Fehér Boldizsár
Üres nap
A világ abszurd. Mielőtt egy szót is szólhatnánk, már nevetünk és sírunk, vagy olyan fogást eszünk egy francia étteremben, aminek a nevét sem tudjuk kiejteni. Valami mégis kitartásra sarkall minket. Nem tudjuk miért, de ha kínzó rejtély kerül az utunkba, nem nyugszunk, míg a végére nem járunk.
Ott van például B. esete. B. egy júniusi reggelen, mikor felébredt, nem tudott rájönni, milyen nap van. Fél tíz felé járt, földre fektetett matracon feküdt, hasán a takaróval, és a plafonra bámult. Időnként egyik oldaláról a másikra hengeredett. A fejét tekegolyónak érezte.
Határozottan kizárta, hogy hétvége volna.
Körbenézett, hátha talál valamit, amiről majd emlékezni kezd, de a matracon és egy széken kívül nem volt semmi a szobában. A falakon bekeretezett moziplakátok lógtak, amiket a lakás előző, vagy azelőtti bérlője hagyott ott. B. a matrac szélére gurult, és kivette a cipőjéből a karóráját. Nem járt. A dátumjelzője május ötöt mutatott.
– Hát, így állunk – mondta B. Nagyot szusszantott, amitől apró porszemcsék kezdtek keringeni a fényben.
Pólót húzott, és a konyhába ment. A konyha felszereltsége épp csak elegendő volt, hogy B. pirítóst és kávét készíthessen magának.
Odakint eleredt a nyári zápor.
B. huszonhét éves zongoratanár volt. Azért kellett most kisebb lakásba költöznie, mert kirúgták a zeneiskolából. Egy diákja kezére rácsapta a klaviatúra fedelét. Mikor az eset kiderült, B. nem tudott magyarázatot adni a tettére.
– Ha hallották volna, a következő órán már úgy skálázott, mint a kisangyal – mondta.
Fél percen belül munkanélküli volt.
Ezek után elszerződött a Budapest Hotel Intercontinentalhoz. Minden este hattól a hotel vacsora- és koktélvendégeinek játszott. Nem akart tanítani többé. Íme, újabb talány a titkok kedvelőinek: B. a fellépő szmokingja mellé kapott a hoteltől egy pár műbajuszt is, amit fel kellett ragasztania, amíg dolgozott.
Most megette a pirítósát, és a kávéjával leült az ablak mellé. Imbolygó esernyők járták az utcát. B. próbált magában felidézni időpontokat, találkozókat, rádióműsorokat, ebédeket, sétákat, újságok címoldalát, bármit, amihez viszonyíthatna, de hiába erőlködött. Egyik napja úgy telt, mint a másik. Az egyetlen, ami számított, hogy fél hatkor a villamoson legyen, hatkor pedig már a hotelben.
Slussz-passz.
B. egyre nyugtalanabb lett. Megpróbálta gyakorlással elterelni a gondolatait. Kivett a táskájából egy gumival átfogott hengert, amit aztán az ablakpárkányra terített. Körülbelül húsz centi széles plasztik szőnyeget kapott, amire a zongora billentyűi voltak ráfestve – kétdimenziós néma hangszer volt, gyakorlópad. B. skálázott kicsit, aztán teljesen örömtelenül elkopogta az ujjaival Chopin Vihar etűdjét. Sehogy sem tudott koncentrálni. Ha igazi zongora lett volna ott, úgy hangzott volna, amit játszik, mintha valaki a fejét görgetné a klaviatúrán.
Így hát B. a felfedező lelkek nyughatatlanságával nadrágot húzott, és úgy döntött, bekopog valamelyik szomszédjához megkérdezni: milyen nap van ma.
Az ajtó előtti folyosó csupán másfél méter széles volt. B. a küszöbről áthajolt a pecsétes szőnyegpadló fölött, így könnyedén elérte a szemben lakó csengőjét.
Halkan gilin-galangolt odabenn.
Csont és bőr öregasszony nyitott ajtót – Tufi néni, egy egykor jómódú művégtag gyáros özvegye. Lila, háború előtti hálóinget viselt. B. hangosan köszönt neki, elnézést kért a zavarásért, mire Tufi néni alig észrevehetően bólintott, fölemelte a karját, majd nyitva hagyva az ajtót, visszament a lakásba. B. követte őt. Bizonytalanul kopogva párat, az előszobába lépett.
Krumplipüré- és zöldségszag volt odabenn. B. távolról hallotta Tufi néni csoszogását a linóleumon meg a konyhacsempén. Lassan elért a nappaliig. Az egész berendezés öreg volt és sárga, és reménytelenül elhanyagolt. A függönyöket behúzták. B. arra gondolt, hogy az él ilyen helyen, aki már csak meghalni szeretne.
Tufi néni időnként megjelent a szobában, kihúzogatta a fiókokat, aztán távozott. Mint később kiderült, a műfogsorát kereste. Csak akkor tette be, ha vendég jött hozzá.
B., amíg várt, nézegette a vitrineket meg a fényképeket. A szoba tele volt különös tárgyakkal, amikhez az öregasszonyt nyilván mind kedves és szomorú, vagy boldog emlékek fűzték. B. kézbe vett egy trófeát, ami egykor az 1962-es Pontyfogó Nap második helyezettjének járt. Egy másik polcon katonai jelvényeket talált. Megint másikon, nyitott kakaóporos dobozban, régi buszjegyeket. A doboz oldalához nyúllábat támasztottak, aminek az egyik fele sörnyitó volt. Lejjebb húsz centiméteres, oszló-foszló szivarok sorakoztak. Ronda dísztányérból is akadt jó néhány.
És ott volt az a rengeteg fénykép, B. számára örökké elérhetetlen és idegen arcokkal. Sajnálni kezdte ezeket az embereket. Arra gondolt, hogy soha többé nem lesznek olyanok, mint a fényképen. Csúf betegségeket kapnak el, elüti őket egy busz, megöregszenek, feledésbe merülnek.
B. hirtelen úgy érezte, egy percig sem képes tovább itt maradni. Olyan nyomasztó, olyan öreg volt a levegő. Még körülnézett, hátha akad valahol egy újság vagy naptár, és már indult is volna, mikor Tufi néni újra megjelent, ezúttal egy karcos alumínium tálcával a kezében. A tálcán ragyogó fényes teáskészlet volt, amit tucatszor, ha használtak eddig, és Tufi néni a kisasztalra pakolta az egészet.
– Isten hozta, fiatalember – mondta. Szelíden B.-re mosolygott. Egy irodai kapocs volt a fogsorába szorulva.
– Nem szeretnék zavarni – mondta B. – Igazán, csak kérdeznék valamit.
– Üljön le, üljön le! – felelte Tufi néni. Díszpárnákat rakott a székekre, és ügyetlen, remegős mozdulatokkal teát töltött, aztán elcsoszogott a konyhába cukorért.
– Láttam, hogy a fényképeket nézte – mondta B.-nek, mikor visszatért.
– Ó, igen. Nézelődtem.
– Azt itt lehet – mondta Tufi néni.
B. a hullámos kartonpapírból két kockacukrot rakott a teájába. Hiába véste őket a kanalával, olyan régiek voltak, hogy nem olvadtak el.
– Csupán azt szerettem volna megtudni, milyen nap van ma. – mondta B. – Kicsit összezavart a költözés.
– Mindig kedden jön a nyugdíjam – mondta a néni.
– És ma jött?
– Hogyisne! Most már össze-vissza hordják. Régen nem volt ilyen. Régen a péntek, az péntek volt.
– Ma péntek van?
Tufi néni letette a csészéjét, és gyanakvóan végigmérte B.-t.
– Miért érdekli ennyire a nyugdíjam? – kérdezte. – Tisztességes fiúnak tűnik.
– Tessék?
– Nem számít, nem számít! Ha ellopják a pénzem, vagy ki sem hozzák, nem ugyanaz?
B. tovább küzdött a cukorral.
– Akkor kedd van, vagy péntek?
– Ne feszítse túl a húrt! Hetednap még az Úr is megpihent.
– Az vasárnap. Ma vasárnap van?
Tufi néni úgy tett, mint aki elnézően meg sem hallja a kérdést.
– Láttam, hogy érdeklik a fényképek – mondta. – Mutathatok párat.
Tufi néni lassan beszélt, mert nem jutottak eszébe a szavak. A nyelvével néha megigazította a fogait.
– Két fogsorom van – mondta –, ez az elegánsabb.
A kredenc aljából vastag fényképalbum került elő. Tufi néni az ölébe helyezte, és lassan lapozni kezdte. B. úgy érezte magát, mint aki letöltendő börtönbüntetést kapott. Az öregasszony bővével volt az információnak. Hosszan és üresen ömlöttek belőle a szavak.
Nem számított, ki hallja őt, csak hallja valaki.
Már benne jártak egy második albumban is, mikor a félhomályban B. csöndesen elszundított. Tufi néni az asztalon át megböködte őt a teáskanna csövével.
– Ejnye, ejnye – mondta. – Töltsek még?
B. csóválta a fejét, és szabadkozva felállt, hogy távozzon. A néni csak addig tartotta vissza, míg elmesélte az egyik falvédő történetét. Egy perc múlva B. már ismét a folyosón állt.
A jobb kézre eső ajtóhoz lépett, ami előtt Isten hozott feliratú lábtörlő feküdt. Szabálytalan alakú, sötét foltot takartak le vele. A postaláda felett másik felirat is szerepelt. Így szólt:
Nem látjuk szívesen a hittérítőket!
B. kopogtatott és csengetett, de nem volt otthon senki, ezért most az ezzel átellenben lévő ajtóhoz fordult. Ebben a lakásban egy éhenkórász festő lakott, akit B. már korábban is látott. Munk Samunak hívták. A kopogásra a zárban megfordult a kulcs, de az ajtó nem nyílt ki, hanem valaki bentről azt kiabálta, szabad! B. benyitott.
Gyönyörű, tágas műteremlakás volt, fele részt üvegtetővel. Az alatta lévő fénykörben álltak elrendezve a festőszerek, az állványok, a vásznak. B. tett egy lépést a szoba közepe felé, mire valahonnan fényképezőgép vakuja villant a szemébe. Megállt, körbenézett. Újabb tétova lépést tett, mire ismét felvillant a vaku. B. félszegen az arca elé emelte a karját. Köszönni akart, de erre a mozdulatra ismét villant a vaku, majd Munk Samu, mint egy magát megadó katona, feje fölé tartott fényképezőgéppel kijött a konyhaszekrények takarásából.
– Befejeztem, abbahagytam – mondta.
Kezet ráztak.
Samu nagy, kerek szemű, mezítlábas művészfigura volt, vállig érő, gubancos hajjal, és az orra hegyére tolt szemüveggel.
– Jó, hogy jött – mondta B.-nek. – Üljünk le!
– Csak egy percre jöttem – mondta B.
– Nagyon helyes. Akkor csak üljön nyugodtan!
Jobbra volt egy csíkos, bordó ülőgarnitúra. Samu két pohár whiskyt töltött maguknak, aztán a fotelek felé fordította az egyik festőállványt. A ráfeszített vásznon még meg sem száradt a festék.
– Na? – kérdezte Samu. Sütött róla a büszkeség. Elmondta B.-nek, hogy egész éjjel ezen dolgozott. – Mit szól? – kérdezte.
A vásznon véletlenszerűen elhelyezkedő, kerekded festékpacák látszottak. B. számára, minthogy örökké titok maradt előtte a festészet, ez nem volt több tarka-barka elmebetegségnél.
– Tyű – mondta B. – Le a kalappal.
– Még nincs teljesen kész.
– Nem is látszik.
Samu várt egy pillanatot, majd óvatosan leemelte a vásznat az állványról, és hosszában kettészakította.
– Ezt miért csinálta? – kérdezte B. A hangja csupa riadt bűntudat volt. – Tetszett! Becsületszavamra tetszett!
Samu a földre dobta a darabokat, fölvette a poharát, és leült B.-vel szembe egy fotelbe.
– Mindennek, ami létezik, fájdalmas pusztulással kell számot vetnie – mondta.
– Ezért tépte szét?
– Mondja, B., nem gondolja úgy, hogy az idő a legkeményebb dió? Az idő – talány?
B.-t kétségek kezdték gyötörni. Felhúzta a vállait, és tanácstalanságában fölfelé fordította a két tenyerét.
– Elvesztettem a fonalat – mondta.
Samu elhallgatott, gondolkodott.
– Az óra körbejár, de talán ugyanazt az időt méri. Egy pillanatban élünk és halunk meg, és az entrópia dönt minket romba.
B. megköszörülte a torkát. Kivárt egy kicsit.
– Azt meg tudja mondani, milyen nap van ma?
– Pontosan!
– Tessék?
– Milyen nap van ma? Pontosan!
– Ma milyen nap van?
Munk Samu megelégedve bólintott.
– Látom, érti már.
B. hirtelen felkapta a poharát, és teljes erőből a szoba falához vágta.
– Nem értem, a kurva életbe! – kiáltotta. Egy pillanatig úgy tűnt, talán el is sírja magát. – Olyan egyszerű dolgot kérdeztem!
Munk Samu nem jött ki a sodrából. Felállt ő is, és elsétált az italszekrényhez. A talpa alatt megcsikordultak az üvegszilánkok.
– Ha olyan egyszerű, feleljen rá maga! – A hosszú csöndben B. elszégyellte magát. – Mondjuk, péntekhez viszonyítva csütörtök van. De mihez viszonyítva van csütörtök? Szerdához? Persze valamit mondani kell – de senki nem tudja az igazat.
– Ne fáradjon, kitalálok magamtól – mondta B.
Aztán mégis rossz felé indult. Másik ajtón nyitott be, ami ugyanúgy nézett ki, mint a bejárati, de újabb műteremféleségbe vezetett. A falai mellett festékes bödönök álltak, és majdnem az egész padlót beborító vászon volt leterítve odabenn. B.-t vitte a vak lendület, de megtorpant, mikor a lábára tapadni érezte az olajos festéket. Samu a küszöbön állva várta, hogy megforduljon, majd újból lefényképezte őt.
B. megint a folyosón állt, maszatos lábbal, a bűzös és szürke szőnyegpadlón. A falon futó fűtőcsövekhez hajolt, és hozzáverdeste a fejét, hogy lássa, vajon nem álmodik-e. A kongás végigfuthatott a csöveken, mert a folyosón utolsó, bal kéz felé eső ajtó résnyire kitárult – csak addig, amíg a beakasztott lánc engedte. Mögötte egy fél arc látszott, ami lehetett akár férfié, akár nőé is. B. közeledett pár lépést, de az alak elkeseredetten üvölteni kezdett.
– Hányszor mondtam, hogy tűnjön innen! Mit gondol, ki vagyok én? Talán a miniszterelnök? – Azután bevágta az ajtót.
B. ekkor vette észre a két alakot, akik a lépcsőforduló tetején beszélgettek. Egy férfi és egy nő volt, elegáns öltönyben, illetve kosztümben, és fekete irattartótáskát lógattak maguk mellett. A férfi haja hátra volt vaxolva, a nőé magas kontyba tűzve. Harminc év körül lehettek mindketten. B. odament hozzájuk, de olyan elmélyülten beszélgettek, hogy vagy nem figyeltek fel rá, vagy csak nem vettek tudomást a jelenlétéről. B. megköszörülte a torkát, aztán finoman megkocogtatta a férfi vállát, de semmilyen válasz nem érkezett.
B. nem tudta kideríteni, miről folyhat a társalgás. Bár közvetlen mellettük állt, annyira hadartak, hogy csak foszlányokat tudott elcsípni a mondataikból. B.-t erre ismét elfogta a düh, és ugyanolyan hirtelen, ahogy elhajította a poharat, a férfi nyakkendője után kapott, és megrángatta, mint a harangozókötelet.
– Itt állok maga mellett, disznófejű! – kiabálta.
A beszélgetők egy pillanatra elhallgattak. A férfi csak igazított egyet a nyakkendőtűjén, majd ugyanolyan feltartóztathatatlan lendülettel zagyváltak tovább.
B. elvesztette az eszét, és faképnél hagyva őket leszaladt a lépcsőn. Ki akart menni az utcára, friss levegőt szívni. De annyi emeletet kellett megtennie, hogy már a közepén alig bírta. Mire az épület aljába ért, vánszorgott. A bejárat mellett üvegablakos portásfülke volt – B. izzadtan, még mindig alsónadrágban és pólóban odalépett.
– Bocsánat, uram, meg tudná mondani, milyen nap van ma?
A portást Abel Karekinnak hívták. Örmény származású volt, de kiválóan beszélt magyarul. Vállig érő sötét haja volt, és vastag, fekete bajuszt viselt a tömpe és görbe orra alatt.
– Tessék?
B. megismételte a kérdést.
– Maga itt lakik? Még sosem láttam erre.
– Itt lakom – mondta B. – Milyen nap van ma?
Karekin gyanakvóan felegyenesedett a székében, és a tarkója mögé kulcsolta a kezeit.
– Az attól függ, ki kérdi – mondta. B. hallgatott. – Én soha nem engedtem be magát, az biztos.
– Hátul járok ki, az étterem felé – mondta B. – Közelebb van a villamos.
Karekin elzárta az asztalán a rádiót, és felállt. B. akkorának tűnt mellette, mint egy kisgyerek.
– Nem gondolja, hogy ha lenne itt másik bejárat, értelmetlen volna a munkám? – kérdezte.
– Én nem mondtam ilyet – felelte B.
– Szóval épp csak ki akart rohanni alsónadrágban az utcára, mikor meglátta, hogy itt ülök, és eszébe jutott megkérdezni, milyen nap van ma? Jól látom a helyzetet?
B. tétován bólintott.
– Valahogy úgy.
– Tudja, mit mondanak erre? – kérdezte Karekin. Vészjóslóan közelhajolt B.-hez.
– Nem tudom – felelte B.
– Azt, hogy több mint gyanús.
Abel Karekin lassú méltósággal az asztalához lépett, és fölemelte róla a zsinóros telefont. A mozdulatai nem ígértek semmi jót. Tárcsázott. B. hiába kérdezte, Karekin nem árulta el, kit hív, az illető mindenesetre nem vette fel. B. ezután kihasználta azt a rövid pillanatot, mikor a portás elfordult helyére tenni a kagylót, és újból futásnak eredt, ezúttal fölfelé. Karekin csak a második lépcsőfordulóig tudott lépést tartani vele.
B. szeretett volna visszajutni a lakásába. Az emeletek végeláthatatlanul követték egymást, most még többnek tűntek, mint lefelé. Csak azért sikerült kitartania, mert jutalomnak tűnt a pillanat, mikor majd bezárhatja maga mögött az ajtót. Amikor sikerült elérnie a folyosót, látta, hogy a két üzletember továbbra is az előbbi helyén beszélget. Rajtuk kívül szinte valamennyi szomszédja kint volt, és most az ő lakása előtt csoportosult.
– Ez ő! – kiáltotta valaki a tömegből, mikor észrevették közeledni B.-t. Az emberek erre utat engedtek annak a magas, jó kiállású rendőrnek, akit körbeálltak addig.
– Maga B.? – kérdezte a rendőr előrelépve.
– Én vagyok – felelte B.
– Nem szeretnék kellemetlenséget okozni…
A rendőr nem tudta befejezni a mondatot, mert a B.-vel szemközt lakó öregasszony hirtelen rikácsolni kezdett a tömegből.
– Ez a gazember el akarta szedni a nyugdíjamat! – kiáltotta, közben B. felé rázta az öklét.
– Van itt néhány dolog, amit tisztázni kellene – mondta a rendőr.
– Ugyan már, csak nem hiszik el, hogy én…? – B. erőltetetten felnevetett. Ugyanebben a pillanatban Munk Samu is előállt, két ujja között egy polaroid fényképet lengetett.
– Ez az alak hívatlanul beállított hozzám, és megrongálta az egyik festményemet! – kiáltotta. – Nézzék! – Azután, hogy mindenki lássa, körbeadta a fényképet, amin B. feldúlt arccal állt a földre terített vásznon.
– Ezt a vádat is abszurdnak tartja? – kérdezte a rendőr. B.-nek válaszolni sem volt ideje, már újabb dühös ember vált ki a tömegből. Egy férfi, akit B. még sosem látott azelőtt. Ő az egyik ajtóra mutogatott.
– Addig nyomta a csengőmet, amíg el nem romlott! – kiáltotta.
– Az a férfi, a lépcső tetején, pedig azt állítja, hogy rángatta, és szidalmazta őt – mondta a rendőr B.-nek.
– Ez nevetséges – mondta B. – Hagyjanak békén!
– Mi nem szeressük itt a bajkeverőket! – kiáltotta valaki hátulról.
B. szó nélkül megindult előre, a lakása irányába, de útját állták.
– Nem érti! Nem ért! – kiáltotta egy újabb hang, mire mindenki nevetni kezdett. Abel Karekin ekkor ért fel az emeletre. A bajuszáról csöpögött az izzadság, és méteres lépésekkel közeledett.
– Fogják meg! – kiáltotta. – A pizsamás urat!
A rendőr mindenkit csendre intett, és a zsebébe csúsztatta a jegyzettömbjét. Kihúzta magát, és a lehető leghivatalosabb arccal, a lehető leghivatalosabb hangon a következőket mondta B.-nek.
– Uram, azt hiszem, világos a helyzet: nem kívánatos, hogy továbbra is itt lakjék.
– Engedjenek be a lakásomba! – követelte B.
A tömegen halk kuncogás morajlott végig.
– Ez nem a te lakásod többé – szólt valaki megint csak hátulról.
– Hadd hozzam ki a holmimat – mondta B.
Az előbbi arctalan hang felelt rá.
– Már mindent kidobáltunk az ablakon!
Az emberek nem bírták tovább, és újra hangosan nevetni kezdtek.
– Tűnjön innen!
– Micsoda ripacs!
– Meg ne lássuk még egyszer!
Mindenféle szitkokat is B. fejéhez vágtak. A rendőr, az előbbi hivatalos hangján, újból B.-hez fordult.
– Felszólítom, hogy azonnal hagyja el az épületet!
B.-nek fogalma sem volt, mit kellene mondania vagy tennie. Azt még megértette, hogy végre lehetősége nyílik elszabadulni innét, ezért megfordult, és bénán téve egymás után a lábait, a lépcső felé indult.
Az utolsó dolog, amire gondolt, és amit sehogyan sem tudott megérteni, a rendőr volt. Hacsak nem várakozott itt már régtől fogva, vajon hogyan érhetett ide ilyen hamar? Ekkor, B. nem érte még el a beszélgető üzletembereket sem, két lövés dördült a háta mögött – talán a rendőr, talán valaki más tüzelt –, és B. az utolsó ajtó előtt holtan vágódott el a folyosón. A vérét beitta a bűzös és szürke szőnyegpadló.
Másnap a foltot már lábtörlő takarta.
Megjelent a Bárka 2014/1-es számában.
