Prózák

zalan tibor szlovakban

 

Zalán Tibor

 

Papírváros-foszlányok

                                               

Részlet egy lassúdad regényből

 

 

                                                                                                                        az étterem egyetlen bokszában ültek le, a törpe és a nagydarab idegen szemben az ajtóval, mintha csak éberen ellenőrizni akarnák, ki jön be azon, és ki mikor távozik, a fiú velük szemben terpeszkedett a kényelmes faburkolaton, enni fogunk, ha, apám, kedélyeskedett a törpe, van mustáros bélszínlángos, ahhoz meg mit szólnál, és a fiú bólintott, hogy igen, az talán jó lesz, na, akkor három mustáros bélszínlángost kérünk, intette magához határozott mozdulattal a pincért, levest egyikünk se kér, ahhoz már túl késő van, vagy még túl korán, én levest dél tájban szoktam enni, vagy koraeste, még erre nevelt az anyám, és a fiút ez ismét meglepetésként érte, hogy ennek a kis vakarcsnak lehetett anyja is, anyja persze mindenkinek van, aztán meg azon csodálkozott, hogy nem kérdezte meg a nagydarabtól, hogy ő mit fog enni, teljesen természetes volt, hogy azt eszik, amit rendel neki a törpe, és ő történetesen mustáros bélszínlángost rendelt, de a fiúból ekkor előbújt a kisördög, bocsánat, mondta tettetett féltékenységgel, mert inkább csak kipuhatolni akarta a módszereket belőlük, semmint ellenkezni, meggondoltam magamat, én inkább sertéskarajt kérnék Holstein módra, a törpe meglepetten kapta föl a fejét, de aztán ugyanabban a mozdulatban el is nyugodott, változtatunk, mondta, mindhármunknak sertéskaraj lesz Holstein módra, és a nagydarabot megint nem kérdezte meg, mit kér, az italt, ha szabad kérdeznem, azt hoznám előbb, jegyezte meg az éltesebb, valaha jobb időket látott pincér, bal karját szigorúan a háta mögött tartva, inni, inni, nézett rá a törpe, hát, gondolom, három nagyfröccs rendben lenne nyitásként, vagy a fiatalember esetleg akar rövidet is, és a fiú a fejével bágyadtan intett, hogy nem, semmiképpen sem kér, meleg van, bökte ki, de nem ez volt az igazi ok, hanem, hogy józanul kellett végigülnie a másik kettővel a találkozás idejét, nem mondhatott semmi baromságot, amit felhasználhattak volna később ellene, de ami ennél is fontosabb, el tud talán hallgatni olyan dolgokat, amelyek elkerülték a törpe és a láthatatlanok figyelmét, a nagydarab a körmeit piszkálta, látszólag egyáltalán nem érdekelte, mit rendelnek számára, és mit nem, a ételt is úgy ette, szótlanul, és a másik kettő igazodott hozzá, gépiesen vágták a húst, emelték a petrezselymes krumplit a szájukhoz, vágták hozzá a ropogós és jéghideg kovászos uborkát, a fiú ilyenkor hajlandó volt megfeledkezni arról, hogy hol van, és főleg, hogy miért van itt, jóízűen adta át magát a kissé sós hús élvezetének, a petrezselymes krumpli elronthatatlan ízeinek, és persze a kovászos uborka ropogásának a fogai között, néha fölemelték a poharaikat, proszit, mondták, és összekoccintották őket, és a fiúnak feltűnt, hogy koccintáskor egyikük sem nézett a szemébe, ahogy illik, legalábbis ő így tanulta, hanem elnéztek valahová, a terem egy teljesen indifferensnek tűnő pontja felé, kortyolgatták a szénsavas, hideg bort, s mintha mindhárman húzni akarnák az időt, egyre lassabban és lassabban ettek, a nagydarab szuszogott, és időnként papírzsebkendővel törölte meg izzadó homlokát, a törpe ismét megkísérelte a testsúlyának megfelelő mennyiséget jóval túlhaladó ételt belapátolni, de az étkezést sem lehetett a végtelenségig húzni, lassan kiürült minden tányér, elfogyott minden uborka, a pincér elvitte a tányérokat, és a poharakat kicserélte új fröccsös poharakkal, a törpe halkan böffentett, egészségedre, szakadt ki a nagydarabból, ami láthatóan felbosszantotta a kis embert, aki nem volt szokva ahhoz, hogy ilyen beszélgetések során szóvá tegyék a böffentéseit, várt egy ideig, azután halkan megszólalt, valahogy megváltoztál az utóbbi időben, valahogy kelletlenebb vagy az utóbbi időben, az utóbbi időben mintha nem akarnál velünk úgy együttműködni, mint régen, és mindketten várakozóan néztek rá a kérdéssor végén

                        nem, nem egészen arról van szó, hebegte, azt hiszem, valamit félreértenek, bár a többes számmal azt is elárulta, sejti, hogy a nagydarab nem véletlenül ül itt vele szemben az asztalnál, valószínűleg mindent tud, és jelenlétével alighanem nyomatékosítani akarják, hogy ez a mindentudás mivel jár az ő szempontjából, pedig én azt érzem, hogy nem akarsz beszélni semmiről, nem veszel részt semmiben, de ha nem járok sehova, akkor hogy vegyek részt bármiben is, emelte fel a hangját a fiú, és hogy beszéljek olyasmiről, aminek nem vagyok a részese, na, hát éppen ez az, apám, bólogatott ironizáló egyetértéssel a törpe, hogy van egy olyan érzésünk, hogy te szándékosan nem veszel részt semmiben, semmi olyanban, ami bennünket érdekel, és amiről valóban komoly és hozzád méltó mélységű beszámolót várnánk, milyen mélységekről beszél, legyintett a fiú, hol vagyok én mély, és kinek vagyok én fontos, de a törpe leintette, nem kellenek ezek az önostorozó faszságok, apám, te nekünk nagyon is fontos vagy, ha nem lennél az, nem lenne itt, és egy pillanatra megakadt, hogy szólítsa, szóval, nem lenne itt a kolléga, de a kolléga itt van, és egy s más dolgot el akar neked mondani a kolléga, csak hogy tudd, hogy mi sem vagyunk hülyék, és tudd azt is, hogy sok mindent köszönhetsz nekünk, és elhallgatott, a nagydarab izzadó homlokát törölgette, és vagy nem akaródzott neki még megszólalni, vagy kellő hatásszünet után akart vállalkozni a szónoklatra, azt nem lehetett tudni, minden esetre csak bámulta, hogyan futnak fölfelé a fröccsben a gyöngyök az asztalon pihenő pohárban, mert te azt nem tudhatod, apám, beszélt helyette a kis ember, hogy nekünk már akkor is a látókörünkbe voltál, amikor te azt még nem is sejtetted, mert mi májusban találkoztunk, ha nem tévedek, de a májust megelőzte az április, még közelebbről a március, és minden márciusnak van egy tizenötödikéje

                                                                                                ezek a reggelek ezen a napon mindig egyformák voltak, ha kinézett a kollégiumi ablakon, a szemközti sarkon egy kokárdás, megtermett férfit látott ácsorogni, aki délutánig el sem mozdult onnan, legfeljebb pár lépést tett ide vagy oda, s még abban sem volt biztos, hogy nem évről évre ugyanazt a fazont látja-e a korkárdájával ott ácsorogni, távolabb hasonló korú és öltözékű figurák ácsorogtak, szintén feltűnően nagy kokárdával a mellükön, s jobb dolguk nem lévén, csak ácsorogtak naphosszat ezen a napon, akár esett, akár fújt, akár a fejükre tűzött a márciusi korai napsütés, figyeld a fakabátokat, nevetett Máté, aki általában reggel ért haza éjjeli portyázó útjaikról, csak figyeld őket, és ő óhatatlanul körülnézett, hallja-e más, hogy Máté fakabátoknak nevezi a sarkon és a tér különféle pontjain ácsorgó kokárdás titkosrendőröket, és megkönnyebbült, mert az ilyen korai órákban a többiek még aludtak, mitől félnek ezek, kérdezte Máté, mi az apjuk faszáért vannak úgy beszarva, de ő nem válaszolt, a kérdést sem akarta hallani, szar egy helyzet, gondolta magában, milyen jó, hogy nincs itt senki, egy harmadik, akiről nem lehet tudni, hogy informátor-e, mert a besúgó szót nem szívesen használta, ha már hárman beszélgetnek, abból kettő lehet az elhárítás, a láthatatlanok embere, ezt mondja a vicc is, és a vicc nem is gondolja magáról, hogy milyen igazat mond, hallod, emelte fel a kezét Máté, hallod ezt a zenét, és valóban, nagyon messziről zene hallatszott, furcsa, de a távolról halkan előszüremlő dallamokról is pontosan megállapítható volt, hogy valahol irtózatos hangerővel hallgatják, szólt valami dal, ami alighanem az akkor divatos együttes márciusi, forradalmi hangulatú dala volt, gyere, ráncigálta Máté, nézzünk utána, de ő nem akart menni, nem akart semmiben sem benne lenni, de Máté erős volt és energikus, no meg még mindig félig részeg az éjjeli italok hatására, szivacsok vagyunk, barátom, szokta mondani, szivacsok, mindent magunkba engedünk, és semmit sem vissza, csak ha kifacsarnak bennünket, és ez igaz is lehetett, bár ő azt érezte, ő másmilyen szivacs, mint Máté, ő olyan szivacs, akit gondos kezek időről időre kifacsarnak, hogy tőle tudják meg azokat a dolgokat, amiket általában már tudnak, azok, akikről még Máténak sem lehet beszélni, a szépfiú azonban erőszakos volt, megragadta a karját, és magával vonszolta a folyosóra, lentről, a bejárat felől a portás könyörgő hangja hallatszott, ne csináljon balhét, Ambruska, kérem, ne csináljon balhét, így hát a porta felé vették az útjukat, a zene egyre erősödött és erősödött, kiléptek a ház elé, ahol a portás aggályoskodott, vigyázzanak kérem, nagyon vigyázzanak a fejükre, és valóban, valami csattogott és pattogott a bejárat előtt a járdán, a zene gőzerővel áradt a harmadik emeleti nyitott ablakból, az ablakban Ambrus ült, az évfolyamtársuk, és egyénként dobálta lefelé a fekete bakelit lemezeket a magasból, fekete hó esik, fekete március, gyászoljuk el ezt a márciust is, kiabálta a nyilvánvalóan részeg egyetemista, és a portás kérésére sem hagyta abba a dobálózást, akkorra már az egyik kokárdás a térről a közelükben ácsorgott, ekkor Ambrus változtatott a menün, és egy plakátot dobott ki az ablakon, a plakát imbolygott, szállt, kerengett egy ideig a magasban a halvány márciusi szélben, aztán lassított lebegéssel földre ért, a plakátról Lenin nézett föl rájuk, ejnye, Ambruska, jajdult föl a portás, ebből még nagyon nagy baj lehet, ő el akart fordulni, de nem bírta levenni a tekinteté a plakátról, a férfi a térről ocsúdott fel először, na, erre most nagyon rábasztál, kisfiam, dünnyögte, és behemót alakját meghazudtoló fürgeséggel kezdett el nyargalni fölfelé a kollégium öreg, kopott műmárvány lépcsőin       

                                                                                                és ezek a március 15-ék nagyon furcsák tudnak ám lenni, folytatta a törpe, de tévedsz, ha arra a kollégiumi butaságra gondolom, amikor az a kis fasz lemezeket dobált le az emeletről, meg ráadásként egy Lenin-képet is kidobott, a fő ostobaság ez volt, ez utóbbit is kihajítani az ablakon, a zenét és a dobálást még elnéztük volna neki, de a kép az már sok volt, persze, amikor elbeszélgettünk vele, már ő sem volt olyan nagyfiú, mint amikor részegen hadonászott fent az ablakban, és ízléstelenségekkel traktált benneteket, mert te néző voltál lent, kisfiam, azzal a Máté nevű fickóval, aki egy meglehetősen kétes elem számunkra, de mert a te barátod, hát nem mondok róla most se jót, se rosszat, hanem, volt egy nevezetesebb március 15-e, amiről azt gondolod, mi nem tudunk, pedig nagyon is tudunk, mivel, mint mondtam, te már akkor is a látókörünkben voltál, apám, amikor még nem is sejtetted, hogy kinéztünk magunknak, nem értem, dadogta a fiú, hogy jön ez most ide, csak úgy, drága fiam, vette át a szót a másik, és szerette volna megkérni, hagyja ezt a negédes megszólítást, de nem volt hozzá bátorsága, hogy volt akkor ott valami rettenetes nagynak tűnő, a valóságban azonban elenyésző, mert általunk idejében leszerelt ramazuri, még a katonaságnál, tette hozzá a nagydarab, és a fiúnak hirtelen soknak tűnt egy napra ennyi katonázás, hiszen neki is a régi katona-emlékeken járt az esze, amikor várta a törpét, még nem tudva, hogy ketten is érkeznek, hallgatom, hajolt előre, észrevéve magát, és azt, hogy elrévedezésére a nagydarab abbahagyta a beszédet, ajánlom, nézett hosszan a szemébe az új férfi, hogy figyelj rám, és arra, amit mondok, mert kétszer nem fogod hallani, és ő figyelt, és hallgatott, és hallott mindent, vagy hallani vélt, és a legtöbb mondat el is hatolt a tudatáig, nos, mint arra emlékezhetsz, köszörülte meg a torkát a nagydarab, mint aki valami fontos szónoklatba akar kezdeni, és feltételezem, hogy emlékszel is, abban az időben, és csak egy-két évre megyünk most vissza, bizonyos elemek rendszerellenes megmozdulásokra akarták felhasználni ezt a márciusi ünnepet, és még csak véletlenül sem a huszonegyedikét, a Tanácsköztársaság évfordulóját, szóval, nekünk nagyon résen kellett lennünk, hogy a nemzetközi imperializmus, micsoda kifejezések, jajdult fel a fiúban valaki, hogy a nemzetközi imperializmus ezeken az erőkön keresztül ne tudjon éket verni népköztársaságunk polgárai közé, megakadályozva ezzel a szocializmus zavartalan működését, éppen ezért, hogy legalább az általunk közvetlenül irányított állami szervek felől nyugodtak legyünk, betiltottuk a kokárdaviselést, aminek az volt a nem titkolt célja, hogy ki tudjuk válogatni az utcán a másfelé kacsingatókat, az izgatásra hajlamos elemeket, ha szabad kérdeznem, vágott közbe a fiú, de a nagydarab leintette, nem szabad kérdezni, majd a végén mindenre válaszolok, ha lesz még kérdésed és nem lesz kielégítő, amit elmesélek rólad, igen, rólad, rólam, lepődött meg a fiú, de a nagydarab ideges mozdulatára elhallgatott, nos, azon a március 15-e előtti napon, ami nyilván 14-e, mégiscsak bekerült egy tekercs kokárda a laktanyába, egyenesen abba a századba, ahová te is be voltál osztva, és éppen abba a rajba, amelyben te voltál a golyószórós, és miért éppen oda, na, erre már te is tudsz válaszolni, de ha véletlenül nem, akkor én szívesen fölfrissítem az emlékezetedet, és a fiú a fejét rázta, hogy nem tud válaszolni, pedig mindenre pontosan emlékezett, és a hideg futkározott a hátán, hogy mennyi mindent tudnak ezek róla, ha nem, hát nem, akkor majd én megválaszolom a kérdésedet, hát éppen azért, mert azt a gurigát te csempészted be a laktanyába, valakivel, persze, azt is pontosan tudjuk, hogy kivel, megvásároltattad a városban, és kimenőn megkaptad tőle, így aztán másnap reggel a századsorakozón döbbenten látta a parancsnokotok, hogy az egyik raj össze legénye, a rajparancsnok kivételével, aki öregkatona volt, és nem egyetemi felvett, kokárdát visel a zubbonyán, ami nincs és nem is lesz a hadseregnél rendszeresítve, na, megvan, van emlék, drága fiam, és a fiú még mindig tagadólag rázta a fejét, jó, akkor frissítsünk tovább, Vető szakaszparancsnok, mert még a neve is megvan nekünk, századsorakozó után behívatott benneteket, és levetette a kokárdát, amit ti csak szigorú parancs nyomán voltatok hajlandó megtenni, így volt, vagy nem volt így, rivallt rá hirtelen a fiúra a nagydarab, erre nem emlékszem tisztán, válaszolta verejtékező arccal a fiú, sebaj, most már járjunk a végére a történetnek, levettétek és a kezébe adtátok a kokárdáitokat, amit ő elzáratott a század páncélszekrényébe, de délután megint viselt valamit a raj a zubbonya hajtókáján, mégpedig egy fekete gyászszalagot, ahogy egymás között mondtátok, a halott forradalmat gyászoljátok, mondtátok, vagy nem mondtátok, förmedt rá a megszeppent gyerekre, de már folytatta is, ahol megszakadt, az a fekete szalag pedig nem gyászszalag volt, csak azt szimbolizálta, egy klott gatyát vagdaltatok föl, hogy hozzájussatok a forradalmatokat gyászoló szalaghoz, és kié volt az a gatya, na, kié vajon, nem tudom, rázta a fejét mind zavartabban a fiú, hát a tiéd volt, drága fiam, az is éppen a tiéd volt, és nekünk éppen elég bajunk volt belőle, alig tudtunk kihúzni téged a szarból, mert ha akkor rád szállunk, láthatatlanok, akkor futkosónál nem adod alább a büntetésedet, és ott rohadtál volna meg Kalocsán, és nem egyetemen melengetnéd most a seggedet, de nekünk már akkor fontos voltál, drága fiam, és elintéztük, hogy megússzátok annyival, hogy éjfélkor riadóztatták a századot, természetesen nem csak a rajotokat, akit büntetni kellett, mert az túl átlátszó lett volna, és harcászatra kivittek benneteket a lőtérre, ahol hajnaltól késő estig gázálarcban kellett futnotok, lőnötök, kúsznotok és másznotok, és ti pontosan tudtátok, hogy miért kaptátok a büntetést, mert a néhány cigarettaszünet alatt ezt volt pofátok megbeszélni, és szidni a tisztjeiteket, de még tovább mentetek, szidtátok a rendszert, amelyik nem engedi megünnepelni március 15-ét, holott nem tudhattátok, hogy nem erről szólt ez a nóta, de amikor pár kilót lefogyva a napon, levegőhöz alig jutva a gázálarcok miatt, este elnyúltatok a füvön, akkor már nem járt a pofátok, akkor már kuss volt, és örültetek, hogy éltek, drága fiam, és akkor én, én intézkedtem személyesen az ügyedben, és intéztem el, hogy ne toloncoljanak katonai bíróság elé, ami járt volna neked, és én ezért nem várok köszönetet, mindössze annyit jelzek, hogy az ilyen bűnök visszamenőleg évekre elévülnek, de még túl közel vagyunk ahhoz, hogy elévültnek lehessen tekinteni azt, amit csináltál, tehát becsüld meg magad, és próbálj meg tisztességgel együtt dolgozni velünk, mert ebből a példából is láthatod, hogy mi csak jót akarunk neked, és megvédünk, ha kell, még magad ellen is

 


 

Főoldal

 

2013. augusztus 16.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png