Prózák

Falvai Mátyás középméret

 

Falvai Mátyás

 

Placebo

 

„Nem kéne.” Nyugodtan, ingerültség nélkül állítja meg Kobra kezét Marci. A férfi már éppen rácsapott volna Linda fenekére, aki az ablakhoz húzott asztalon állva celluxozott fel egy karácsonyi girlandot. „Kobra!” – néz hátra Linda, meginti ujjával, inkább kedvesen, dorgálón, mint erélyesen. Kobra még mindig Marci arcába mered, résre húzott, westernes tekintettel. Pultos Csabi ráförmed. „Ne faszuljál, Kobra, itt a fröccsöd!” Kobra megenyhül.

            Mindenki a lányokat nézi. Annyira szépek, annyira menők, és olyan vidámak, hogy az szinte illetlenségnek számít a Fülkében. „Szerinted hány hópelyhet ragasszunk a kirakatüvegre?” – kérdezi kipirulva Réka. „Hm. Ezt át kell gondolnunk” – feleli Linda, viccesen komolykodó arcot vágva. Felkapja a felespoharat, és koccintásra emeli, Réka követi a példáját. Egy hajtásra beküldik a pálinkát. Linda grimaszolva, oktávval mélyült hangon prüszköl. „Szerintem elég lesz öt.” A lányok újra nekilátnak a munkának.

            Marci a pult végén támaszkodik. Beleolvad a Fülke közönségébe, csorgó nyállal figyeli Lindát és barátnőjét. Hajolgatnak, nyújtózkodnak, méricskélnek, eltökélték, hogy márpedig karácsonyt csinálnak a büdös kis presszóban. Linda mind az öt ujjbegyére ragaszt egy-egy cellux-szeletkét, vékony, pici ujjait szétfeszítve, eltartva magától, újra felküzdi magát az asztalra. Kemény, hivalkodóan kerek feneke kivillan a farmerból, a kepesztéstől felcsúszott póló látni engedi a fekete selyem tangapántot és a csípő húsát elszorító övet. Marci a pohara után nyúl. Még emlékszik, milyen érzés volt belenyúlni a farmerbe, csókolni a forró szájat, markolni a hideg segget. Tíz év alatt immár hatodszor szakított vele a múlt hónapban.

            Marci kinéz az ablakon. A Fülke négy fala közül kettő hatalmas kirakatüveg. Azt gondolná az ember, hogy bent van valahol, kintről mégis úgy tűnik, mintha az utcán ülnének. Az ablakban visszatükröződő arcát nézi, a félhomály határozottan jól áll neki. A feje fölött villogó jégeres reklám pirosra festi vonásait. Nézi a Kiskörút lucskos, forgalmas utcaképét: sáros-taknyos aszfalt, helyenként ezüst-feketére olvadt hószigetekkel. Rosszul öltözött proletárok vonszolják maguk után a belüket, valahogy el akarnak vergődni karácsonyig. Fel sem fogják, mit látnak, önkéntelenül néznek a Fülke kirakata, a néha-néha nekinyomódó lánymellek felé. Marci aprólékosan szemügyre veszi Pultos Csabi Harley-ját, mindig a Fülke előtt parkol le, hogy rálásson szerelmére. Csabi mintha olyasmit mondott volna, hogy kénytelen eladni, mert válik. Marci átérezte a fájdalmát, gyönyörű darab volt a Harley.

            „Adjál még egy kóser szilvát, Hagridom!” – ez Pultos Csabinak szól, Lindáék nevezik így, hatalmas termete, hosszú, göndör haja és marcona drótszakálla miatt. Marci is felemeli üres poharát, jelezve, ő is kér egyet. „Parancsoljanak a hölgyek.” Hagrid olyan nyájasan teszi le a pálinkát a lányok elé, mint egy bölcs, öreg, jó szívű lakáj. Marcinak is odatolja a poharat, neki azonban nem jut a kitüntető figyelemből. Hagrid beletörli kezét Nagy-Magyarországos pólója hasába, kivesz egy százas multit a dobozból, rágyújt, és tovább nézi a műsort.

            Kobra továbbra is Lindáék körül őgyeleg. Nyurga és szikkadt, arcán elhülyült vigyor, karjai börtöntetoválásokkal tele, most is éppen próbaidőn van. Nem nagy gengszter, csak nem nőtt ki a punkból, azért a késhez elég jól ért, úgy hírlik. „Forgatják itt a picsájukat a kis kurvák, oszt csodálkoznak, ha alájuk vág valaki.” Ez már Margó volt, a Fülke dívája, fogatlan, vén ribanc, valamiért mégis respektje van itt. Valamit, valamikor – valamikor elég régen – tudhatott. A férfiak csitítgatják. Nem akarják elriasztani a lányokat. Kíváncsiak, mi lesz ebből a fene nagy karácsonyból.

Zsolti bácsi megint politizál, prófétai hevülettel. Ha időnként kicsit megengedőbb a zsidókkal kapcsolatban, Hagrid elhallgattatja egy ferde pillantással. Van itt egy faszfej is, Marci nem tudja a nevét, de aktivitása kimerül annyiban, hogy helyesel Zsolti bácsinak. Akkor is, ha eleinte nem ért egyet. Végül egyetért mindennel, neki olyan mindegy, csak béke legyen, meg kedély. Ja, és van még a játékgépes zombi. Semmi őrület vagy rosszalló attitűd, egyszerűen csak pörgeti a gyümölcsöst, neki ez a program, ettől ő még megvan.

„Egy korsoni Soprót!” Zsolti bácsi nekiszédül a pultnak, a többiek rendre intik. Marci élvezettel figyeli, ahogy a törzsalkeszok ráncba szedik egymást. Köztük és a „helyiek” között kétségkívül bonyolult a kémia. Lindáék jelenléte kicsit feszélyezi őket, mégis hálásak érte. Linda copywriter egy ügynökségnél, Réka accountos. Tarkák és vidámak, elviselhetetlenül szexik, Hagrid alattvalói el sem hiszik, hogy itt vannak közöttük. Huszonéves, okos csajok, és úgy bírják a pálinkát, hogy még Kobrának is fel kell kötnie. Azt is megszokták, hogy Marci állandóan itt koslat, bár különösebben nem kedvelik. A lányok és Marci sem véletlenül járnak ide. Itt nincs para, vannak szabályok, de ha azokat betartod, nyugi van. Olcsó a pia, és nem kell feszengeni. Még mintha szeretnék is ezeket a romos arcokat.

Marci szinte szégyenkezve veszi le Wayfarer-keretes szemüvegét, kábé annyiba volt, mint Hagrid havi bére. Még szerencse, hogy itt senkinek nincs ehhez szeme. Réka az asztalon billeg, elveszíti egyensúlyát. Pont úgy huppan Marci ölébe, hogy mellei a fiú arcába zuhannak. Vörösen kászálódnak szét, Réka mosolyog. Akkor ez most véletlen volt? „Ide még teszünk egy ezüst girlandot, jó?” Réka tettetett gyerekességgel mosolyog Marcira, miközben a pult fölötti lámpához igazítja a díszt.

„Segítenél? Nem érem el.” Marci méltatlannak tartja, hogy bedőljön ennyinek. „A kis faszom fog oda felmászni.” Rágyújt. A kis faszom. Apja szavajárása. Nem jött a szájára már évek óta. Linda előrántja a mosolyt, azt a szívdöglesztőt. „Nem is olyan kicsi az.” A kocsmanép egy emberként hajta fel az italát. Egyszerre sercennek a cigaretták. Réka úgy tesz, mintha megszédülne – vagy tényleg becsípett már? –, Marci combjára támaszkodik. Kicsi, vékony, rövid ujjai vannak, mint egy gyereknek, eltörpülnek Marci izmos combjához képest. Elképzeli, ahogy ráfonódnak a farkára. „Meghiszem azt.” – kacsint.

Linda laposan néz, megnyalja szája szélét, de csak megszokásból. Eltökélte, hogy magához édesgeti Margót. „Margó” – fordul hozzá némileg eltúlzott komolysággal –, „szeretném kikérni a véleményed, mert bajban vagyok.” A nő gyanakodva, mégis figyelmesen pislog a vébéká mögül. „Szerinted ide csak aranyszínűt tegyek, vagy ezüstöt is, vegyesen?” Papírból kivágott csillagokat mutogat neki. Margó zavarba jön. Komolyan mérlegel, mert a pult korlátja sárgaréz, ahhoz inkább az arany illik, a másik ablakra meg akkor mehetnének az ezüstök. „Segítenél esetleg felrakni őket?” Margó zsebre vágva.

Réka a jégerreklámot díszíti Marci feje fölött, melle épp, hogy nem súrolja a fiú arcát. Marci teljesen elkattan a lány illatától, a vékony pulóver hónalján átszivárog a tiszta női verejték, a fiúnak szinte bevérzik a szeme az izgalomtól. Belekeveredik az Armani-parfüm (Linda is ilyet használ, Acqua di Gioia) és ölének a farmeren is átütő, arculcsapó szaga.

„Már a románok diktálnak nekünk, itt tartunk! Meg a szlovákok! Ezek meg hagyják. Ebből háború lesz, az istenit neki, majd meglátjátok!” – vizionál Zsolti bácsi. A bólogatós csávó bólogat. „Bizony, hogy háború. Ha már a szlovákok is.” Játékgépes zombi egykedvűen eteti a gyümölcsöst. Linda rendel még egy kört mindhármuknak. Csípőre tett kézzel körbenéz a Fülkében. Csupa ezüst és arany és girland és csillag és hópehely. Elégedettnek tűnik. Ránéz Hagridra, aki rockeresen lebiggyesztett szájjal bólogat. „Fain lett, hölgyek.”

Marci tiltakozna az újabb ital miatt, érzi, hogy kezd bebambulni. Linda eltolja maga elől Rékát, és odanyújtja Marcinak a kóser szilvát. Lassan simítja meg Marci nyakát, hideg ujjaival titkon megbirizgálja a fülcimpáját is. „Idd csak meg szépen.” Marci nem tudja eldönteni, hogy elolvadjon-e, fölpofozza-e, vagy hagyja itt az egészet, és húzzon haza a francba. Végül a helyzet kényszeríti ki a választ, megadóan koccint, vizes tekintettel hajtja le az italt.

A lányok tenyerüket csapkodják, ugrándoznak, mint a gyerekek. „Akkor most már jöhet a Jézuska!” Oké, hogy jöhet, de hogyan! Zsolti bácsi, a bólogatós csávó, Margó, Kobra és Pultos Csabi tanácstalanul néznek egymásra. Kicsit kényelmetlen a helyzet. Marci leszarja az egészet, be van rúgva teljesen.

Kobra szolgálatba helyezi magát. „Csavarjuk le a villanyt, főnök!” Már ugrik is a dimmelőhöz, Hagrid arcán átfut, hogy leintené, ne rendezkedjen itt, de addigra előkerül Linda táskájából egy bordó színű gyertya, és a kocsma közönségét az a feladat köti le, hogyan lenne érdemes meggyújtani. Margó segít Lindának. „Adj egy kistányért, Csabikám!” Hagrid keres egy csészealjat a pultban, Margó előkapja a sárga BIC öngyújtót, megolvasztja a gyertya alját. Rácsöpögteti a csészealjra, belenyomja a dermedő viaszba. Büszkén mutat művére. „Látod, kisanyám, ennyi az egész.” Marci elnézi Margót. A maga szottyadt, szétbomlott módján van benne valami szexepil. Sárga, koszos pulóvere alatt jól láthatóak a méretes mellek. Igaz, mára leginkább köldökét keretezik, de milyen mellek lehettek azok húsz éve! A jól bevált, évtizedek hódításai során kiérlelt oldalpillantások, amelyekkel nem átallja nemhogy Zsolti bácsit, Kobrát vagy Pultos Csabit, olykor még Marcit is illetni, olyan magabiztosságról tanúskodnak, amely csak annak a nőnek lehet sajátja, aki valaha észvesztően vonzó volt. Marci azon gondolkodik, vajon miért ne végezné Margóként Linda is. A puszta gondolatnak is megörül.

            A játékgépes zombi megérzi, most egy kicsit le kell állnia. Nem fordul hátra, a többiek felé, de azért abbahagyja a játékot, volt neki gyerekszobája. Leemeli a fröccsös poharat a gép tetejéről, fogával húz ki egy szálat a symphoniás pakliból, elnéz a gép mellett, az utcára mered. Háta mögött a lányok a Mennyből az angyalt éneklik, kapacitálják a többieket is. Bizonytalanul kapcsolódik be először Margó, aztán Zsolti bácsi, a bólogatós faszfej, Kobra, végül Hagrid is rákezd, sokkolóan magas hangon. Mire túl vannak a Pásztorok, pásztorokon, és eljutnak a Csendes éjig, mindenki felbátorodik. Játékgépes zombi kezében anélkül ég végig a cigaretta, hogy beleszívna. Nézi a lucskos Madách teret, vörösödő szemmel, nem énekel, de a szája a dal szövegére mozog. A végigégett cigarettán egyben megmarad a hamu. Réka és Marci éhes, vigyorgó szemmel nézik egymást. Linda orrcimpája már remeg.

            „Boldog karácsonyt!” – tapsikol Linda és Réka. Marcit idegesíti a cukiskodás. A lányok elővesznek egy rózsaszín ajándékzacskót. Mindenkinek kivesznek belőle egy-egy csokis-diós-fahéjas muffint. Egész délután ezen dolgoztak. Hagrid elérzékenyül, hebegve-pirulva toporog, Margó összecsapja a kezét, hogy hát ő nem készült semmivel, hogy mennyire szégyelli magát. Marci is kap egyet, Linda szinte félrelöki Rékát, hogy ő adhassa oda, és búgó hangon, egy valahai, valójában sosem létezett cinkosság mosolyával ismétli meg. „Boldog karácsonyt!” Marci nem hajlandó elérteni a bizalmaskodást, de udvariasan megköszöni. Üresen barátságos szemmel néz Lindára, részeges éhséggel harap bele a muffinba, nyel egy kicsit a papírkosárkából is. Arra gondol, hogy Linda soha nem törte magát ennyi lelkesedéssel érte. Mint ezekért az alkeszokért. Réka az utolsó muffint akarja átadni Zsolti bácsinak, amikor feltűnik nekik, hogy eggyel kevesebbet hoztak, mint ahányan vannak. A játékgépes zombira nem gondoltak. Réka tanácstalanul néz először Zsolti bácsira, aztán Lindára, majd vissza a kezébe, a süteményre. Zsolti bácsi habozás nélkül kapja ki Réka kezéből, szívélyesen mosolyogva. „Nagyon szépen köszönjük, lányok”’ Réka szeme elkerekedik, hirtelen nem tudja, mi van, de Zsolti bácsi már töri is ketté az omlós süteményt, egyik felét a szájába tömi, csámcsogva nyújtja a másikat a játékgépes zombinak. „Boldog karácsonyt, Pista!” Pista a muffinra mered. Nem biztos, hogy látott már ilyet. Nem néz Zsolti bácsira. Megköszöni, visszafordul a gyümölcsös felé, bizalmatlanul csipegeti ki a papírból a csokis morzsalékot.

            A kocsmanép marasztalná a fiatalokat, de Linda már hisztis, indulna a Merlinbe, valami holland DJ játszik, cutting the edge, ismételgeti a mantrát, de Marci most leszarja, mennyire cuttingolja az edge-et a németalföldi mester, éppen azon dolgozik, hogyan fonja verbális polipcsápjait Réka köré, akiről ma este még kurvaélet, hogy le lesz dumálva a bugyi. „Okés, én kint várok.” Alig leplezett durcával vonul ki. Rajongóit fogadó primadonnaként ad mindenkinek egy puszit, a szétszikkadt alkeszok nagyot lélegeznek az illatából.

            Marci kinéz az ablakon, látja, hogy Linda fázósan felhúzza a vállait, kabátja csuklyáját fölhajtotta, egyik kezében cigi, másikkal az iPhone-ját cseszteti, szakaszosan fújtatja a füstöt, a lábával dobol. Nem érdekli, még van a piájából. Réka minden alkalmat megragad, hogy hozzáérjen. „Nagyon szépen énekeltél, jó hangod van” – hízeleg, de aztán szedelőzködni kezd, fölötte még van hatalma Lindának. A gyümölcsös hangos csilingeléssel kezdi szórni a százasokat, és csak szórja, szórja, szórja. A kocsma felzúdul. „Megjött a Jézuska, Pistám!” A zombi egykedvűen, de érezhető elégtétellel tömi tele hatalmas kabátzsebeit.

            „Nem jössz?” – fordul hátra Réka. Tekintete, mint egy kövér biankó csekk. Marci az italára néz, majd megint a kint iPhone-ozó Lindára. Nem tudja, meddig érdemes feszíteni a húrt. „Na, gyere, Pavarottikám!” Réka megragadja Marci karját. Marci utálja az ilyen köznevesítéseket. Einstein, Picasso, Pavarotti. „Kis faszom a Pavarotti. Minimum egy Placido Domingo!” Nem egyszerű felkászálódni, veszi a kabátját, fél kézzel hátrafelé kaszál, nem talál bele a kabátujjba. Réka közelebb lép hozzá, nagyon közel. „Jól van, kisfaszom, ha Placebo, hát Placebo.” Marci alig hiszi el, amikor Réka ujjai keményen rámarkolnak a farmeron keresztül. „Szóval nem jössz?” Mintha még kérdés lenne. Marci ráérősen elnyomja a csikket, és felhajtja az italát, hogy egy kis időt nyerjen, hogy összeszedje magát. Lecsapja a poharat, megtörli a száját, kihúzza magát, és ellenállhatatlannak szánt mosolyra húzza a száját. „De igen.” 

 

Megjelent a Bárka 2014/3-as számában.

 


 

Főoldal

 

2014. július 22.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png