Szlukovényi Katalin
Kánikula
Minden ember töpörtyű.
Kéne egy pár kopoltyú!
Fejest szöknék izibe
Duna hideg vizibe.
Elringatna hűvös áram,
cirógatna hű halarám,
feléledne haló erőm,
átjárna a hálaöröm.
Lubickolnék odalenn,
nem itt főne a fejem,
nem nyifognék, mint a lűtt eb,
nem lennék mindegyre nyűttebb,
bélelóg boldogtalan
– egy életem, egy halam!
Téli álom
Vannak persze a részletek:
reggeli, zuhany, több penzumom,
egyiket a másik után,
mint az alvajáró, letudom.
A nap fénypontja: délfelé
egy felragyogó rézkilincs,
de nem ragadom meg: ez is oda
nyitna csak, ahol semmi nincs.
Viszonylag
Bonyolult, mint a kőfalon a repkény,
és szabálytalan, mint a mozaik,
és mégis kiadja a játszi önkény
geometrikus alakzatait,
és vonz, akár a lámpa fénye éjjel
a lepkeként tévelygő lelkeket,
kik megégnek, vagy megint szerteszéjjel
szóródnak, ha kihunyt a bűvölet,
de mégis ez van, mégis ez vagyunk,
az itt és a most, az Építész Pince,
rákényszerítve képzelt holnapunk
közös, omladékony perceinkre.
Zajlik
visszhangtalan nyaú az éjszakába
és magányos mosógépkattogás
ajtó se nyílik fül se már hiába
próbálkozol ideje hogy belásd
forogsz magadba mosógépbe dob
a szenny locsog szörcsögve elcsorog
a lichthof-ablakon át hallani
a falon túl okádik valaki
s közben a koloratúr-áriát
amit a másik szomszéd intonált
csukódó ablak hangtalan nyaú
falak között fölösleges tanú
Megjelent a 2012/4-es Bárkában.
