Fecske Csaba
Egyetlen pillanat
égbe tévedt tekintet alján
a legföldibb zöld ágról szakadt
madár eltévedt füttye csöndtől
elnehezülő hársfalomb
árnyékában bőrébe száműzött
fiú hallja bár hangja nincs
a fű könyörgését lába alatt
a csillogó harmatcseppben
e mindenségből gyúrt kicsiny
golyóban évmilliók tárgyatlan de nem
értelmetlen tudása a lét
örökkévaló vágya a riadtan verdeső
szemhéj alatt fényes szilánkok a
szépség olykor megsebez éjszaka
jön majd éjszaka a szerelmes test
vagy a csillagok szaga madár helyett
tollpihe fáradt idegen hang állaté
emberé a csönd rozsdája és megtörténik
annyi év egy egész élet egyetlen
pillanat alatt
Bűvészmutatvány
mi mindent gyömöszöl az ember a voltba
és cipeli magával mintha volna
csontok is zörögnek abban a bőröndben
kitetszik létünk tűnékeny mivolta
veri már a rozoga lomb az ablakot
sikoltoznak a zaklatott levelek
az üvegen kis foltot hagy a lehelet
tétova üzenet ez lám itt vagyok
izgatottan várod mozdul-e a kilincs
minden ember a saját árvaháza
van hogy életének már semmi tétje nincs
a lélek szenvedő húst ölt magára
minden pillanat bizony mást és mást mutat
s nem lehet ittfogni azt se meg ezt se
a bűvész kihúzza a kalapból a nyulat
és ő szór sót az eleven sebre
mindig más következik és sohasem te
agyadat angyal helyezi üzembe
csak azért hogy tudd van rajtad kívül más is
Isten trükkje az egész banális
Vanitatum vanitas
jó másfélszáz éve írta
költeményét Kölcsey
midőn a Múzsa rábírta
hogy a szívét öntse ki
új a módi új a század
s nincs érvényes magyarázat
lehull s elolvad a hó
minden hiábavaló
mint mikor egy bolyba lépek
s menekül a hangyanép
úgy fröccsennek szét a népek
ha az Isten színre lép
mennyi kín és mennyi gazság
itt a földön nincs igazság
talmi a gyönyör a lét
szétpattanó buborék
mit nem szövőszéken szőttek
sorsod vásznát elnyűvöd
mint őseid is előtted
a remény csak pára köd
a valóság kínzó álom
helyem benne nem találom
mint méh elzümmög a szó
versem hiábavaló
e földön minden mulandó
szertefoszlik mint a hab
minden percünk nagy kalandor
drágán adja amit ad
hiúságok hiúsága
életnek halál az ára
mit számít hogy mi a cél
úgyis csúfos véget ér
amit épített Salamon
rég elnyelte már a föld
igát húzol mint a barom
a sors reád nyelvet ölt
ugyan mit ér a tudásod
a vermet magadnak ásod
összedől a kártyavár
előre tudod mi vár
Megjelent a Bárka 2009/4. számában
