasonlít Júliáéra, olaj, vászon.

Remélem, ha nagyon sietek, még elérek a következőig.

 

Megjelent a Bárka 2015/1-es számában.


Főoldal

2015. február 13.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png