Esterházy Péter
Esti Kornél életei
(retró)
- részletek -
A piskóta-élet
Esti Kornél elhatározta, hogy átírja magát. Átírom magam. S noha konkrét szövegekre gondolt csupán, a füle, mert úgynevezett mindenhalló füle volt, hallotta az átvitt értelmet is, így eszébe jutott az a fiatalkori, romantikus elképzelése, amelyet ugyan az élete nem cáfolt meg, de amelynek emlegetésétől - megítélésem szerint helyesen - lassacskán eltekintett, hogy tudniillik ő azonos volna az általa írtakkal, és ha így, akkor egy efféle átírás igazán nem volna gyerekjáték. Vagy inkább piskóta. Hogy nem piskóta. Mikor óvatosan rápillantott a szövegekre, azok semmit nem idéztek föl a számára. De hát miért is kéne? Az írás nem emlékeztetés a világra, hanem maga a világ. Szerintem már ezt se kéne forcérozni.
A baronesz-élet
A baronesz szakácsnői minőségében - olyan farizma van, mint a futballistáknak - egy mosolygós kedd reggelen egyszercsak rábukott a Wellington-bélszínre, mint gyöngytyúk a meleg takonyra. Ezen tűnődött aztán Esti a maradék életében, hogy most akkor a Wellington vagy a takony, mi az ő élete, végül is, tulajdonképpen, a hét- meg a nyolcszázát.
A kávéfőzőnő-élet
Ifjúságunkról beszélgettünk. Esti Kornél így szólt: Akkoriban sokat ittam. Nem nevezném vedelésnek, mert már az első korty sok volt. Akkor meg már mire erőlködni. Sötét haja volt, nyers, szabályos arcán gyermekkori bárányhimlő nyomai látszottak; a szeme szelíd volt, nagy, barna, az alakja feszes. Magasszárú kék vászoncipőben dolgozott. Sokat várt ott rá a pultra támaszkodva egy vállas, egybefaragott arcú, göndörszőke hajú férfi. Még a bádogszerű zöld műbőrkabáton át is sejteni lehetett ruganyos, nem mindennapi erejű testalkatát. Állandóan sötét szemüveget viselt; volt a mozgásában valami gyámoltalanság, s mindig csöndes volt, szerény és udvarias. Órákat töltött el a pult fölé hajolva, néha átsétált a pénztárhoz, egy csomag cigarettát vásárolt az ott ülő nénitől, visszament a kávégép mellé, váltottak egypár szót; de többnyire csak nézett, nézte a nőt, úgy várta be, amíg végez, hogy azután egymásba karolva menjenek el.
Én őt is néztem, a nőt is néztem, úgy vártam be - nem vártam semmit, csak hogy múljék az idő. Múlt is. Amikor letartóztattak, és megláttam, rögtön tudtam, hogy ő a verőember. De nem ő volt. Nem ő volt a verőember, ő csak oda-odaütött. Odasózott. Nem vette le ott se a szemüvegét, csöndes volt, szerény és udvarias, volt a mozgásában valami gyámoltalanság. Akkor ott nem múlt az idő, de azután újra múlni kezdett. Manapság már nincsenek ilyen letartóztatások. És ilyen kávéfőzőnők se. Nem iszom, pedig jó lenne. Nem iszom, pedig kéne. Nem iszom, hiba. De ha innék, az se tenne semmit jóvá. Ez a semmi az életem.
Az egymásba karolva-élet
Esti Kornél késő este becsönget hozzám. Sápadt, ideges. Leül íróasztalomra. Ezt mondja: A fiamnak sötét haja volt, nyers, szabályos arcán gyermekkori bárányhimlő nyomai látszottak; a szeme szelíd volt, nagy, barna, az alakja feszes. Magasszárú kék vászoncipőben dolgozott. Sokat vártam ott rá a pultra támaszkodva. Vállas, egybefaragott arcú, göndörszőke hajú férfi, akinek még a bádogszerű zöld műbőrkabátján át is sejteni lehetett ruganyos, nem mindennapi erejű testalkatát - kérésre vagy fenyegetésre így jellemezném magamat. Állandóan sötét szemüveget viseltem; van a mozgásomban valami gyámoltalanság, mindig csöndes vagyok, ami szerénységnek és udvariasságnak látszik. Órákat töltöttem el a pult fölé hajolva, néha átsétáltam a pénztárhoz, egy csomag cigarettát vásároltam az ott ülő nénitől, visszamentem a kávégép mellé, váltottunk egypár szót; de többnyire csak néztem, néztem a fiam, úgy vártam be, amíg végez, hogy azután egymásba karolva menjünk el. Azt hittem, minden rendben van. Ez a minden az életem.
A szerencsétlen-élet
Esti Kornéllal múltkor arról beszélgettünk, hogy mi volt a legszomorúbb, amit életünk során láttunk. Nem nézett rám, úgy mesélte: Egy ízben, amikor a fiam a fölső soron dolgozott, fokossal majdnem a kezemre csúsztatott egy rönköt, és én odakiabáltam neki, hogy mit csinálsz, te szerencsétlen. A szerencsétlent ő úgy értelmezte, hogy nyomorék. A továbbiakban e szerint is élt, míg véget nem vetett mérhetetlen szenvedéseinek. Sajnálom, de akkor még nem ismertem az embereknek azt a tulajdonságát, hogy szeretnek mindent a saját nyelvükre lefordítani. Ez a még lett az életem.
A szöveg teljes változata a Bárka 2010/2-es számában jelent meg.
