Prózák

J__zsa_P__ter.JPG

Józsa Péter

 

Ketten[1]

 

Ajánló sorok

 

Mint az ipszilon. Két ága van felül, egy meg lent. Egy betű. Egy egység. Egy ősi jel. Mondhatjuk azt, hogy három ága is van, bizony. De valójában csak kettő. Az alsó a gyökere, vagy a szára, amiből szétágazik a felső kettő. Ahol pedig találkoznak, az a központ, az origó, kiindulópont vagy a látható növekedés kezdete. Mint egy fa és a koronája. No, így vagyunk mi. Meg is fordíthatjuk ugyan (Mercedes jel), s akkor alul lesz a két ág. Így egy másfajta egységet mutat, bár belső rendje nem változik. És semmiben sem módosítja az ő mibenlétét. Ettől még az, ami.

            Világunk is háromdimenziójú. Az írás kettő. A papíron. Mégis abból a háromból jön. Hogy a kettőn át ismét hárommá váljék. Az olvasóban. Így aztán az e kötet egy-egy történetén belüli három fejezet szabadon felcserélhető, bármilyen sorrendben olvasható. Minden formációban együtt alkotják az „ipszilon” hármas egységét.

Így akarom ezt a könyvet megjeleníteni.

            Hogy ketten vagyunk. Ebben a világban csak ketten. A három részeként. Fent vagy lent, oldalvást – mindegy. Te, meg én. És az mindegy, hogy mondjuk az az Isten meg te, én meg az Isten, én meg te, és így tovább. Mert így együtt az ipszilon alsó szárával lehet: Ő meg én. Vagy te meg Ő. De fent akkor is ott marad az a kettő! Mondjuk, mi. Mi ketten.

            És mindenkor csak ez a kettes számít. A kettő. Matematikában, természeti életben; a varázslatos kettes számrendszerben, amire újkori, vagy tán még régebbi, világunk épül. Erre a kettős fundamentumra építkezem én is, úgy, hogy az a harmadik elem sem maradhat figyelmen kívül. Hiszen abból ered. Avval képez egy egységet.

            Könyvem olvasásának kezdetén, kérlek, kedves Olvasó, rajzol le magadnak egy ipszilon formát egy papírra. És így olvasd. De az se baj, ha közben kettőre gondolsz. Rá, és magadra. Ugyanoda érkezel. Remélem. Jó utazást!

 

Ketten a buszon

 

I.

(az ipszilon egyik szára)

 

Megérkeztem a Keleti pályaudvarra. Leszálltam, vállamra vettem elég súlyos sporttáskámat, kezembe még egy csomag jutott. Nem mentem időre, de azért sietősen nekivágtam, mint akinek igazán véges az ideje, hogy a feltúrt téren megkeressem a buszmegállót.  Hűvös őszi délután volt. Nyúlós, zord és már sötét. Állt a levegő. A nagyváros bűze terjengett még az állomáson belül is. Kipufogógáz, fáradt étolaj, törmelék, savanyú takarítószerek, füst, áporodott emberek életunt szaga. Persze, hogy csak nekem lehet ilyen mocsok időben a születésnapom – dohogtam magamban. Pedig alapjában véve jól éreztem magam a bőrömben. A vonaton ugyan tilos bagózni, sört se mertem inni, maradt hát az Unicum. Vettem egy kis üveggel, még az induláskor. Becsaptam útközben a felét. Átjárta a testemet, felmelegített kissé, felgyorsította a keringést. Könyvbemutatóra voltam hivatalos. Nem lehettem alulivott. Meg jól is esett. Ismét a fővárosban. Szülőhelyemen. Na, tessék. Tudod még, hogy merre jár a Sztalin troli? Persze, hogy tudom.

            Végül is semmi bajom. De ez a két csomag! Nehezek. Tele az élet dolgaival. Hamarosan leteszem őket. Ez vígasztalt. Na, nem végleg. Azokat cipeljük örökkétig. Csak ezt ide, amazt meg oda.

            Elcihelődtem a trolibuszmegállóba. Ott állt éppen egy, a végállomásnál. Felszálltam, lehuppantam az ajtóval szemközti ülésre, csomagjaimat az előttem lévő ülésekre vágtam. Huh. De jó! Még kabátom hajtókáját is lehúztam. Két perc múlva indult. Csöngetett, ajtók be, és irány. Valami működik is e hazában, sugallta a fáradtság. Mert nehezen éltem meg. Nehezen éltem meg, hogy el kellett váljak, ha csak egy-két napra is, szerelmemtől. Pedig tartottam magam. Amúgy férfiasan. Szia, búcsúzáskor, vigyázz magadra, gondolok rád, hívjuk egymást, amikor lehet, ilyesmik. Közhelyszótár harmadik oldal. Akkor is. Közben belül fortyog az a hasból kiinduló valami. Nem görcs, csak afféle rossz. Fájdalom talán, tompaság, nyomás, bolond érzemény, és ha utoljára… Nemrég kezdtük közös életünket, sok-sok év hiátus, szünet után, vigyáznánk rá, mert ki tenné ezt, ha nem mi.

            Csak most ez az utazás. De ha menni kell, akkor menni kell. Akkor hát, rágondolva, de megyek. Így érkeztem. A Keletibe. Dohos, fülledt, szorongásos volt a csarnok. Fáradt, nyúzott arcú emberek arcát látom, vidámkodókat, örök-állomásos semmittevőket, vonatra várókat, zsebeseket, valamitől felstancolt és ettől táncmozdulatokra kényszerült harmincasokat, sör mellett könyöklőket a vágányok melletti büféknél. Istenem, egy a közösségünk? Hát persze. Egy az állomás. Íme, egyek vagyunk mi is. De hol a másik, a kettes?

            Két ajtó nyílt ki a trolin. Az első nem. Nyilván, hogy a sofőr ne kapjon a késő őszi hidegből. Érthető. Amúgy se tömeg várt a járatra. Szóval, ketten szálltunk fel. A végállomáson. Egy idős asszony, rögtön a sofőr mögötti ülésre ült. Én a már említett helyre.

            Az első megálló. Felszálltak vagy öten. A második. Ketten le, négyen fel. Köztük egy korombeli, ismerős vonású férfi. Látta, hogy nem igazán tud kényelmesen leülni. Mármint az előttem lévő üléseken fekvő csomagjaim miatt. Pedig akkor még sok szabad hely volt másutt is.

- Elvenné, uram? – kérdezte, és rámutatott a nagy csomagomra.

- Hát persze. – Elvettem, letettem az ülések közötti járatba. Fene a neveltetésemet! Ettől aztán alig lehetett átjárni. Botladoztak, káromkodtak később az utasok. Akkor ismertem fel. Hirtelen jött felismeréssel. Döbbenet dörömbölt szemfenekem mélyén. Félig hátrafordította a fejét. Láttam egy-két fényképét. Véletlenül, rendezgetés közben akadtak kezembe nem is olyan régen. Hát ő az! Bizony ő. Nem tévedhetek. Igen. Ő járt azokon a grádicsokon, ő szívta azt a levegőt, ő mosta a fogát, na, jó, nem ugyanazzal a szerelmetes fogkefével, de ugyanabban a mosdóban, ő heverészett délig az ausztrál szoba széles matracán, ő érezte a női melegséget, ő használta ki a baráti kört együgyű mutatványaihoz, ő járt itt, amott, meg bent… Jesszusom, miért büntet engem a Jóisten? Miért kell szembesüljek avval, amit egyáltalán nem kívántam? De lehet, hogy mást se. Miért kell egyáltalán ily módon találkoznom avval, aki szerelmem pár évét birtokolta, bitorolta? Így néz ki? Az életben. A valóságban? Huh! És Isten látja lelkemet, nem a féltékenység zöld szemű szörnye jött elő bennem. Egyébként is: visszafelé? Lehet valaki féltékeny a múltba? Valószínűleg nem, csupán ha valaminek vége, és kezdődik egy új, akkor abban vagyunk teljesen. Ez határozza meg jelenünket. A többi visszatekintés. Vagy épp más esetekben nosztalgia, ábrándozás, talán önsajnálat is. Pedig ha egyszer elkötöttük a hajót, akkor azt a kikötőt elhagyjuk és a nyílt vízre megyünk. Már ha hajózni akarunk. Előre. És pedig akarunk. Mindenki akar. Akkor hát fel a vitorlákkal, szemre húzni a viharsapkát!

Felöltője gallérja kissé felcsapva. Gyér haját Lenin sapkával fedte. Amikor leült, elővett egy könyvet, és olvasni kezdte a troli gyér fényében. Magyar szerző volt. Ahogy kivehettem, politikussá lett kortárs humoros szerző. Egyszer hátratekintett, mintha épp rám nézett volna, és vigyorgott. Ennyi volt. Én tudtam, hogy ő ki, de ő nem, hogy én ki vagyok. Bizonyosan nem. A vigyor másnak szólt. Nem más személynek, valószínűleg annak, hogy kényelmesen elhelyezkedhetett a troli ülésén.

Egy közös volt bennünk. A nő. De ezt ő nem tudta. A hideg futkározott a hátamon. Csak a helyzet miatt. Úgy tűnt fel, mintha én valami ki tudja milyen magasságokból, pontosan tudnám, hogy milyen helyzetbe is kerültünk mi most itt, mi ketten, férfiak. Pedig dehogy tudtam. És ez a fontos. Néhány megálló alatt akaratlanul is átéltem, milyen lehet egy nyomozó munkája, bár egyáltalán semmi ilyesféle szándékom nem volt. Így hozta a sors. Úgy éreztem magam, mintha vízkereső pálcával mászkálnék ismeretlen tájon. Jól van, rendben, akkor hát legyen. De mi? Én meg nem szólítom, az biztos. Mit mondanék neki? Ja, te vagy az a… tudod… annak a…! Gyere, üljünk be egy sörre valahova, beszélgessünk! Miről? Nem is ismerjük egymást. Á, ez képtelenség. És minek is. Még túl frissek az emlékek. Levelek, telefonok. Bár később még inkább értelmetlen volna. Ezeken görcsöltem, s közben eszembe jutott annak a levélnek néhány sora, amit együttes szándékkal írtunk neki nemrég: „Igen, akarva vagy akaratlanul – ennek megítélését bízzuk arra, aki ezt pontosan tudja – beleturkál életünkbe. Rossz értelemben hat, tapos, felzaklat. Zaklatottak pedig csak azok lehetnek, akiket felzaklatnak. Ezt teszi Ön. Ne tegye. Így hát nem csak kérem, kérjük, de elvárjuk, kívánjuk, hogy a jövőben kíméljen meg jelentkezéseitől. Éljen boldogul. Vagy, ahogy tud.”

Hideg, kegyetlen sorok voltak, de őszinték. Ez a legkevesebb. És ilyen formában. Miért, nem elvárható, hogy egy elég rondán megszakadt kapcsolat egyik szereplője ne csapkodjon visszafelé? Még ha ő ezt nem is annak gondolja, csak baráti érdeklődésnek. Ugye, mi jó barátok leszünk? Persze. Ha nincs más. Ugyan már! Ebből gőzölög a tehetetlenség. Vagy a rideg számítás. Vagy… de mindegy is.

Megnyugodtam. A busz megtelt. Már nem számoltam a megállókat. Az Operánál leszálltam. Nagy levegőt vettem, felnéztem az égre. Mintha börtönajtón léptem volna ki. A troli csendben ment tovább az utasaival. Elvitte őt is.

 

II.

(az ipszilon másik szára)

 

Megint nem szólt az a rohadt csergőóra. Pedig, úgy emlékszem felhúztam, délre. A fene megette. Ezt a napot is. Egyre kellett volna menni Dávid stúdiójába, és már kettő is elmúlt. Sose lesz kész a cd. A zenét már felvettük, de a szöveg nagy része még papíron. A fejem! Hol egy cigi?

- Van itthon valaki? – kiáltottam az ágyból.

  Kis idő múlva Marci fiam dugta be fejét az ajtónyíláson.

- Felébredtél…? Huh, milyen büdös van itt!

- Hoznál egy spanglit?

- Szétbagóztátok magatokat tegnap. Attól van ez a penetra. Büdös és meleg.

- Meg a bortól – morogtam oda neki. – Na, leugrasz? Ide a József utca sarkára. És hozz két sört is. Ennyivel meg is leszek elégedve.

- He..he… ez nem is a te szöveged! – mondta Marci.

- Hát, kié?

- Már nem emlékszel? – kérdezte, majd az ajtóra rajzszögezett plakátra mutatott.

- Ja… tényleg. Vajon mi van vele? Írok neki délután egy emilt. Vagy felhívom. Pénzt találsz a kabátomban – mondtam és kikászálódtam az ágyból, közben majd felrúgtam a gitárt. Tegnap egész jól ment. Marci is beszállt. Fejlődik a gyerek. Jó gitáros lesz. Jobb, mint én. Nekem csak a szövegek alá kell, de ő virtuózabb. Tehetséges, mint a nap. Voltunk vagy hatan-heten tegnap, ha jól emlékszem. És Csenge is itt volt. Örültem neki, mert többnyire nála vagyunk. Jó nekem vele ott is, de néha feszélyezettebbnek érzem magam. Nálam mégis más, még akkor is ha, lehet, hogy ki kell költöznöm. Az a rohadt jelzálog! De hagyjuk ezt, mert beleőrülök! Két szoba összkomfort, a nagy álom! Dugnák fel maguknak! Persze, ha volna állásom…

Mire úgy-ahogy megmosakodtam Marci visszatért az ellátmánnyal. A konyhaasztalra tette, beköszönt és elment. Az anyjához. Ott legalább kaja is van.

Felöltöztem. Megszólalt közben a telefonom. Martosék hívtak. Lesz délután náluk egy összejövetel, valami tiltakozásra készülnek, megbeszéljük, aláírjuk. Megígértem, hogy ott leszek, bár ebben egyáltalán nem voltam biztos. Még Csengének is el kell intézzek ezt-azt. Legfőképp leszervezni az interjúját. Aztán mire megittam a második sört is, és visszaállt az emberiség haladásába vetett hitem, már határozottan eldöntöttem, hogy felmegyek hozzájuk. Nekem is elegem van mindenből. Tiltakozzunk. Írjunk alá. Habár nem hittem őszintén, hogy egy sok aláírásos tiltakozás bármit is használna, bármin is segítene, azért amit tudunk, tegyük meg. Most ezt tudjuk. Mint parittyával lövöldözni hivatalos ablakokra. És különben, le vannak sajnálva.

Vigasztald magad öreg, gondoltam, ki is tenné meg ezt helyetted, így, már közelebb a hatvanhoz, mint az ötvenhez? Annyi indulat még azért belefért az önsajnálatomba, hogy akkora erővel csaptam be a szobaajtót, hogy leesett az a plakát. Nahát… igen, talán őbenne volt annyi megértés, hogy több éven át elviselt, etetett, itatott, tartott, elviselt, s bízott is bennem. Elég messze ugyan, de félárúval hetente kétszer is akár. Megérkezett a pesti gyors! Várt, aztán kikísért. Várt, aztán kikísért. Végül, amikor elege lett belőlem, vagy kiviseltem magam, ahogy mondta, akkor már nem mentem. Csak felhívtam néha, emileztem neki. Mígnem jött egyszer egy levele, levelük, hogy ne zaklassam őket. Merthogy a szerelmével van együtt, és nem kíváncsiak rám. Hát, ha nem, akkor nem. Én se rájuk. Áldásom. Ezért nem fogok apám kardjába dőlni. Eleinte bántotta ugyan hiúságomat, akartam is válaszolni valamit, de hamar túltettem magam rajta. Mi a fenét mondhattam volna? Csenge is segített, amikor elmeséltem neki. Átölelt, tudja, hogy tőle úgyse tudnék elszakadni. Neki ez fontosabb. És nekem is. Mint gitárnak a nyak. Ismer.

Hónom alá csapott könyvvel várakoztam a troli megállóban. Már sötétedett. Nyúlós őszi nap volt. Kilátástalan. Megérkezett a busz. Felszálltam. Csak ketten ültek benne. Egy idősebb nő közvetlen a sofőr mögötti ülésen és egy körülbelül korom béli fickó a középső ajtóval szemközt. A férfi két ülésen terpeszkedett, csomagjai pedig az előtte lévő sorban. Mit gondol, más már nem is száll fel a trolira? Másnak ne jusson ülőhely? Különben is, hogy néz ki? Látni, hogy vidéki, nagy csomag, révedező tekintet, habár az öltözéke másra emlékeztetett, inkább valami hajósfélére. De mindegy is. Ne higgye, hogy övé a troli! Csak előzékenyen, nehogy balhé legyen, nekem most nem hiányzik!

- Elvenné, uram? – kérdeztem, és rámutattam a nagy csomagjára.

- Hát persze – válaszolta, és a kisebb pakkot maga mellé tette, a nagyobbat meg le, az ülés mellé, a járatba. Nem köszöntem meg, mi a fenének? A felszálló utasok majd botladoznak benne, jókat káromkodnak. Leültem és elővettem a könyvemet. A párás ablak visszavert annyi fényt, hogy tudjak olvasni. Miután kényelmesen elhelyezkedtem, elégedetten hátrapillantottam, és rögtön nevethetnékem támadt, olyan bárgyún nézett rám. Mégis, volt a fickóban valami vonzó, valami közeli. Mintha már találkoztunk volna. De nem, nem hiszem. Elég jó az arcmemóriám. Lehet, hogy hasonlít egy ismerősömre? Nem, megvan! Azt hiszem, hogy egy könyvbemutatón láttam. Ugyanebben a hajóskabátban álldogált a bejárati ajtónak támaszkodva, én meg ott ültem az utolsó sorban. Aztán leoltották a lámpákat, mert vetítés kezdődött a szerző életéről. A kisfilm rövid volt, de mire újból felkapcsolták a világítást, a férfi már eltűnt. Így emlékeztem. És büszke voltam az eszemre.

Felnyitottam a könyvet. Jelzőt nem használok, mindig tudom, hol kell folytassam. Ez is egyfajta memória gyakorlat. Olvastam, de a mondatok nem ragadtak meg bennem. Pedig jó könyvnek ígérkezik. És humoros is. Motoszkált bennem a hátam mögött ülő fickó, mint egér a szekrény mögött. Nem látom, de tudom, hogy ott van. Valahogy nem hagyott nyugodni. De csak nem fogok vele ismeretlenül szóba állni! És minek? Mit mondjak neki? Üljünk be egy sörre valahová és beszélgessünk? Miről? Röhejes. Ennyire nem lehet rossz a helyzetem. Habár a fene tudja! Lehet, hogy néha jó lenne leülni egy vadidegennel, akivel sose találkozom többé, innánk, kitárulkoznék neki, így semmi a felelősségem, semmi számonkérés nem érhet. Ketten. Csak úgy. Kibeszélni magamból azt, amit se Csengének nem tudok, vagy nem akarok, se a volt nejemnek, se a gyerekeknek, se fivéreimnek, senkinek. És ez olyan lenne, mintha naplót írnék. Persze szigorúan a fiókomnak.

A trolibusz közben megtelt utasokkal. És párával, emberszaggal. Nem adtam át a helyem. Én se vagyok már húszéves. De az olvasás továbbra sem ment. Nyitva volt előttem a könyv, de csak bambultam az oldalt. Idetartozom én?

Az Operánál szállt le. Az ajtó becsukódott, indultunk tovább. Ő vajon hová tarthat? Alakját gyorsan elnyelte az őszi köd.

 

 

III.

(az ipszilon harmadik szára)

 

A főváros fölött egy hatalmas kiterjedésű ködfelhő ült. Ezen a napon egymillió nyolcszázötvenhétezer hatvankét emberre telepedett ennek a nyomasztó időjárásnak minden nyűge, nyavalyája, rossz hangulata, komorsága, nehézsége. Kétszáztizenháromezer nyolcszázharmincnégy nő, férfi és gyerek még nem ért haza városon kívüli lakóhelyére. Hétköznap volt, délután négy óra. Eddig összesen ötvenhat kisebb-nagyobb baleset történt. És még sok minden más, ami egy ilyen hétköznapi városi délutánon megtörténhet. Vagyis bármi.

            A Keleti pályaudvar is élte a vasútállomások átlagos őszi forgalmát. Az egyik vonatról éppen leszálló csomagos férfi és a József utcai lakásának ajtaján kilépő másik férfi között különös interferencia remegtette meg a ködszitáláson keresztül a főváros hullámhosszának rezgéstartományát. Az interferencia pedig nem más, mint két vagy több hasonló hullámhosszon mozgó hullám, esetünkben a két férfi rezgése, egy ponton való egyidejű áthaladásakor kialakuló fizikai jelenség. Így, ha két hullám a hullámtér egy pontjában találkozik, az abban a pontban mérhető kitérés a két hullám adott pillanatban tapasztalható kitérésének eredője lesz. Ezt, főképp a vonattal érkező érezte. Vagyis ő korábban. Nem tudatosulhatott benne, hogy a fővárosi hullámtérben találkozni fog ilyen kitéréssel, csak a feddinget érezte, mint régebben a rövidhullámú rádióadók vételénél. Vagy ilyesfélét. De lehetett még korábban, a vasúti sínek melletti oszlopok miatt is, mert az adáskörzet szélén haladva előfordulhat, hogy ilyen a vétel, vagyis hol jó, hol rossz, tehát szakaszos, ahogy a vonat halad. Ezért is ivott néhány korty Unikumot, anélkül, hogy tudta volna miféle rezgések hatnak rá, és még mi éri hamarosan a megérkezése után hamarosan.

            A József utcai férfi sem sejtette, hogy mi vár rá, amikor kilépett lakása ajtaján. A sörök valószínűleg nem csupán a kezdődő másnapossági tüneteket voltak hivatottak csillapítani, hanem a folyadék utánpótlás, a feltöltés azt is elősegítette, hogy egész lényében érzékenyebbé váljék a rezgésekre. Az antennák kifeszítve, készek az erős vételre. A belső remegés aztán kísérte tovább. A buszmegállóig, majd az utastérben fel is erősödött. A két férfi a trolin találkozott. Itt sültek ki a feszültségek, okoztak először érthetetlen nyugtalanságot, szorongást, melyiküknél mit.

            Budapest hullámtér megzavarodott. A trolibusz két áramszedőjén keresztül az utastérbe is bevezette a rezgéseket. Vagy épp az utasokét vezette el, ki, a nagyváros forgatagába.

            Miután a csomagos férfi leszállt az Operánál, és eltűnt a ködben, hamarosan a József utcai férfi sem találta a helyét a trolin. Feltápászkodott az ülésről, belekapaszkodott az ajtó előtti rúdba, majd a Parlament előtt egy megállóval le is szállt a trolibuszról. Nem bírta tovább. A járdán könyvét zsebre vágta, és a félhomályban két kézzel körülölelte a buszmegálló alumínium oszlopát. Elkínzottnak tűnő arccal felvágta a fejét, és motyogni kezdett az oszlop tetején lévő tábla „M” betűjéhez: „Legyen végre vége! Vagy kezdődjön el! Ne higgyétek, hogy feladom! Bírom, ameddig bírom, de nem adom fel! Mi ez? Ki ez? Láttalak már? Szövetkezzünk, ha kell, itt vagyok, nem riadok semmitől! Vállalom!”

            Az emberi fül számára hallhatatlan recsegés, ropogás, sercegés uralta el a zavarodottságot.

- Rosszul van? – kérdezte egy trolira várakozó idős hölgy, és nagymamásan a férfi karjára tette könnyű kezét. A férfi nem válaszolt, mormogott tovább: „Élni kell! Élni!!! Ti meg hagyjatok békén!” A nénike lehajtotta a fejét, lassan megfordult és a megálló túlsó végébe csoszogott. „Ti, ti… mindannyian, mindannyian…!” – folytatta a férfi, miközben teste lassan lecsúszott az oszlop aljára, amit továbbra is úgy ölelt át, mint egy gitárnyakat. Közeledett a következő járat. Reflektorfényében a férfi árnyéka kétágú gyertyatartót formázott a járdára.

Az Operánál világosabb volt. Az esti fények már rég kigyulladtak, a ködfátyolon keresztül is át lehetett látni az Andrássy út másik oldalára. A pesti Broadway mindig fényesebb a város más részeinél. A csomagos férfi felhajtott kabátgallérral baktatott a Nagymező utca felé, s közben ezeket a sorokat mondta magában: „Köszönöm, hogy közöttünk való jelenléteddel ajándékozol meg. Utunkon erősítesz és bátorítasz. Add, hogy mélyen tudatában legyünk jelenlétednek és küldő szavadra örömmel válaszoljunk minden cselekedetünkkel. Adj bölcsességet és alázatot, hogy felismerjük jelenlétedet.”

A sarki fa magas törzsén hirtelen ott fénylett előtte a plakát.



[1] Részlet a szerző Ketten című, előkészületben lévő kötetéből.

 


Főoldal

2015. január 07.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png