Markó Béla

Ujjongó kertem

Azt mondják, mintha húzná valaki,

talán az Isten, úgy nőnek az égre,

körték, meggyek, cseresznyék ágai

kapaszkodnak egy láthatatlan kézbe,

amely kacagva, szaladva viszi

a gyámoltalanokat, helyben s mégis

előre az időben, s azt hiszi

mind, hogy sietni kell, azt hiszem én is,

ujjongva méricskélem sorra őket,

hogy izmosodnak, egyre fennebb nőnek,

tavaly az árnyék még csak térdig ért

nekem, s idén, igaz, hogy csak leülve,

de végig eltakar már nyári hűse,

mert nő az is, szorítja ki a fényt.

Világít minden

Világít minden a reggeli kertben,

s mi is, akár egy fényben fürdő szilva,

mind forróbban, mind tökéletesebben

illeszkedünk egymásba, fel-felsírva

s nevetve, mint a gyermek, ahogy egyre

érinthetőbb lesz a tücskök zenéje,

s mind kerekebbre és mind teljesebbre

érlel minket a kései nyár fénye,

az ablakon át hull a fehér ágyra,

és összeolvaszt egyetlen alakba

a tűz, csak gomolygunk egymásba zárva:

mint édes hús a kemény szilvamagra,

borulj reám, rejts el, ne hagyj magamra,

míg kibukom a végső napvilágra.

Hallgatom feszülten

Cirpelés, zsongás, zúgás, horzsolás,

mint egy ormótlan régi készülékben,

s míg szikraként száll ki egy-egy darázs

belőle, hallgatom feszülten, s mégsem

értem egy mondatát sem, recsegés,

ropogás, ritmustalan zene, fújás,

hasadás, szakadás és repedés,

szürcsögés, csurranás, vágás és szúrás,

előbb csak simul, susog, aztán szisszen,

zizzen, ütődik, és lehull már minden,

elszáradt pillangókat s méheket

zörgetnek odabent egy rádióban,

táncolnak még, majd egy dió ledobban,

s már csak pengetnek hideg fémeket.

Utazás Annával

Cseresznyék sugárzó csapágygolyóin

gördül a kert kusza szerkezete,

s mi kézenfogva utazunk vele

tovább s tovább, álmélkodunk lakóin,

verebén, tücskén és füttyös rigóján,

ahogy zajosan végigélvezik

a nyár egyre újabb vidékeit,

s ujjonganak minden víg fordulóján,

mint kanyarban a vonaton, miközben

a cseresznyékről már szilvákra döccen,

és lassúbb lesz, sötétebb, meg-megáll,

bejárjuk ketten, nézzük, s egyre többet

javítjuk, mert nagy sündisznók görögnek

benne, és meg-megszökik egy madár.

Együtt keringünk

Csak hull a nap a bevetetlen ágyra,

s felszárad lassan a testünk nyoma,

mert elmentünk sehonnan sehova,

és szétszabdalja egy pillangó szárnya

a gyűrött lepedőt, fehér pihékre

bomlik szét minden, belefúj a szél,

vállad s vállam helye most összeér,

megborzongunk megint, kezed helyére

pók ül, s hálót sző már kezem helyett,

ágyunk leroskad, megfagy, kettéreped,

de mi együtt keringünk, elkeverve,

párnánk, takarónk ragyog s kavarog,

mit számít már, hogy nem vagy s nem vagyok,

táncol a hó: helyed s helyem szerelme.

 

Megjelent a Bárka 2009/. számában

---