Fecske Csaba
Ősz van újra
itt van az ősz itt van nagyon
Petőfire gondol az ember
s hallgatja a rozsdásodó levelek
idegesítő zörejét
a levélszárak halk roppanását
kisgyerekek gesztenye-mosolyt
gyűjtögetnek a parkban
óvó néni kék szemhéjával
letakarja a világot
törköly ízű volt a csók
az ég szerelmes vizében madarak mosakodtak
szétcsorgó arc az unatkozó
levegőben már tudod aki maga van az fél
aki fél az magára marad köd ébreszti
a fájdalmat a csontban hazatalál a csönd
a csukott ajtón át kétségbeesetten
kaparászik a fény az ablaküvegen
rigóhang veri föl a délutánt a kertben
ahol angyalok öltöztek át az ünnepekre
kinek a mosolya volt az arcod
megörökít a szomj a szépre nem lehet
elfelejteni nem lehet kikerülni az életet
ősz van és mi élünk kedvesem
Egészen más
ilyenkor már fáj az ősz a ködnek
kavicsként peregnek ki szádból
a szavak a szavak nem tudnak magukról
nem tudják melyik nyár után sír a fű
s mit akar a nagy tehénszemekben
visszakéklő idő mely moccan egy
fájdalomnyit október után most a novembert tanulhatod
napok távoztát mutatják hulladékaink
és egy azonosíthatatlan árnyék
azt hiszem a szépség áldozata volt
és most eltűnik bennem mint kő a vízben
elkezdi titkolni magát ami van
és egészen más lesz belőle mire előkerül
Mint hóban a lábnyom
miért hogy nem beszélsz róla
apádról sosem valóban
nincs szavam elveszne a gyász
szakralitása a szóban
mert tudod aki én voltam
annak már más van a helyén
a szenvedésem önmagát
vonná kétségbe mert nem én
vagyok a szavaim nem én
sokkal inkább némaságom
mely úgy vall rám mint cinkére
a hóba rovátkált lábnyom
Megjelent a 2010/6-os Bárkában.
