Falusi Márton
Libella
Érzelmileg instabil vagy perpill. –
méricskélt az építészlány, s megnyílt
lépte alatt remekműemlékké
nyilvánított szívkamrám, vízmérték
buboréka, hold lebeg a tórusz
alakú égben, félig vak Hórusz
szemmértéke, kiterjesztett szárnyé,
alkony tűzfalán verdeső árnyék
hangomban a szó szabadesése,
levegő után kapkod a szélcsend.
Átsuhan a sétányon Anubisz,
balzsamozza, ki mélyen aluszik.
Az éjszaka, agyag piramiskő,
megszilárdul, helytelen, de illő.
Kék a Balaton hosszan kitartott
zenei ’a’ hangja, mintha partot
érnének hajótörött harangok
Tihanyból, míg imbolygok s borongok,
vagy rémülten fölcsapott telefon-
kagylóból búgna, nehogy belemondj
bármit, ki vagy hangosítva följebb:
ez az Úr üzenetrögzítője.
Biciklimmel borulnak föl estek,
égszélre szökken a hold, ne messek
végtelenből ferdén párhuzamost,
egyenesátszálló, átutazó.
Kinézem innét a látóhatárt,
láthatáron túl, arcélre haránt
emelkedsz Varsóba repülődön,
géped a földgömbön hegedüljön,
vonóként dől az áramlatokra,
megbillen, ha itt-ott félrefogja
előadónk, hangszere húrjait
a Kreutzer-szonátából húzva ki.
Fülemben kicsöng a súlytalanság,
ürességtől visszhangos a hangár.
Újra és újra fölteszlek, ében
arc forog karcos bakelitéjen.
Felhőjátszótű villog a mólón,
ezt a dzsesszt bójáiról leoldom –
azt a dresszt bájaidra felöltve
gönceit veti le ég a földre.
Háromszor láttál, hogyan gondolhatsz
rám? – kérded, s felcsapsz ócska doktornak.
Mióta nem ölelt nő, mióta! –
Eszelős legyek, ne idióta.
Az ibolyántúliba merülvén
szép vagy, választékos egyedüllét.
Szétszálazott szavad és alakod
össze sem fogod, be sem csavarod.
Kibomlasz, te, öntörvényű mérnök,
percek ritkás fogú fésűjéből.
Vízre bocsátva sok úr hajója,
felkapaszkodik mellém a sója.
Rajtam ereszkedsz sötét vizekbe,
hol megbarnul mosolyod zizegve.
Tó és ég színén lebegsz, libegsz, a
messzeséget szintező libella.
Kagylóból kéken morajlasz – néma
holdtöltekor félszavak karéja.
Megjelent a Bárka 2013/6-os számában.
