Vass Tibor
Indulókban vagyok
Indulok Orchideásba
Vázamtárs, bocsáss meg, nem akarok mást, csak szorítani pár percre a szádat,
ne mondj olyat, amit nem bírok hallani, kérlek, hagyd abba,
nem vagyok én olyan, én szeretlek téged,
lila orchideát is vettem neked a házassági évfordulónkra,
az ötvenedikre, mondtad is, hogy soha nem kaptál tőlem virágot,
de értetted a vallomást,
miután kisfiad eldúdolta neked a lilaorchideás dalcuccot,
és ezt a vallomást is érted most, bevallom, nem akarok mást,
csak szorítani pár percre a szádat, tényleg csak arra a pár percre,
amíg kiköltöznek belőlem mára a démonok, holnap úgyis visszajönnek,
és biztos lesznek ugyanúgy-hárman, és biztos egyszerre fogják tudni mondani,
hogy kettőnk közül te csak az egyik rossz vagy,
és kis időre elhiszem hármójuknak az egyik rosszaságod,
és kis időre elkészítek hármólyukat, melyeken jól átlátok odaátra,
látom, ahogy odaát a démonok valósággal legyőznek,
és kis idő múltán már hiába vázolnám újra az egészet.
Vázamtárs, pedig csak jól és tényleg csak nagyon kicsit megszeretgetlek,
és elmúlik majd ez is, mint ahogy elmúlt az összes korábbi többi,
meglásd, nem ér baj, csak kicsit úgy a fejed, úgy a mellkasod,
aztán rendbe jön minden, meglásd, végezni tudok magamban a démonokkal,
összegzem mind a hármat, és nem bántanak téged soha többé,
és nem bántanak engem sem és senkit sem,
megelőzöm a nagyobb bajt, le kell és szét kell és egyáltalán kell,
hogy a fejeden és kell, hogy a mellkasodon, és bocsásd meg a mi léteinket,
miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk létezőknek,
csőanyád, csőapád, csőre töltött ámen, és én szeretlek téged,
és én átölelem a testedet, és meg fogok világosodni,
az egyik lyukon áttetszik egy valóságos démon,
uramég, ez már hanyadik is, összeérzem veled mindenem magamon,
lásd, egyetlen világos pillanatom ez lehet,
az egyetlen világos pillanatban láthatom az összeérző megoldást,
össze kell éreztetni a szívemben lakó démonokat,
össze is fogom tudni, ha kivégzem magam is, összeérzem magaméval a tiédet,
és akkor a démonoknak már nem lesz súlya rajtunk,
csak édeskés, könnyű szagunk terjeng a panellevegőben,
és a rádió, amit úgy hagyok, a démonokon kívül már nem szól senkinek,
sikerül beérnem magunkkal, orchideák, lila orchideák,
mondjátok el, utoljára még megjött az eszem,
máskülönben jól életben maradtam volna nektek,
járhatnátok hozzám a saját démonjaitokkal,
elviselni, hogy enyém lett az ország, enyém a hatalom és enyém a dicsőség.
Vázfiam, te majd heteken át takarítsál,
első pár nap csak a nagyját, aztán ha eltologálod a bútorokat,
vigyázz, a foltokból ki ne rajzolódjon eléd a háromból egy démonarc,
mert akkor azt sokáig látni fogod még,
bármerre nézel, kevés kivétellel bárki szemébe.
És hálás leszel még nekem, vázfiam, hogy mindent te moshatsz fel,
szöveteink majd úgy ragyoghatnak az ujjaid között,
mint halottak napja tájt a monyhai mohán
tudnak ragyogni ilyen-olyan cseppek, Monyhavázon Monyhatárs.
Indulok Másodiknapozásba
A második sötétnap, amivel kezdődik, sok mindenre fényt derít.
Kezdésnek sötétet szüntetnék a szobámban, sötétben nem tudok dolgozni,
könyvek mögé rejtett sötétellenkapcsoló fel, robb,
behúzott robbnyakkal állok, percekig. Nem a nyakam robban fel,
mint a nyakfelrobbanásban meghalóknak, csak a fény hagy el,
robbanásszerűen, a szobámban, percekre. A kenderdárédurr jut eszembe,
anyám anyja Monyhán becézett így egyfajta fingot,
a kenderdárédurr volt a nagyonhangos, a hirtelen.
Mi a szarnak jutnak eszembe ilyenek.
Háromfajta fingot ismert a monyhai becézés, abból volt egyik a kenderdárédurr.
Ismétlem magam, meg a másik kettőt, hiába, hogy már lírtam,
selyemzsinórsitty, lapátlotty, az a másik kettő, vagy ez,
már nem tudom, mire mutatok,
de ezt most tényleg nem a kenderdárédurrság miatt lírtam ide ismét,
sokkal inkább, hogy fényre derítsem,
amit fiam kérdezett minap, azt kérdezte minap a fiam, apa,
fingik-e a lepke, és ha igen, mekkorát, mondom én, hogy érdemes idelírni,
mert idelírhatom azt is, hogy az angolkisasszonyoknál nevelkedett anyósom
mekkora zavarban volt a fing szó hallatán,
pedig még el sem hangzott fiam szájából az, hogy van egy tudományos kutatás,
a nők a férfiaknál sokkal ritkábban finganak,
a zavar akkor keletkezett igazán, mikor szóba hoztam a nőlepkefingot,
hogy olyan akkor végképp nem sok lehet, nesze neked fényre derítés,
a lepke a három monyhaiból vajon melyiket fingja jobban.
A derítők vizével összefolyik az ár, jönnek majd oltani.
Háromfajta, nagyonhangos, hirtelen oltásról lehet szó.
Hepatitis, és utána a betűjelek. Robb, akkorát robban egy betűjelizzó,
mint amekkorát betűjel-izzó a közelemben soha nem robban még,
szilánkjai valóságosrepeszek, kárt tesznek könyvgerincben,
képek ecsetvonásaiban, egy ideig csak bámulok magam elé,
s nézek körbe egy helyből, miben tettek kárt a valóságosrepesz-darabok,
majd fölkapcsolnám az ijedt-hirtelen oltott villanyt,
de nem lesz derítés a szobában, dérülök, fordulok, kapcsolgatok,
az egész házban nem reagál egyetlen kapcsoló sem, a számítógép mégis megy,
időközben ki épített ebbe és mikor szünetmentes tápegységet,
az elmúlt idők alatt bizonyára történhettek velem olyanok,
melyekből csak oltásokra emlékszem, nagyonhangos, hirtelen fingokra,
talán ez is köztük lehet, mármint a nincs-áram,
a lakásban lévő szekrénykében egy kapcsoló lekapcsolva,
azt felkapcsolom, a helyzet nem jobb, jó, akkor kimegyek,
ott is lehet probléma, egy kapcsoló ott is le van kapcsolva,
jól van a villanyszerelőm, háromnyolcvanat kapcsoltattam vele építkezéskor,
hogy ha egyszer sok pénzem lesz, felüljek egy itthoni szaunrepülőre,
de amíg több olyan nap robb a héten,
amelyen vécén ülök hirtelen többet, mint a dolgozómban,
ahol tudnék intenzíven szaunrepülőpénzt keresni lepkefingok lírásával is,
addig kihasználatlan az itthoni háromnyolcvan,
addig hiába-érzés volt fizetnem az áramszolgáltatónak
százezret a plusz vételi lehetőségért,
mert utólag ugye egy szaun miatt átvezetékelni a kócerájt bajos lenne,
hat éve kezdtem építkezni, jesszus (korr.: Jesszus), hogy hat az idő,
mióta nincs még felüljekarepülőre,
mióta nincs úgyelszálljak, mintafecske, magasanalevegőbe.
Hirtelen, nagyonhangosan.
Kimegyek a villanyórához, felkapcsolom a felkapcsolni valót,
és lőn (felkiáltójel) világosság, végre fényes kedd van,
apámnak ebből is az örök fényeskeddjék, lássa az alagút végét,
én is csak a saját nemszememmel nemlátom, megyek a saját nemfejem után.
Kimegyek még egyszer a villanyórához,
az utcán iskolába igyekvő lányok nem úgy köszönnek,
mint azelőtt, inkább nem köszönnek,
azelőtt mosolyogva előre, most meg, ha én rájuk,
csendben inkább fejfordulva el, maguk elé, alá motyogás a maximum.
Ha összefüggésbe hozom, hogy lírhírbe hoznak,
mondják egymás között a szóbeszédet, amikor tőlem balra vagy jobbra el,
attól függ, éppen anyáméknál vagyok vagy nálam,
mert magamnál egyre ritkábban,
de ez hülyeség, most is hirtelen magamnál vagyok,
magaménnek fogják rá nagyonhangosan a fogdoktorok,
ha azt mondom, a foghozások, húzások miatt van ez,
rám fogják, kombinálok, nyugodjak meg, az egésznek semmi köze ehhez,
a lányok mindig is így mentek iskolába,
én láttam és hallottam őket másnak, nem történt lényegében semmi,
csak Sanyi bácsi és Juliska néni lettek fényre derültek.
Apámnál majd' mindenhol volt áram,
néha éppen fejben nem, robb, valami kiverhette a biztosítékot.
A helyszínelés alatt a helyszínelők nem kapcsolták ki a rádiót.
Szórakoztatta őket, vagy a munkálatok miatt hozzányúlni nem volt szabad,
nem tudom. A szórakozásra gondolok, a gombok kesztyűben is hozzáférhetőek.
Csengetek, semmi jel. Közel teszem fülem az ajtóhoz,
egy rosszul szigetelt, elvetemedett panelajtóról van szó, szól a rádió,
a légréseken keresztül hirtelen felérződik valami olyan szag,
amilyen sehonnan soha azelőtt,
kihallgatáskor azt mondja a rendőr, számba adja a szókapcsolatot,
édeskés hullaszag, már írná jegyzőkönyvbe, hogy azt érzem meg,
mondom, ilyet ne írjon, nem tudom, milyen az a hullaszag,
nem ismerem, az édeskés szagokról is más benyomásom volt eddig,
és szól a rádió, és kulcs a zárba, és be lehet menni, és nincs bentről kulcsra zárva
és bemegyek.
Indulok Eperfásba
Az eperfa alá szórom a maradék hamvakat, maradnak hamvak a szórásból,
nem volt teljes, majd jó nagy teljes epreket szór a fa,
a hamu állítólag jót tesz sokféle növénynek.
A monyhai eperfára is gondolok a szétszóratásban,
túlérett gyümölcstől lerészegedett kacsákra;
a monyhai szórás után megkérdezi a szórófiú, kellenek-e az urnák,
kellenek, majd otthon inkább kidobom őket,
mintsem ő dobja ki az autóból Semjén környékén valahol,
vagy vigye vissza a krematóriumba,
a többi veszélyes hulladék közé, majd otthon én elégetem őket,
otthon úgyis annyi az égetni való még,
az urnák már nem sokat nyomnak a latban.
Meglehetősen fennhéjázó leurnázni két műanyag vacakot,
csak mert azokból szórják urnailag a hamvakat,
csak mert forró pálcával, szép kalligráfiával
beléjük égetve-írva azonosítás-lehetőség égett s végett nevek,
születési és halálozási dátumok, de maradjanak mégiscsak urnák,
héjázzon fenn egyes számban a szavak. Apámét égetem el hamarabb,
két évszakkal hamarabbról és a vacak műanyag urnájáról beszélek,
nem sokkal a szóratás után, anyám vacak műanyagja megmarad őszig,
az utolsó előtti őszi tűzig, ami után már csak a monyhai fenyő gallyait kell égetni,
nem marad más hátra, ki kell vágni,
el kell a monyhai fenyő maradékát is ugyanabban az évben.
Az utolsó előtti tüzet bánja meg a bokám,
anyám vacak műanyagjának még el nem égett maradékjára,
aminek füvet szórok a tetejére,
hogy az apró fekete csomót ne lássam, rosszul nézek.
Az utolsó tüzet az ablakból nézem, már amennyit látok belőle,
a gipsz nem engedi a mozgást, pedig látnom kéne az utolsó tüzet,
amelyben elhamvadnak műanyag másvackok is végleg, tagadhatatlanul.
Nem tudok még szórópróbaszerű ellenőrzést sem végrehajtani,
jól mennek-e tűzközelben a dolgok.
Lesz még egy tűz, kisebb, és benti, karácsonyi,
felesleges papírok égnek el a kis fekete kályhában,
az olyanban, amelyhez hasonló Monyhán úgy állt,
ahogy a szabályos tűz áll, ahogy álltában is csodálni tudja a saját hamuját.
Ami kicsivel tovább marad, egy évszaknyi kicsittovábbról beszélek,
az két kis éghetetlen cserépkorong,
azonosítószámos cserépkorongok a test-hamvakból,
azokkal bátyámmal a Hernádhoz indultunk volna,
eltette bátyám a cserépkorongokat a zsebébe,
hogy majd a hídról bezsebeltetjük őket a vízbe,
kacsázunk kettőt, ahogy régen kacsáztunk,
de az idő rossz lett, nem tudtunk útnak indulni,
most vagy ott maradtak a zsebében, vagy megállt mégis hazafelé a hídon,
és bedobta őket, nem tudom. Jaroussky hangján szól,
ha bejövök a szórásból, Cum dederit dilectis suis somnum:
Ecce haereditas Domini filii, merces fructus ventris.
Szerelmesének álmában ád eleget.
Ímé, az Úrnak öröksége, a fiak; az anyaméh gyümölcse: jutalom.
Megjelent a 2011/4-es Bárkában.
