Dávid Péter
Negyvenes izzó
ruhákkal eltakarjuk titkainkat
az Úr szorítja két kezét ökölbe
kölcsönbe kaptuk – bár mindig naivan
mi azt hittük – miénk lett mindörökre
kiűzve kongó folyosókra végül
megállunk a bezárt allegóriák előtt
– vak tükör, üres fogas, kabátok nélkül –
vagy valaki itt hagyott – vagy el se jött
hány hektár volt vajon a vesztett Éden
– késő feltenni meddő kérdéseket
a falak között pokolközeli végvidéken –
a vesztett Éden vajon hány hektár lehetett
de mintha lenne már – vagy mintha még
ruhánkon új remény huzatja jár át
pedig a lépcsőházban ég csak itt a fény
negyvenes izzó ontja glóriáját
elég ez is hogy néha észrevegyük –
hogy azért mégis – mégis Te meg én
örökre meztelen sétálunk mégis együtt
az életvonal mentén az Isten tenyerén
