Prózák

 

V__rnai_R__ka_500.jpg

Várnai Réka

 

Mandenka

           

Szürke

 

Ma kevesen voltak. A forró gőzben szinte teljesen üresnek tűnt az egész hely. Kéretlenül keringett a nehéz pára a vastag oszlopok között, és gyakran elkente a lányok arcán a festéket. A túlsó medence mellett egyszer csak megjelent egy csapat kövér pingvin, és a visszhangjuk körbeszaladt a márvány falakon, le egészen az emberek füléhez. Abban a medencében átlátszó, hideg víz volt. A pingvin-formákból hirtelen egy tucat óvodás gyerek alakja rajzolódott ki, akik azért jöttek, hogy megtanuljanak úszni örökre. Mindegyiken piros úszódressz volt. Csoszogtak egymás után, és úgy ugráltak be egyenként a vízbe, mint amikor a futószalag végéről leesik egy darab csokoládé. Karina fejét a medence szélének támasztotta, úgy figyelte ezeket a kövér pingvineket. Hozzányomta fehér arcát a hideg, kékszínű, vízköves csempéhez, és magába szívta a forró gőzt. Egy kicsit ő is szeretett volna újra óvodás lenni, piros úszódresszt húzni, mert neki csak kék volt, és azt nem szerette. Őt Rijekában tanították meg úszni. Olyan volt, mintha megevett volna három kanál sót. Persze később volt olyan is, amikor tényleg sót evett, mert szerette az ízét. Pedig enni nem nagyon szeretett. Mondjuk, a gyerekek általában nem szeretnek enni.

Amit most igazán szeretett volna, az egy darab Rijeka. Egy ablak a tengerre, hozzá egy nyárfa, amit egész évben fúj a szél, és egy nagy bokor bazsalikomnak az illata. „I’ve watched this ghost so long, it feels like home to me”

Halkan énekelgette ezt a Lorn számot abban a forró ködben, és tényleg érezte annak a bokor bazsalikomnak az illatát. De már a nagybőgő utolsó vonásait nem tudta végigkísérni magában, mert egy kiázott kezet, egy ráncos idegen kezet érzett a vállán, ami hirtelen visszarántotta őt a kénszagú medencébe. Egy érdes női hangot hallott, ami kiégette a füléből azt a gyönyörű dallamot, és Karina látta Mamuska őszes haját, ahogy más őszes hajúak körbeveszik őt, ahogy arca a barnás vízben van, és ahogy éppen fulladozik.

 

Sárga

 

Ahogy Karina otthon kiterítette a fürdőlepedőket a szárítóra, és kirakta a vizes fürdőruhákat, egy jéghideg, klórszagú vízcsepp szaladt végig a karján. Ahogy utat tört magának, úgy borította be a hátát a libabőr. Valami furcsa viszketést érzett az oldalán, valami fájdalomszerűt a pólója alatt, de nem érdekelte különösebben.

Felvette vastag, durva szövésű pulóverét, és forró teát vitt be Mamuskának. Mamuska az ablaknál ült, és az utcán járkáló embereket nézte. Meg a szemben lévő, zöld falú könyvesboltot, a mellette lévő zöldségest, ahol banánokkal rakták ki az ereszcsatorna széleit, az éjjel-nappali kisboltot a sarkon, a négy utcára lévő templom félig látszódó tornyát, és a szomszédot, aki mindig pontban tízkor szokta levinni a kis Mollyt sétálni. Karina leült az ágy szélére, és a teájából felszálló gőz fölé emelte az arcát.

Csengettek. Ella volt az. Ott állt egy tálca süteménnyel a kezében Karina előtt, ahogy minden kedden szokott, és megölelték egymást. Ölelés közben Karina orrát betöltötte az az ismerős, émelyítő illat, az a bódító szag, amitől mindig megszédült, amit mindig érzett Ellán, minden egyes kedden, minden ölelésnél. A sajnálat szagát. Ella végigment a barna ballonkabátjában a hosszú, fénytelen folyosón, benyitott Mamuska szobájába, és összecsókolgatta az arcát. Mamuska mosolygott, és Karina úgy látta, hogy bár Mamuskának fáj mindene, ráncai mintha kisimultak volna kissé. Ella kicsomagolta a papírtálcát, és a sok színes kocka között ott ágaskodott két jókora franciakrémes, amit Mamuska úgy szeretett.

Amíg Mamuska a krémesét ette, Karina és Ella kimentek a konyhába. Ella kihozta a maradék süteményt, és lelkesen bontotta ki újra a gyűrt papírcsomagolást. Egy hatalmas sárga színű, habos muffint emelt ki a sütemények közül, és Karina elé tolta.

Tudom, hogy ez a kedvenced.

Karina kezéről megindult a veríték, megköszörülte a torkát, és csak annyit tudott mondani, hogy majd később. Ella kivett egy ugyanolyan muffint, és nekilátott a hatalmas habnak. Hangtalanul ette a krémet, azt a cukros, citromos habot, és amikor Karina látta, ahogy Ella az ujjával beletúr a felhő formájú krémbe, akkor látta azt a kora nyári délelőttöt, látta magukat kint a négyzet alakú kertben, ahogy már pont két órája vártak, és unatkoztak, és mindenkinek megmutatták, aki arra jött, hogy merre van a „B szárny”, mert senki sem találta. És ő közben megéhezett, és pont egy ugyanilyen citrom színű, habos muffint vett a büfében, Ellának meg egy kávét. És ahogy most a nővére, Ella, ott, a fehér csempék között, otthon, a keskeny konyhában nyelte a sárga habokat, úgy nyelte ő is azokat a puha, sárga habokat kint a padon, azon a melegszerű délelőttön, azt a túlságosan édes mázt, ami egy kórházi muffinhoz képest kiemelkedően finom volt.

És a kövér, ragacsos süteményről úgy esett le egy nagy cukorhab ott a kertben, úgy robbant szét alatta a por a járdán, úgy folyt el Karina kezén a maradék, hogy közben hallotta maga mögött Ellát, azon a pontosan négyzet alakú udvaron, azon a naiv délelőttön, ahogy telefonál, ahogy az orvostól Mamuska állapotáról érdeklődik, és úgy hallotta Karina loccsanni a maradék habot a betonon, ahogy a fülébe loccsantak a szavak holmi sajnálkozásokról és diagnózisokról.

 

Kék

 

És egy!

Karina bemártotta a felmosófejet a langyos vízbe, alaposan kinyomkodta, és a habos lével elindult a folyosó kopott kövén egyenesen felfelé, fel a szobaajtóig, majd három kockát jobbra haladt.

És kettő!

Újra vízbe mártotta a fejet, ami újra alámerült a szürkeségben, puha szivacsdarabjai megteltek a mosószeres sziruppal, és most visszafelé tartott a sorokon, egészen a bejáratig.

És fel, és le!

És Karina már fel is mosott, a kő tiszta volt, és illatos, és mire vége lett volna Mamuska tornájának, addigra pontosan fel is száradt volna az egész. De abban a percben nyílt a szobaajtó, az eddig kihallatszódó vezényszavak hirtelen formát öltöttek, és ott állt Nina a vörös, rövid hajával, ami mindig olyan furcsán, mereven állt. Ahogy az ember maga is.

Behívta Karinát a szobába, és a lábára hivatkozva, arra az apró, húsos lábra, ami térdig be volt kötözve, a segítségét kérte.

Amúgy Nina vékony, alacsony ember volt, és Karinának mindig is megmagyarázhatatlan érzései voltak az alacsony emberekkel kapcsolatban. Leginkább tartott tőlük.

Már csak a zeneterápiás rész volt hátra, ezért Karina odaállt a lemezjátszó elé. Felrakott egy Chapelier fou lemezt, és ahogy elkezdődött a Les métamorphoses du vide, ott állt Mamuska előtt, és kinyújtotta a kezét. Nina segített neki felállni, és Karina átkarolta a törékeny Mamuskát, ahogy Mamuska is őt a bal kezével, és csak aprókat lépkedtek, apró mozdulatokat tettek a szőnyegen, hol jobbra, hol balra. A szobát körbejárta az édes ütem, a tenger hullámzása, mert Karinának a tenger jutott eszébe róla, és ahogy Nina tapsolta az ütemeket, Mamuska arca mosolygott. Gyönyörű volt, pont olyan, mint amikor öt éve ugyanígy táncoltak ketten Ella esküvőjén, és Mamuska abban az acélkék koktélruhában volt, amit hárman vettek együtt. Már hajnalodott, és Mamuska lábát szorította a cipő, de boldog volt. Ahogy most ebben a pillanatban is.

 

Piros

 

Az utcán sokan voltak, a sárgás buszokkal éppen hazafelé tartottak az emberek a munkából. Karinát enyhe elégedettséggel töltötte el ez a pénteki felfordulás, ahogy egymás után szedte a lábait a macskaköveken, végig a park mellett. Ránézett az órájára, és átvágott a szemközti járdára. Ahogy elhaladt egy üres kirakat előtt, visszalépett egyet, és megigazította hosszú, barna haját. A kirakat régi üvegében egymással játszottak Karina ruhájának hófehér gyöngyei, és alig maradt ideje piros rúzzsal kihúzni a száját, mert a kapualjból hangokat hallott.

Odaért a kávézó bejáratához, megállt egy pillanatra, de végül egy halk csilingelés jelezte, hogy belépett az ajtón. A hely tele volt, Karina a pulthoz ült, gint kért gyömbérrel, és csak akkor vette észre, hogy rajta kívül az egész helyen mindenki feketében van, és kávét iszik. Hallotta, ahogy a megboldogult Ray bácsiról beszélgettek, és ahogy elnézte azt a sok fekete varjúszerű pontot a boxokban, ahogy egyszerre emelik a szájukhoz a fekete levet, eszébe jutott Ella esküvője. Hogy ott is sorban álltak az emberek kezet fogni a családdal, éppen úgy, ahogy most valószínűleg Ray bácsi koporsója mellett álltak sorban kezet fogni az emberek.

M a n d e n k a – ott állt Karina az óriás, világító felirat alatt, ránézett az órájára, elnyomta a cigarettáját, és bordó plüsst érzett a lábai alatt.

Csak haladt előre a folyosón, elment sok arannyal keretezett kép mellett, sok hosszú hajú lány mellett, és egy sötét, hangárszerű terembe érkezett. Gyomra együtt mozgott a mély ütemekkel, a háborgó ritmussal, és Karinát bekebelezte magába a duzzadó, izzadt tömeg.

Haladt a vonagló testek között előre, és egyszer csak egy farkas arc nézett rá. Egy szőrös, barna színű farkasfej, apró fülekkel, fekete orral, és ahogy Karina megállt egy pillanatra, és körbenézett, hirtelen feltűnt még egy farkas arc, és még száz másik, és Karina nyomta előre magát a sok imbolygó, nevető farkasfej között, mert alig kapott levegőt.

Csukott szemmel szívta hosszú, vékony cigarettáját a vízszintes tükör előtt a mosdóban, ahol ott állt mellette M, farkas maszkban, és csak a húsos szája látszott ki a maszk alól, és az, hogy mosolyog. Karina a tükörbe fújta a füstöt, a füst megállt, és gomolygott előttük, Karina pedig feltolta a feje tetejére a farkas maszkot.

Nyílt az ajtó, két farkasfejű ember lépett be a sápadt színű mosdóba, és a nyitott ajtón át betört az ismétlődő dallam.

„All around me, as lost and found me”

És Karina a fejében érezte a zenét, lüktetett az agya, a négy gintől, az ütemektől, a whisky ízű csóktól, amit M-től kapott az imént, akinek nem hallotta rendesen a nevét a zajtól, akivel most meredten álltak a tükör előtt a füstben, farkas maszkkal a fejükön. Karina látta magukat kívülről, körbejárta a két testet, és újra érezte az oldalán a fájdalmat, azt a bizonyos fájdalmat, azt az őrjítő viszketést. És ahogy felhúzta a ruháját oldalt a zsírtalan testéről, látta, hogy a lelkiismerete az. Belenézett újra a tükörbe, és ez a két farkas arcú ember állt ott vele szemben a füstben, némán, M és ő, és émelyegni kezdett.

Végigszaladt a sötét utcán, sietve belépett a sarki kisboltba, kért két krémest, és csak a pult felett lévő órára pillantva vette észre, hogy már rég elmúlt kilenc. Hogy Luis, a masszőr már rég végzett Mamuskánál, hogy Mamuska egyedül van, és szaladt fel a második emeletre.

És Mamuska ott ült a székében, ahol mindig szokott, arccal az ablak felé, és a tévében már nem volt adás, ezért az csak szürkén és bután szórta a fényt. A villanyok égtek, ahogy Karina arca is az izgalomtól, és ahogy odaért Mamuska mellé, látta, hogy Mamuska kedves, barna szemei csukva voltak. Karina megszűnt egy percre, azután közelebb hajolt a vékony testhez, és levegő nélkül hallgatta, ahogy Mamuska orrlyukain át beáramlik a levegő, ahogy a szívverése áthatol a falakon, ahogy az édes vére kering a meleg testében.

Karina becsukta a boltíves faablakot, és berakta a hűtőbe a krémest.

 

Megjelent a Bárka 2014/6-os számában.


 Főoldal

2015. január 21.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png